Ami fura volt, hogy milyen nehezen jegyeztem meg a szereplők neveit, sokszor kevertem őket, nagyon hasonlónak hatott némelyik, pedig megnézve párszor rájöttem, hogy nem is :D
Van még két folytatása, biztos el fogom azokat is olvasni. Könnyednek tűnő, de mégis elgondolkodtató kis könyvecske volt, kapcsolatainkról, megbánásainkról, szorongásainkról.
Tetszett a lelki vívódások, a megélt rosszak feldolgozása, a gyógyulás, megnyílás útja. A krimi szál nem volt annyira nagy durranás, de nem is a krimi szál miatt tetszett meg ez a könyv, és vettem meg. Szeretem a család történeteket, és ez a sorozat első darabja, feltételezem szépen sorra veszi majd az Eden testvéreket. A család tagjai persze mind szintén tökéletesnek tűntek :D ez ismét kissé zavart, de túlléptem ezen, mert azért szerettem ezt a történetet. Nehéz megmondani miért, mert a krimi szál nem volt elgondolkodtató igazán, a romantikus történet, meg néhány szösszentbuktatót eltekintve túl símán haladt, és minden szipi-szuper lett a végére is.
A következő részre kíváncsi vagyok még, de nem tudom, hogy kezdven sorozat lehet-e valamilyen szinten. Februárban jelentik meg a második rész. A borítóért nagyon oda vagyok, és a természetszeretete Griffinek is megvett. Jó lehet egy ilyen kisvárosban, természetközelben élni. Bár én is azt tehetném.
A könyv megfogalmazásai teljesen érthetőek, jó betekintést ad abba is, hogy mikor és mi a tünete egy-egy hangulatzavarnak, és mikor érdemes segítséghez folyamodni. Azt hiszem érdemes lesz még körülnéznem, miket is írt a doktornő még.
Igaz, nagyon szeretem a világvége könyveket, persze csak zombik és mindenféle beteg agyszülemények nélkül :D Ez a könyv pedig egészen különleges volt.
Különlegesen volt felépítve, csapongva a régmúlt, a múlt és jövő között. A fülszöveg szerint egy színész halála az első történés, ami semmi ahhoz képest a járványhoz képest, ami utána pillanatokon belül kitör. De közben meg mégis eköré a színész köré csoportosul minden történés, ami a jövőre is kihat. Ugyanakkor meg mégsem. Ez a könyv nem fejtegeti részletesen azt, hogy mi is történik egy világvége esetén, mikor alig marad ember és hogyan boldogul az a pár tovább, és ki kattan ebben meg és ki nem, de azért mégis betekintést kapunk, hogyan próbáltak az emberek túljutni az egészen, megoldani a megoldhatatlant.
Számomra az volt a legsokkolóbb, hogy annyira vége volt a mai civilizációnak, hogy az újonnan született gyerekeknek már nem is igen tudták elmagyarázni mindazt, ami régen volt. Mert amikor a középkorból haladtunk előre, akkor érhető a fejlődés vonala, hisz a dolgok így vagy úgy, még mindig érthetőek, használtak az élet során, de itt úgy eltűnt valójában minden találmány a föld színéről, hogy elmagyarázni sem lehettt igazán, hogy hogyan működtek, mire voltak jók. Legfőképpen azt, hogy milyen volt hogy bármikor bárhova elutazhattál, és bármikor bárkivel beszélhettél. Nagyon lehangoló volt itt, hogy a tudás hogy elveszett. Talán azért hatott rám ennyire, mert nagyon szeretem a tudást, és ezzel a digitális világgal rendkívül illékonynak is érzem. Alig van már könyve, papír könyve az emberenek, mert hogy minden ott van az interneten. Na ja, feltéve, hogy van internet.
A karaktereket szerettem, és végig bennem volt az az érzés, hogy milyen lenne egy ilyen generáció élete, akik még mindkét világot ismerték, és a halálukkal már senki nem fogja tudni hogyan is volt régen. Félelmetes és szomorú volt egyszerre. Az is, hogy mit meg nem kellett tenniük a túlélésért. Vissza a középkorba, a középkori ember tudása nélkül, aki tudott tüzet gyújtani, aki tudott vadászni, házat építeni...
Remek könyv volt, alig tudtam letenni, rémes volt, hogy még újra dolgozni is kellett :D és nem olvashattam amikor kedvem támadt. Ez volt az idei év első olvasása, és nagyon bejött.
Két dolog biztos:
1. segített a könyvDe először nézzük, hogy miért volt jó ez a könyv. Szerintem nagyon fontos témát feszeget, a halálszorongást, és hogy ez hogyan hat a mindennapi életünkre. Nagyon szépen mutatja be eseteken keresztül, nagyon érthető hogy mire is gondol, mindig felhívja a figyelmet, hogy először másra gondolt az adott páciensnél, aztán miből világosodott meg, hogy a halálszorongás felé kell kutakodni.
Tetszik az, hogy mennyi emberen segít, tetszik a módszere, hogy teljesen bele próbál illeszkedni a páciense világába, hogy vele együtt gondolkodik, hogy meg akarja érteni, nem megítélni. Tetszett az a módszere is, hogy az itt és most-ot is mindig beleszövi, mert sokat elárul az egyénről, sokat hozzátesz a beszélgetéshez. Tetszett, hogy a hiábáit is elismerte, mikor nem tudott valakihez közel kerülni, és segíteni. Összességében mégis úgy gondolom, hogy valószínűleg sokaknak nagyon jól és sokat segített. Tetszett az ahogy megválaszolja azt is, ami engem sokszor nyomaszt, hogy mintha visszaesnék, ami sikerült valamivel, az újra előjön, és elmondja, hogy ez teljesen normális.
A máshogy látjuk a világot, az két dologból is jön, egyrészt ami azt mondja, hogy az ő javaslata, és tanítása, hogy elfogadjuk a halált, azok nekem igazából nem segítenek. Engem nem vigasztal, ha valakinek valami olyasmit adtam, amitől az ő élete megváltozott, emlékszik rá, és segített. Ezt hívja a tovagyűrűzésnek. Azt gondolom, hogy hiába ezzel vigasztalja az embert, hogy dehát bizonyos dolgaid tovagyűrűznek másokban, hát ez kb szerintem olyan mint a vízbe dobott kavics. Aki ügyes, az lehet hogy több hullámot, gyűrűt vet, de az is ugyanúgy elhal, mint a kevés gyűrű, ha bénán dobtad. Ez kb olyan számomra, mint amikor azt mondjuk, hogy csak az hal meg, akit elfelejtenek. Oké, 2 generáció múlva a kutya nem emlékszik rád. Ez engem nem vígasztal csöppet sem.
Aztán hogy ő a lélek halálában hisz, én nem. De értem miért mondja. És el tudom fogadni, és értem az ő magyarázatát. Lehet, hogy igaza van, és halál után nincs semmi, pont olyan mint a fogantatás előtt. De ha ebben hinnék szerintem nagyon nehéz lenne értelmes, jó életet élnem. Mert ettől nekem inkább csak a semmi értelme jutna eszembe. Minek legyek jó, ha úgysem emlékszik rám a kutya sem egy idő után, illetve se következménye sincs, se jutalma, se bűntetése az egésznek. Szóval, hát nem tudom, hogy ez mennyire segítene rajtam...
Nagyon sok esetben úgy tűnt, hogy tényleg ítélkezésmentes, hozzá bárki jöhet. Nem tudom, én éreztem bele a sorokba, de szerintem 2 témában nagyon kiütközött az hogy ítélkezik. Az egyik a példaképek, már már lenézően nyilatkozott azokról, akik valakire felnéznek, vagy valakitől tanulni szeretnének, vagy valakihez hasonlóak szeretnének lenni. Nem tudom ez miért baj. Ez számomra azt is jelenti hogy azokat az embereket jónak tartom, akik értelmes életet élnek. A másik a valami megfoghatatlannal kapcsolatos hitek embereinek a lenézése. Bár jó volt olvasni, hogyan próbálta kontrollálni magát, de igazándiból nem sikerült :D, és ettől hitelesebb lett számomra, emberibb. Két keresztény eset is volt, egy hívő keresztény ember, meg egy zsidó, utóbbinál jól fel is kapta a vizet :D Illetve részletesen elemezgeti, vagy legalábbis én így éreztem, hogy miért baromság is ez a hit dolog. Többször visszatérő embere volt a földönkívüliekben hívő férfi is, akit hát majdhogy nem kinevetett, úgy éreztem.
Ezektől hitelesebb és emberi volt, de ugyanakkor az is tuti, hogy én mint keresztény nem hozzá mennék terápiára, nehezen tudnám ezek után elhinni, hogy mikor velem beszél, nem néz le. De ettől függetlenül segített felismerni a saját halálszorongásom, és ez nagyon jó.
Még egy gondolat, amit majd elfelejtettem. Aki hisz a túlvilágban, vagy a reinkarnációban, az szerinte haláltagadó. Értem, hogy mit akar mondani, de nem tudom, hogy úgy őszintén tényleg hány ilyen embert hallgatott meg. Mondjuk én sem ismerek minden keresztényt, de egyik sem olyan, aki azt mondja, hogy na sebaj ami itt a földön történik, majd milyen jó lesz a halál után, alig várom, hogy oda jussak. Emiatt pedig számomra ez nem igazi haláltagadás, inkább aféle vigasz, ha az ő szemszögéből nézem, mint amit ő próbál adni a tovagyűrűzés elméletével. Megnyugatatja valahol az embert ha nagyon távolról nézem, hogy nem hiábavaló a földi létünk, nem csak úgy vagyunk értelmetlenül, és véletlenül itt. Úgyhogy lehet, hogy az ő fogalmai szerint haláltagadó vagyok, de ettől függetlenül segített azzal, hogy rávilágított, hogy mindenkiben létezhet halálszorongás, hogy erősebb, hol gyengébb formában élete során. Nagyon igaza van, mikor azt mondja, hogy ezt igyekszünk figyelmen kivül hagyni, mintha nem is létezne. Kerüljük a halált, mind beszédben, mint az otthonunkban, szeretteink kórházban halnak meg, nem is feltétlen látjuk őket meghalni, és ez sem segít egy kicsit sem. Úgyhogy jó volt ez a könyvet olvasni, sokat adott, még így is hogy a világlátásunk nagyon más.
Számomra ez az Enneagram megtalálása, és megértése borzasztóan sokat adott. Nem arról szól ez a 9 tipus, hogy valamibe bele kell paszíroznom magam, valami kategóriába, ennél ez sokkal több. Itt pont az lényeg, hogy megismerd önmagad, hogy miért vagy olyan amilyen, mi mozgat, és mások emiatt hogyan látnak.
Beletelt kis időbe mire beazonosítottam a típusom, egyáltalán nem olyan triviális, mint esetleg gondolnánk. Sőt másokat sem olyan könnyű meghatároznunk, mert néha tényleg nem tudjuk belül kiben mi munkál. De mikor rájöttem, hogy én melyik kategória vagyok, akkor egyszerűen annyira sok minden a helyére került magamról a fejemben, hogy csak kapkodtam a fejem, hogy jé ezt is értem már, azt is értem már.
És hogy mi történt ez után? Elkezdtem használni azokat a képességeimet, amik vannak, amiben én jó vagyok, a munkában és mindenhol. Ettől pedig akkora változások lettek, mind az emberektől visszajelezve, mind én sokkal jobban éreztem magam.
A másik nagy hatása pedig a gyökérbűnöm megértése volt. Minden típusnak van egy gyökérbűne, amit ne úgy értsünk, ahogy a bűnt szokás ma érteni, hanem hogy ez az a dolog, amivel az adott típusnak a legtöbb nehézsége akad. Nekem a gyökérbűnöm a restség. Ezeknek is érdemes utánaolvasni enneagram szempontból, mert ez is megint máshogy értendő, mint ahogy a restség szót meghallja az ember. De elképesztően találó rám, hogy mi az amit ez okoz, és mi az amivel küzdök a hétköznapokban.
Nagyon sokat segített ez a könyv nekem ebben az évben, hogy másképp lássam magam, jobban értsem magam, és másként álljak az élethez. Vettem ehhez kapcsolódóan még egy könyvet, de még nem volt időm olvasni, meg hallgattam egy csatornát is, akiról szintén kiderült, hogy lelkész, pedig véletlen botlottam bele. Angol nyelven sokkal több értelmes irodalom van ezzel kapcsolatban, még tervezem, hogy beszerzek pár dolgot idővel.
Számomra nagyon hasznos volt ez a relatíve vékony kis könyvecske, mindenkinek szeretettel ajánlom, aki tényleg önismeretre vágyik!
A kert, természet mellett másik nagy kedvenc témám a kenyérsütés, és azon belül is a kovászos kenyér. Ezért aztán ez a kis pékség, és a kovász története, amivel visszanyúlunk egész messzire is, hogy a jelenben összeérjenek a szálak, igazán megható kis történetet hozott össze.
Ez is csak egy romantikus kis történet, de mindennel együtt jóval hihetőbb, kedvesebb, értelmesebb történetet kaptunk. Valós konfliktusokkal, kidolgozott karakterekkel.
Jó ideje nem sütöttem kovászos kenyeret, igazából azóta hogy a legkisebb gyermekem 3 éve megszületett. Egyszerűen 4 gyerekkel már tényleg nem fér ez bele az életembe, állandó rohanásban vagyok. De alig várom, hogy ezt a fonalat újra felvehessem. Visszavarázsolt ez a könyv a sütögetős időszakomba is, szerettem ezt a kis kalandot.
A finneket mindig is kedveltem, kedvelem, pont ezért, amilyenek. Akiket én megismertem a való életben, bár nem tudtam sok személyes dolgot róluk, de az biztos, hogy nyugodt emberek voltak, vannak.
Jó volt olvasni, hogy miért ilyenek, hogy mi hajtja őket, mik az ő hagyományaik. A könyvecskét olvasva, kedvem lenne Finnországba költözni. Még a depis telek ellenére is.
Valaki egy kommentben kritizálta a könyvet, hogy dehát a finneknél a legnagyobb az öngyilkossági arány, talán nem kéne őket követni, ha ez erre jó, de nekem meg pont az jutott eszembe, hogy talán pont azért, amit itt leírt róla, azért csak ennyi, egyébként lehet hogy jóval rosszabb lenne az arány. Finnországban nem véletlen vannak az emberek jóban a másikkal, mert néha az életük függ tőle. Nagy távolságok, télen rengeteg leesett hó, bizonyos részeken nehezebb életkörülmények, már ami a természettel hadakozást illeti. De aztán ki tudja, lehet a kommentelőnek van igaza. Mindenesetre számomra vonzó nép, szívesen kipróbálnám milyen Finnországban élni. A higgadtság, és a természet miatt elsősorban.
A decemberi NIOK könyv, és már félve olvastam, mert nem minden jött be idén. Értettem melyik miért lett kiválasztva és a maga kategóriájában nem voltak rosszak az idei közös könyvek, de azért egyik sem lett nagy kedvencem.
Ez a könyv viszont egész jól sikerült. Nem azt mondom, hogy újra olvasós, de nagyon tetszett a szokatlan - legalábbis nem olvastam még ilyet - felépítése, hogy minden fejezet valakiről szól, aki egy másik embernek karácsonyra ajándékot keres, és talál, és átad, a következő fejezet, meg az előző fejezet ajándékozottja, aki szintén valaki másnak kereses, és talál ajándékot.
Amiért nagyon tetszett ez az aranyos kis rövid kötet, hogy valamilyen formán itt mindenki kapcsolódik mindenkihez, nagyon sok mindent megtudtunk mindenkiről, a belső gondolatok megjelenésével, és én az ilyen könyveket igazán szeretem, mikor értem mi jár tényleg valakinek a fejében, és az egy olyan embert fed fel, akiről tényleg elhiszem, hogy létezik, hogy ezt gondolja, és így vagy úgy cselekszik. Ugyanakkor szerintem fantasztikusan kihozta azt az írónő, hogy mennyire mást lát egy kívülálló egy emberből, a lelkéből, az életéből, mint ami az emberben valójában van. Emlékeztető volt ez a könyv, hogy mindenki másból csak egy képet kapunk, amit a saját élményeink, tapasztalataink is alakítanak, de valójában, teljes mélységében nincs esélyünk senkit ismerni, legyen az bármennyire is hozzánk közelálló.
Nem bántam meg így a decemberi közös könyvet, egy kis felüdülés volt a többi amúgy nem túl jó választásaim között.
Béna sztori, nem történik semmi benne, az emberek 90% tökéletes, és tök rendes, és sosem akar rosszat, és fantasztikus, és jólelkű, és megértő, és minden is. Van egy-két rémesen béna konfliktus, mely után a szerelem lángra lobban, de hogy ebből a szerelem érzésből nekem semmi nem jött át az is tuti. Lehet, hogy most nincs radarom az igaz szerelemre, de fájdalmasan gyenge volt az egész.
A szereplők bármibe fognak, az tökéletesen sikerül, csodás dekoráció lesz egy 1930-as évekbeli díszekkel teli dobozból, fantasztikus workshopok a semmiből, amit mindenki önként vállal, a kedves, és csodálatos főnöknek.
Rengeteg kidolgozatlan szál és érzelem, és mégis miért történés van benne, vagy hogy minek került bele egyáltalán, csak hogy meglegyenek a kulcsmozzanatok amivel ma elmegy egy könyv? A történet legelején találkozunk már Chloeval, aki özvegy, és a kérdésre, hogy férj és gyerekek van-e, könnyekben válaszol, hogy ez már neki nem jön össze, mert most vesztette el a párját. Ehhez képest oldalakkal később főszereplőnk Chloera féltékenykedik az álompasija miatt, miközben Chloe pár oldal múlva kiderül, de már sejtettük, hogy valószínűleg a másik oldalon játszik, és a nőkhöz vonzódik. Mikor ez kiderül, akkor sincs semmi de semmi reakció az ég világon, még csak az a felismerés sem, hogy ja, hogy te a nőket szereted, akkor kár volt féltékenykednem, vagy nem derült ki, hogy mindkét nemhez vonzódik??? Én nem tudom, de annyira zavaróak voltak az ezek a párbeszédek. Nem azt vártam, hogy valami dráma van abból hogy a saját neméhez vonzódik, de hogy egyetlen gondolatot sem ért meg, hogy látszólag félrevezetett minket az író, és ezt valami nagy fordulatnak szánta. Vagy rossz a fordítás???
A téli kert csodálatosan készül, a workshop mind fantasztikus, de unalmas párbeszédekkel van tele, zéró konfliktus, mert az három mondat ami elhangzik az kb nulla. Aztán csodálatos pálfordulásai embereknek, kb így, hogy "ja, hogy lehetnék jó is, most hogy mondod? Oké, akkor mostantól jól fogok viselkedni, és rendes ember leszek", és így is lesz, onnantól mintha kicserélték volna, már az angyal megtestesítője mindenki.
Ah, szóval annyira szenvedtem mire átvergődtem magam ezen ráadásul az olvasásban visszavetett teljesen, mert nem akartam másikat elővenni addig, amíg ennek nem jártam a végére, de közben meg sosem vettem fel, mert hogy a hátam közepére kivántam ezt az unalmat.
Ami viszont tetszett benne, hogy a közösség fontosságát kihangsúlyozta, és ez tényleg olyan jó lenne ha mindenkinek meglenne a saját kis közössége, ahol jól érzi magát. A kertet imádtam, de minden kertes dolgot szeretek. Azt is szerettem hogy elmondja, hogy igen is télen is legyél minél többet a természetben.
Aztán véletlen jöttem rá, hogy ez a könyv valójában a harmadik része ennek a Nightingale tér-nek... ja apropó a tér :D, azért ezek nekem fájnak, hogy a téren lakik egy pár ember, úgy képzeltem hogy ez valamiféle kis sorház szerű hely, ahol egy kisebb téren, egymás után a házak vannak. Na itt kérem lakik meleg pár, testvérpár, 3 gyerekes pár, idős ember, aki cserél a singli csajunkkal, aki kutyával van. Szóval ilyen sablonosan legyen mindenből egy kis merítés, hát... na jó, nem szapulom tovább ezt a könyvet. Lehet nem a legjobb pillanatomban kapott csak el ;)
