A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Saját. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Saját. Összes bejegyzés megjelenítése

csütörtök, január 25, 2024

Kavagucsi Tosikadzu: Mielőtt a kává kihűl

Rövidke kis könyv, annál jobban élveztem. Bár óriási történések nincsenek benne, mégis sok embert megismerünk, és elég alaposan is. Mindamellett, hogy megismerjük az időutazás szabályait, kit és hogyan látogathatunk meg, míg a kávénk ki nem hül. Sok embernek vannak lezáratlan ügyei, amiket már bán, hogy nem így vagy úgy kezelt, talán ennek a gondolatnak a játéka ez a kis kávézó, ahol visszamehetünk az időbe, vagy jövőbe, és saját magunk lelkén segíthetünk valójában a kis időutazással.

Ami fura volt, hogy milyen nehezen jegyeztem meg a szereplők neveit, sokszor kevertem őket, nagyon hasonlónak hatott némelyik, pedig megnézve párszor rájöttem, hogy nem is :D 

Van még két folytatása, biztos el fogom azokat is olvasni. Könnyednek tűnő, de mégis elgondolkodtató kis könyvecske volt, kapcsolatainkról, megbánásainkról, szorongásainkról.

Devney Perry: Indigo Ridge - Az Eden Család 1.

A könyv tetszett is meg nem is. Egyfelől nagyon élveztem az olvasást, gördülékeny történet, jó szereplők, a történet sem annyira lapos, mint némely romantikus történt. Bár... kicsit zavart ez a sok tökéletesség, a tökéletes pasi, meg a tökéletes nő, és ez a sok szex, ami mindig csodálatos fantasztikus, frenetikus volt. 

Tetszett a lelki vívódások, a megélt rosszak feldolgozása, a gyógyulás, megnyílás útja. A krimi szál nem volt annyira nagy durranás, de nem is a krimi szál miatt tetszett meg ez a könyv, és vettem meg. Szeretem a család történeteket, és ez a sorozat első darabja, feltételezem szépen sorra veszi majd az Eden testvéreket. A család tagjai persze mind szintén tökéletesnek tűntek :D ez ismét kissé zavart, de túlléptem ezen, mert azért szerettem ezt a történetet. Nehéz megmondani miért, mert a krimi szál nem volt elgondolkodtató igazán, a romantikus történet, meg néhány szösszentbuktatót eltekintve túl símán haladt, és minden szipi-szuper lett a végére is.

A következő részre kíváncsi vagyok még, de nem tudom, hogy kezdven sorozat lehet-e valamilyen szinten. Februárban  jelentik meg a második rész. A borítóért nagyon oda vagyok, és a természetszeretete Griffinek is megvett. Jó lehet egy ilyen kisvárosban, természetközelben élni. Bár én is azt tehetném.

Dr. Belső Nóra: Életciklusok és hangulatzavarok

Nem hosszú könyv, számomra annál tanulságosabb és izgalmasabb volt. Bár a könyv témája alapvetően a hangulatzavarok, mégis nem ez volt számomra a fő lényeg, és fő információ. Az emberi élet fázisan megy végig a könyv, és elemzi, hogy melyik életkorban, élethelyzetben miféle problémák okoznak lelki nehézségeket. Így 40+osan már jó sok élethelyzeten túl vagyok, nagyon érdekes volt olvasni, hogy mi miért is történt. Sokszor sűrűn bólogattam magamban, hogy pont így, pont így volt, tényleg hogy ez meg az mennyire nehéz volt. Ugyanakkor aha élményeim is voltak, hogy ja, hogy apukám ezért akadt ki annyira, már értem. Ugyan még hátra van remélhetőleg az életemből több szakasz is, mégis jó volt előre is tekinteni kicsit, hogy majd mi és miért és hogyan fog nehézséget okozni. Sok személyes, családi, baráti gondolatok forogtak a fejemben olvasás közben, és után, de azokat itt nem osztom meg. Majd a személyes saját naplómban :)

A könyv megfogalmazásai teljesen érthetőek, jó betekintést ad abba is, hogy mikor és mi a tünete egy-egy hangulatzavarnak, és mikor érdemes segítséghez folyamodni. Azt hiszem érdemes lesz még körülnéznem, miket is írt a doktornő még.

péntek, január 05, 2024

Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás

Ez a könyv sok helyen rajta van a legjobb apokaliptikus könyvek listáján. Azt hiszem nem véletlen. Engem megvett ez a könyv.

Igaz, nagyon szeretem a világvége könyveket, persze csak zombik és mindenféle beteg agyszülemények nélkül :D Ez a könyv pedig egészen különleges volt.

Különlegesen volt felépítve, csapongva a régmúlt, a múlt és jövő között. A fülszöveg szerint egy színész halála az első történés, ami semmi ahhoz képest a járványhoz képest, ami utána pillanatokon belül kitör. De közben meg mégis eköré a színész köré csoportosul minden történés, ami a jövőre is kihat. Ugyanakkor meg mégsem. Ez a könyv nem fejtegeti részletesen azt, hogy mi is történik egy világvége esetén, mikor alig marad ember és hogyan boldogul az a pár tovább, és ki kattan ebben meg és ki nem, de azért mégis betekintést kapunk, hogyan próbáltak az emberek túljutni az egészen, megoldani a megoldhatatlant.

Számomra az volt a legsokkolóbb, hogy annyira vége volt a mai civilizációnak, hogy az újonnan született gyerekeknek már nem is igen tudták elmagyarázni mindazt, ami régen volt. Mert amikor a középkorból haladtunk előre, akkor érhető a fejlődés vonala, hisz a dolgok így vagy úgy, még mindig érthetőek, használtak az élet során, de itt úgy eltűnt valójában minden találmány a föld színéről, hogy elmagyarázni sem lehettt igazán, hogy hogyan működtek, mire voltak jók. Legfőképpen azt, hogy milyen volt hogy bármikor bárhova elutazhattál, és bármikor bárkivel beszélhettél. Nagyon lehangoló volt itt, hogy a tudás hogy elveszett. Talán azért hatott rám ennyire, mert nagyon szeretem a tudást, és ezzel a digitális világgal rendkívül illékonynak is érzem. Alig van már könyve, papír könyve az emberenek, mert hogy minden ott van az interneten. Na ja, feltéve, hogy van internet.

A karaktereket szerettem, és végig bennem volt az az érzés, hogy milyen lenne egy ilyen generáció élete, akik még mindkét világot ismerték, és a halálukkal már senki nem fogja tudni hogyan is volt régen. Félelmetes és szomorú volt egyszerre. Az is, hogy mit meg nem kellett tenniük a túlélésért. Vissza a középkorba, a középkori ember tudása nélkül, aki tudott tüzet gyújtani, aki tudott vadászni, házat építeni...

Remek könyv volt, alig tudtam letenni, rémes volt, hogy még újra dolgozni is kellett :D és nem olvashattam amikor kedvem támadt. Ez volt az idei év első olvasása, és nagyon bejött.

Irvin D. Yalom: Szemben a nappal

Ez a könyv volt a 2023-as év utolsó kiolvasása, de csak most időm megemlékezni róla. 

Erről a könyvről nehéz lesz írnom, mert nem akarok annyira személyesen magamról is írni. Nagyon gyorsan elolvastam. Mert nagyon érdekelt.

Két dolog biztos:

1. segített a könyv
2. teljesen máshogy látjuk Yalommal a világot :D

De először nézzük, hogy miért volt jó ez a könyv. Szerintem nagyon fontos témát feszeget, a halálszorongást, és hogy ez hogyan hat a mindennapi életünkre. Nagyon szépen mutatja be eseteken keresztül, nagyon érthető hogy mire is gondol, mindig felhívja a figyelmet, hogy először másra gondolt az adott páciensnél, aztán miből világosodott meg, hogy a halálszorongás felé kell kutakodni.

Tetszik az, hogy mennyi emberen segít, tetszik a módszere, hogy teljesen bele próbál illeszkedni a páciense világába, hogy vele együtt gondolkodik, hogy meg akarja érteni, nem megítélni. Tetszett az a módszere is, hogy az itt és most-ot is mindig beleszövi, mert sokat elárul az egyénről, sokat hozzátesz a beszélgetéshez. Tetszett, hogy a hiábáit is elismerte, mikor nem tudott valakihez közel kerülni, és segíteni. Összességében mégis úgy gondolom, hogy valószínűleg sokaknak nagyon jól és sokat segített. Tetszett az ahogy megválaszolja azt is, ami engem sokszor nyomaszt, hogy mintha visszaesnék, ami sikerült valamivel, az újra előjön, és elmondja, hogy ez teljesen normális.

A máshogy látjuk a világot, az két dologból is jön, egyrészt ami azt mondja, hogy az ő javaslata, és tanítása, hogy elfogadjuk a halált, azok nekem igazából nem segítenek. Engem nem vigasztal, ha valakinek valami olyasmit adtam, amitől az ő élete megváltozott, emlékszik rá, és segített. Ezt hívja a tovagyűrűzésnek. Azt gondolom, hogy hiába ezzel vigasztalja az embert, hogy dehát bizonyos dolgaid tovagyűrűznek másokban,  hát ez kb szerintem olyan mint a vízbe dobott kavics. Aki ügyes, az lehet hogy több hullámot, gyűrűt vet, de az is ugyanúgy elhal, mint a kevés gyűrű, ha bénán dobtad. Ez kb olyan számomra, mint amikor azt mondjuk, hogy csak az hal meg, akit elfelejtenek. Oké, 2 generáció múlva a kutya nem emlékszik rád. Ez engem nem vígasztal csöppet sem.

Aztán hogy ő a lélek halálában hisz, én nem. De értem miért mondja. És el tudom fogadni, és értem az ő magyarázatát. Lehet, hogy igaza van, és halál után nincs semmi, pont olyan mint a fogantatás előtt. De ha ebben hinnék szerintem nagyon nehéz lenne értelmes, jó életet élnem. Mert ettől nekem inkább csak a semmi értelme jutna eszembe. Minek legyek jó, ha úgysem emlékszik rám a kutya sem egy idő után, illetve se következménye sincs, se jutalma, se bűntetése az egésznek. Szóval, hát nem tudom, hogy ez mennyire segítene rajtam...

Nagyon sok esetben úgy tűnt, hogy tényleg ítélkezésmentes, hozzá bárki jöhet. Nem tudom, én éreztem bele a sorokba, de szerintem 2 témában nagyon kiütközött az hogy ítélkezik. Az egyik a példaképek, már már lenézően nyilatkozott azokról, akik valakire felnéznek, vagy valakitől tanulni szeretnének, vagy valakihez hasonlóak szeretnének lenni. Nem tudom ez miért baj. Ez számomra azt is jelenti hogy azokat az embereket jónak tartom, akik értelmes életet élnek. A másik a valami megfoghatatlannal kapcsolatos hitek embereinek a lenézése. Bár jó volt olvasni, hogyan próbálta kontrollálni magát, de igazándiból nem sikerült :D, és ettől hitelesebb lett számomra, emberibb. Két keresztény eset is volt, egy hívő keresztény ember, meg egy zsidó, utóbbinál jól fel is kapta a vizet :D Illetve részletesen elemezgeti, vagy legalábbis én így éreztem, hogy miért baromság is ez a hit dolog. Többször visszatérő embere volt a földönkívüliekben hívő férfi is, akit hát majdhogy nem kinevetett, úgy éreztem.

Ezektől hitelesebb és emberi volt, de ugyanakkor az is tuti, hogy én mint keresztény nem hozzá mennék terápiára, nehezen tudnám ezek után elhinni, hogy mikor velem beszél, nem néz le. De ettől függetlenül segített felismerni a saját halálszorongásom, és ez nagyon jó.

Még egy gondolat, amit majd elfelejtettem. Aki hisz a túlvilágban, vagy a reinkarnációban, az szerinte haláltagadó. Értem, hogy mit akar mondani, de nem tudom, hogy úgy őszintén tényleg hány ilyen embert hallgatott meg. Mondjuk én sem ismerek minden keresztényt, de egyik sem olyan, aki azt mondja, hogy na sebaj ami itt a földön történik, majd milyen jó lesz a halál után, alig várom, hogy oda jussak. Emiatt pedig számomra ez nem igazi haláltagadás, inkább aféle vigasz, ha az ő szemszögéből nézem, mint amit ő próbál adni a tovagyűrűzés elméletével. Megnyugatatja valahol az embert ha nagyon távolról nézem, hogy nem hiábavaló a földi létünk, nem csak úgy vagyunk értelmetlenül, és véletlenül itt. Úgyhogy lehet, hogy az ő fogalmai szerint haláltagadó vagyok, de ettől függetlenül segített azzal, hogy rávilágított, hogy mindenkiben létezhet halálszorongás, hogy erősebb, hol gyengébb formában élete során. Nagyon igaza van, mikor azt mondja, hogy ezt igyekszünk figyelmen kivül hagyni, mintha nem is létezne. Kerüljük a halált, mind beszédben, mint az otthonunkban, szeretteink kórházban halnak meg, nem is feltétlen látjuk őket meghalni, és ez sem segít egy kicsit sem. Úgyhogy jó volt ez a könyvet olvasni, sokat adott, még így is hogy a világlátásunk nagyon más.

csütörtök, december 28, 2023

Ian Morgan Cron, Suzanne Stabile: Úton önmagunkhoz

Ez a könyv számomra az év egyik könyve, és nagy felfedezése. A nagy útkeresésemben találtam rá, és már csak az olvasáskor tűnt fel, hogy egy lelkész a szerzője, és a Harmat kiadó gondozásában jelent meg. Ha ezt a témát más formában találom meg, biztos hogy hidegen hagy, de a szerzőpáros levette erről a témáról azt a kis bélyeget, amit rátettem volna anélkül hogy megnéztem volna, ha máshogy botlok bele. 

Számomra ez az Enneagram megtalálása, és megértése borzasztóan sokat adott. Nem arról szól ez a 9 tipus, hogy valamibe bele kell paszíroznom magam, valami kategóriába, ennél ez sokkal több. Itt pont az lényeg, hogy megismerd önmagad, hogy miért vagy olyan amilyen, mi mozgat, és mások emiatt hogyan látnak.

Beletelt kis időbe mire beazonosítottam a típusom, egyáltalán nem olyan triviális, mint esetleg gondolnánk. Sőt másokat sem olyan könnyű meghatároznunk, mert néha tényleg nem tudjuk belül kiben mi munkál. De mikor rájöttem, hogy én melyik kategória vagyok, akkor egyszerűen annyira sok minden a helyére került magamról a fejemben, hogy csak kapkodtam a fejem, hogy jé ezt is értem már, azt is értem már. 

És hogy mi történt ez után? Elkezdtem használni azokat a képességeimet, amik vannak, amiben én jó vagyok, a munkában és mindenhol. Ettől pedig akkora változások lettek, mind az emberektől visszajelezve, mind én sokkal jobban éreztem magam.

A másik nagy hatása pedig a gyökérbűnöm megértése volt. Minden típusnak van egy gyökérbűne, amit ne úgy értsünk, ahogy a bűnt szokás ma érteni, hanem hogy ez az a dolog, amivel az adott típusnak a legtöbb nehézsége akad. Nekem a gyökérbűnöm a restség. Ezeknek is érdemes utánaolvasni enneagram szempontból, mert ez is megint máshogy értendő, mint ahogy a restség szót meghallja az ember. De elképesztően találó rám, hogy mi az amit ez okoz, és mi az amivel küzdök a hétköznapokban. 

Nagyon sokat segített ez a könyv nekem ebben az évben, hogy másképp lássam magam, jobban értsem magam, és másként álljak az élethez. Vettem ehhez kapcsolódóan még egy könyvet, de még nem volt időm  olvasni, meg hallgattam egy csatornát is, akiról szintén kiderült, hogy lelkész, pedig véletlen botlottam bele. Angol nyelven sokkal több értelmes irodalom van ezzel kapcsolatban, még tervezem, hogy beszerzek pár dolgot idővel. 

Számomra nagyon hasznos volt ez a relatíve vékony kis könyvecske, mindenkinek szeretettel ajánlom, aki tényleg önismeretre vágyik!

Heléne Holmström: Karácsonyi kovász

Ez a kis karácsonyi történet tökéletes ellenpárja a Téli kertnek. Körülbelül ugyanolyan vastag, szerelmi történet, karácsonyi, téli, mégis ebben rengeteg minden van! Igazi emberek, igazi érzelmek, igazi konfliktusok, még akkor is ha ezek egy valószerűtlen esemény köré szerveződnek. 

A kert, természet mellett másik nagy kedvenc témám a kenyérsütés, és azon belül is a kovászos kenyér. Ezért aztán ez a kis pékség, és a kovász története, amivel visszanyúlunk egész messzire is, hogy a jelenben összeérjenek a szálak, igazán megható kis történetet hozott össze. 

Ez is csak egy romantikus kis történet, de mindennel együtt jóval hihetőbb, kedvesebb, értelmesebb történetet kaptunk. Valós konfliktusokkal, kidolgozott karakterekkel. 

Jó ideje nem sütöttem kovászos kenyeret, igazából azóta hogy a legkisebb gyermekem 3 éve megszületett. Egyszerűen 4 gyerekkel már tényleg nem fér ez bele az életembe, állandó rohanásban vagyok. De alig várom, hogy ezt a fonalat újra felvehessem. Visszavarázsolt ez a könyv a sütögetős időszakomba is, szerettem ezt a kis kalandot.

Laura Barnett: Ajándékok

Csúcsjó borító, alul a Libertine könyvesbolttal, igazán frenetikus ötlet!

A decemberi NIOK könyv, és már félve olvastam, mert nem minden jött be idén. Értettem melyik miért lett kiválasztva és a maga kategóriájában nem voltak rosszak az idei közös könyvek, de azért egyik sem lett nagy kedvencem.

Ez a könyv viszont egész jól sikerült. Nem azt mondom, hogy újra olvasós, de nagyon tetszett a szokatlan - legalábbis nem olvastam még ilyet - felépítése, hogy minden fejezet valakiről szól, aki egy másik embernek karácsonyra ajándékot keres, és talál, és átad, a következő fejezet, meg az előző fejezet ajándékozottja, aki szintén valaki másnak kereses, és talál ajándékot. 

Amiért nagyon tetszett ez az aranyos kis rövid kötet, hogy valamilyen formán itt mindenki kapcsolódik mindenkihez, nagyon sok mindent megtudtunk mindenkiről, a belső gondolatok megjelenésével, és én az ilyen könyveket igazán szeretem, mikor értem mi jár tényleg valakinek a fejében, és az egy olyan embert fed fel, akiről tényleg elhiszem, hogy létezik, hogy ezt gondolja, és így vagy úgy cselekszik. Ugyanakkor szerintem fantasztikusan kihozta azt az írónő, hogy mennyire mást lát egy kívülálló egy emberből, a lelkéből, az életéből, mint ami az emberben valójában van. Emlékeztető volt ez a könyv, hogy mindenki másból csak egy képet kapunk, amit a saját élményeink, tapasztalataink is alakítanak, de valójában, teljes mélységében nincs esélyünk senkit ismerni, legyen az bármennyire is  hozzánk közelálló.

Nem bántam meg így a decemberi közös könyvet, egy kis felüdülés volt a többi amúgy nem túl jó választásaim között.

Heidi Swain: A téli kert

A másik nagy csalódásom idén ez a könyv volt. Direkt a télre, karácsonyra készülve olvastam, de valahogy nagyon melléfogás volt. Olyan volt mint egy cukormázas karácsonyi Hallmark film. Csak míg a filmeknél másfél órában még élvezni is tudom, egy kis laza kikapcsolódásnak, itt annyira időpocsékolásnak éreztem, hogy az már fájt.

Béna sztori, nem történik semmi benne, az emberek 90% tökéletes, és tök rendes, és sosem akar rosszat, és fantasztikus, és jólelkű, és megértő, és minden is. Van egy-két rémesen béna konfliktus, mely után a szerelem lángra lobban, de hogy ebből a szerelem érzésből nekem semmi nem jött át az is tuti. Lehet, hogy most nincs radarom az igaz szerelemre, de fájdalmasan gyenge volt az egész.

A szereplők bármibe fognak, az tökéletesen sikerül, csodás dekoráció lesz egy 1930-as évekbeli díszekkel teli dobozból, fantasztikus workshopok a semmiből, amit mindenki önként vállal, a kedves, és csodálatos főnöknek. 

Rengeteg kidolgozatlan szál és érzelem, és mégis miért történés van benne, vagy hogy minek került bele egyáltalán, csak hogy meglegyenek a kulcsmozzanatok amivel ma elmegy egy könyv? A történet legelején találkozunk már Chloeval, aki özvegy, és a kérdésre, hogy férj és gyerekek van-e, könnyekben válaszol, hogy ez már neki nem jön össze, mert most vesztette el a párját. Ehhez képest oldalakkal később főszereplőnk Chloera féltékenykedik az álompasija miatt, miközben Chloe pár oldal múlva kiderül, de már sejtettük, hogy valószínűleg a másik oldalon játszik, és a nőkhöz vonzódik. Mikor ez kiderül, akkor sincs semmi de semmi reakció az ég világon, még csak az a felismerés sem, hogy ja, hogy te a nőket szereted, akkor kár volt féltékenykednem, vagy nem derült ki, hogy mindkét nemhez vonzódik??? Én nem tudom, de annyira zavaróak voltak az ezek a párbeszédek. Nem azt vártam, hogy valami dráma van abból hogy a saját neméhez vonzódik, de hogy egyetlen gondolatot sem ért meg, hogy látszólag félrevezetett minket az író, és ezt valami nagy fordulatnak szánta. Vagy rossz a fordítás???

A téli kert csodálatosan készül, a workshop mind fantasztikus, de unalmas párbeszédekkel van tele, zéró konfliktus, mert az három mondat ami elhangzik az kb nulla. Aztán csodálatos pálfordulásai embereknek, kb így, hogy "ja, hogy lehetnék jó is, most  hogy mondod? Oké, akkor mostantól jól fogok viselkedni, és rendes ember leszek", és így is lesz, onnantól mintha kicserélték volna, már az angyal megtestesítője mindenki.

Ah, szóval annyira szenvedtem mire átvergődtem magam ezen ráadásul az olvasásban visszavetett teljesen, mert nem akartam másikat elővenni addig, amíg ennek nem jártam a végére, de közben meg sosem vettem fel, mert hogy a hátam közepére kivántam ezt az unalmat.

Ami viszont tetszett benne, hogy a közösség fontosságát kihangsúlyozta, és ez tényleg olyan jó lenne ha mindenkinek meglenne a saját kis közössége, ahol jól érzi magát. A kertet imádtam, de minden kertes dolgot szeretek. Azt is szerettem hogy elmondja, hogy igen is télen is legyél minél többet a természetben.

Aztán véletlen jöttem rá, hogy ez a könyv valójában a harmadik része ennek a Nightingale tér-nek... ja apropó a tér :D, azért ezek nekem fájnak, hogy a téren lakik egy pár ember, úgy képzeltem hogy ez valamiféle kis sorház szerű hely, ahol egy kisebb téren, egymás után a házak vannak. Na itt kérem lakik meleg pár, testvérpár, 3 gyerekes pár, idős ember, aki cserél a singli csajunkkal, aki kutyával van. Szóval ilyen sablonosan legyen mindenből egy kis merítés, hát... na jó, nem szapulom tovább ezt a könyvet. Lehet nem a legjobb pillanatomban kapott csak el ;)

Dr. Lelkes Orsolya: Fenntartható hedonizmus

Ettől a könyvtől nagyon sokat vártam. Egy podcastot hallgattam meg anno a szerzővel, és felkeltette az érdeklődésemet. Minden érdekel, ami egyszerűbb életmódra tanít, ösztönöz, ami segít abban, hogyan érjük ezt el. Valami ilyesmit vártam ettől a könyvtől is, hogy megmutatja az embereknek, hogy lehet boldogan élni egyszerűen is.

Hááát... Elég unalmas és értelmetlen könyvnek találtam. Voltak benne érdekes dolgok, pl a régi filozófusokra és gondolataikra való visszatekintés, és azoknak létjogosultsága ma, de igazándiból semmi újat nem mondott, semmit nem fejtett ki igazán, úgy éreztem csak mindenbe IS belekap. 

Bele volt ebbe végül kapcsolva pszichológia is, a bennünk rejlő archetípusoktól kezdve a drámapszichológiáig... ami értem, ha nagyon messziről nézem, talán kapcsolódok, a boldog élethez, de ahhoz, hogy hogyan ahhoz hogy ne legyen ez méregdrága a földnek már kevésbé. Mert aki jól érzi magát, az nyilván jó, de attól még nem biztos, hogy a jó érzése, a problémái feldolgozása, a lelkének fejlesztése egy úttal a földre is vigyázó embert teremt.

Szóval elég nagy csalódás volt, talán annak aki abszolút nem olvasott az érintett témákról még soha semmit, annak talán ad valamit ez az egyveleg, egy kiindulópontot, ahhoz, ami esetleg érdekelheti.

szerda, október 25, 2023

Ken Follett: A katedrális

Naaagyon hosszú ez a könyv, azt hiszem vagy 972 oldal. Szeretem a hosszú könyveket, és emiatt néha őket sokkal lassabban olvasom. Nem a terjedelme miatt, hanem mert hogy ez is egyszer véget fog érni, és akkor már csak szívemben maradnak a szereplők.

Ez a könyv, mint annyi igazán sikeres, nagyon megosztó. Annak ellenére, hogy előre sok véleményt én elolvasok, hogy lássam, hogy vajon az én érdeklődési területembe esik-e, és pont a negatív véleményeket szeretem igazán, abból tudom eldönteni, nekem való-e valami vagy sem.

Ez a könyv azt hiszem óriás kedvenc lett! Néha nem bírtam letenni, néha még azt is elkövettem, amit nem szoktam, hogy belelapoztam későbbre, hogy mi történik, és csak bele-beleolvastam. Nyomasztott az is ahogy a vége fele közeledtem, hogy mindjárt vége, és akkor mi lesz, többet nem hallok Philip priorról, Jake-ről, Alianáról. 

Sokan kritizálták a karaktereket, hogy mennyire kidolgozottak, mennyire nem. Nekem pont elég volt. Pedig szeretem a kidolgozott karaktereket. De sokkal jobban érdekelt, hogy hogyan éltek anno az emberek, és hát azért döbbenetesen brutális volt ez az időszak. Semmit nem ért egy ember élete, bármelyik pillanatban elvehette akárki, vagy egy természeti csapás, bármi. Ugyan voltak már bíróságok, ahol ügyes bajos ügyekkel foglalkoztak, de ha valaki megölt valakit, annak az ég világon semmi következménye nem volt.

A szereplők talán túl feketének, vagy fehérnek tűntek, messziről nézve, hunyorogva talán igaz is. De valójában én nem éreztem annak. Philip prior jó ember volt, de közben azért erősen becsvágyó is, sokszor megmagyarázta magának, hogy Isten miatt dönt így vagy úgy, de sokszor azért elég világi volt valójában a döntése. Sokat foglalkozott is magában azzal, hogy mennyire voltak jók, vagy rosszak a döntései. Rossz prédikátor volt, nem tudta lelkesíteni az embereket, de ugyanakkor remek tervező, remek gazdasági vezető volt. Igazságtalan döntéseket is hozott, és még belátni sem biztos hogy belátta. Szóval hogy teljesen fehér lett volna, nem hiszem. 

De ugyanígy megnézhetném Aliana jellemét, hát nem volt az tökéletes lány, anya és feleség. De Jake vagy Thomas sem... Ellenről meg már ne is beszéljünk. Többségében nyilván jók voltak, dehát azért ez elég tipikus, a jó emberek is hibáznak, és tökéletlenek időnként.

De nézzünk egy fekete szereplőt, Williamet. Szerintem léteznek ilyen emberek. Akiket annyira zavar, hogy kinevetik, és szánalmasnak érzik magukat, hogy bármilyen bosszút képesek végrehajtani. Persze utána beszarnak, mert azért csak van egy picike lelkiismeretük, hogy mégse kellett volna, de közben meg milyen érdekes volt, hogy mennyire hitt a papok hatalmában, hogy feloldozzák bűnei alól, és ezzel el is van intézve a dolog. Ha kicsit mélyebbre nézünk, a szülei nevelése simán hathatott erre a viselkedésre, a retteges a saját anyjától, amit úgy vezet le, hogy akkor ő meg másokat terrorizál. Nem az a kor volt ez, ahol szépen eljárt volna pszichológushoz, hogy kidolgozza magából, és jobb emberré válhasson.

De ugyanígy megnézhetném Walerant, vagy Petert, mindegyiknek megvolt a maga sérülése, gyengesége, amely motiválta, és rossz útra vitte. De ma is hány ilyen ember van, akinek az életében dominál folyamatosan egy régi sérelem, amit úgy vél, hogy újra és újra megtörténik vele.

Nagyon örülök, hogy ez az új fordítás van meg nekem, mert hát... nem tudom a korábbiban minek kellett bizonyos neveket magyarítani. János/Jankó, Tamás, Ilona, miközben más nevek meg nem kerülnek lefordításra. Nagyon fura lett volna, hiszen nem ez volt a nevük, és pont. A perjel versus prior már más kérdés. Mivel egyik szót sem igazán használjuk ma, szerintem ez mindegy volt minek szólítjuk.

Egy-egy ember olyan hirtelen már nem szerepelt többé a könyvben, hogy bennem ezzel ütött sokszor nagyot a történet. 

Imádtam a katedrális épülését és csak az éltetett, hogy fel kellett hogy épüljön, ha ez a könyv címe :D A lelki szemeim előtt pedig folyamatosan láttam, ahogy egyre nagyobb és szebb lesz, ahogy fejlődik és változik a világ, ahogy az élet kezd jobb lenni, hála pár rendes embernek. Tetszett a történelmi vonal is igazándiból, hogy sokat kaptunk a királyi, papsági csetepatékból, amik néha bizony durvává fajultak. Jó érzés volt, hogy múltkor olvastam ki Rutherfurd Dublin, az alapítás-át és azzal is végül összekapcsolódott részben a történet, bár az ugye Írországról szól.

Nem akarok még a folytatásba kezdeni, mert azt szeretném ha velem maradnának még egy kicsit a szereplők. Szerettem őket, mármint a jókat :D, a fehéreket, minden hibájukkal együtt.

csütörtök, október 19, 2023

Brianna Wiest: Te magad vagy a hegy

Ezt a könyvet akkor fedeztem fel, mikor a Libri 30 napos olvasás kihívása volt, ami napi 20 perc olvasásra motivált. A könyv az egyik nap témájához kapcsolódott, volt egy részlet is benne, ami megragadott. Egy adandó alkalommal meg is vettem a könyvet. 

Sok ilyen önfejlesztő, vagy nem is tudom önmegismerő, önsegítő könyvet olvasok. Nem szeretem ezt a szót, mert én egyszerűen csak fejlődni szeretnék, jobban szeretnék dolgokat csinálni. Nem tudásilag, hanem emberileg.

Amilyen jó volt és meggyőző ennek a könyvnek a kis részlete... hát annyira borzalmas volt ez a könyv összességében. Az a vicc, hogy közben meg adott egy csomó támpontot, és tanácsot, de rettenetesen rosszul van megírva. Valahogy annyira közhelyesen, vagy elvontan, vagy nem is tudom hogyan van írva, hogy néha nem is érti az ember mire akar célozgatni, vagy legalábbis én nem értem, vagy annyira elmossa a tanácsot, meglátást, hogy a végén semmire nem emlékszel belőle. 

Ennek ellenére mégis van pár dolog, amit kaptam ettől a könyvtől. Az első és legfontosabb, amiről az első fejezet is szól, az önszabotázs. Nagyon jól rávilágított arra, hogy mit csinálok egy csomószor. Pl, nem csinálom meg igazán jól, amit kell, és akkor elmondhatom a végén, hogy hát nekem semmi sem sikerül rendesen, vagy hogy úgy is kár ezzel foglalkozni, úgyis hamarosan meghal az ember, úgysincs rá idő, meg minek is. Hogy ezt felismertem, máshogy kezdtem állni csomó feladathoz. 

A második dolog az érzelmek megélése. Azt gondoltam én is mindig, hogy nem illik haragosnak lenni, dühöngeni, kiakadni, stb. De, igen, illik, és kell is. A kérdés az, hogyan csináljuk. Ha tudod, hogy miért akadtál ki, mi zavar ebben, mi bánt, mi történt, és utána a viselkedésed tudatos válasz erre, hogy hogyan reagálod le, akkor jól csinálod. És akarva akaratlan fejlődtem is az elmúlt időben ebben.

A harmadik... olvasok egy másik könyvet is az intuícióról. Egyelőre úgy fest számomra, mintha teljesen ellentétest mondana a dologról. Azt mondja, hogy az intuíció az nem a jövőt jósolja meg, hanem azt hogy a pillanatnyi helyezet hogyan éled meg. És ez óriási különbség, mikor valamiről döntést akarsz hozni, hogy azért mert most rossz érzéseid vannak vele, az nem azt jelenti, hogy ha mégis azt választod, akkor rosszul döntesz. Egyszerűen csak a jelen hozzáállásodat jelzi az adott dologhoz. És hajlok ezzel egyet érteni, aztán lehet tévedés az egész. Ezt most itt nem akarom jobban kifejteni, mert ez egy publikus oldal, de lenne gondolatom erről, amit tapasztaltam az elmúlt időben, így hogy jobban odafigyeltem erre a témára.

A negyedik, hogy ne meneküljünk el a kellemetlen érzések elől, mert mondani akarnak nekünk valamit. Ez teljesen rezonál egyébként Edith Eva Eger könyvével is, és ez is tényleg nagy változást hozott az életemben. Hányszor próbáltam magamnak egy adott probléma, szorongás kapcsán bebeszélni magamnak, hogy nem szorongok, nem félek, nem lesz baj, de annál jobban stresszeltem. Amitóta azzal próbálkozom, hogy szembenézek az adott bajjal, szorongással, megpróbálom megfejteni, hogy mi is zavar abban valójában, akkor sokkal jobban kezelem az adott helyzetet, sokkal hamarabb véget ér a szorongás, és nem pörögnek a gondoltaim az adott probléma körül. 

Az ötödik, hogy élvezd az életet, egy jó vacsorát, a családdal együttlétet (már akiket szeretsz belőlük :D), olvass, fess cél nélkül, fejleszd önmagad... ezek is mindg jól esetek, hogy amikor festegetek, anélkül hogy festővé kéne válnom, vagy időre csinálnám, ne nyomasszon a dolog, azért, mert csak szimplán élvezem a dolgot.

Fura ellentmondásos ez a könyv. Tök rosszul van megírva, tök közhelyes, sokkal jobbak is vannak a témában, de mégis, azért csak adott valamit. Ettől függetlenül eladó :D

szerda, október 18, 2023

Ildikó von Kürthy: Itt az idő

Régóta megvan már ez a könyv is, de valaki az egyik könyves csoportba, mint 45-50-es nőkről szóló könyvet keresett, ott megláttam, és jé, ez nekem megvan, hát elővettem.

Szueprjó kis könyv volt! Fel-fel nevettem időnként, mert annyira azt csinálja, mint én, ugyanakkor szórakoztató volt, mert mégsem olyan volt, mint én. Ennek ellenére az alap életkérdései ugyanazok voltak, mint nekem, és szomorúan és derűsen konstatálltam, hogy meg kell ezekkel a kérdésekkel jómagamnak is lassan küzdeni. Talán életemnek ezt a szakaszát érzem a legnehezebbnek eddig. Olyan érzés, mintha most tényleg döntéseket kéne hozni.

A sztori jó volt, volt benne kis csavar is, ami részben elszomorított, úgy értem, hogy amikor egy ilyenre jössz rá az életedben, akkor tudatosulhat, hogy ahelyett hogy élvezted volna eddig is minden percét, mennyit nyavalyogtál, sajnáltad magad, mennyit merengtél egy álom jobb életen, miközben az sosem létezett, hanem ez volt az igazi életed, és hagytad magad mellett elsuhanni sok napját. Azt hiszem ez az üzenete volt igazán fontos számomra ennek a könyvnek. 

Szerettem nagyon a szereplőket, a főszereplő ugyan kicsit túl hobordos és drámázós nekem, de szerethető karakter volt ettől még. Anne-t és Erdelt viszont annál inkább szerettem. Olyan bölcs meglátásaik voltak, és nem féltek megmondani a barátaiknak. Tisztelem az ilyen hozzáállást.

kedd, október 10, 2023

Edith Eva Eger: Az ajándék

Edith Eva Egert már nagyon megkedveltem A döntés könyv olvasásakor, és számomra elképesztően hasznosak a tanácsai. Van amit alkalmaztam is. 

A legfontosabb tanulság az volt számomra a félelmeim, szorongásaim kapcsán, hogy én folyton menekültem előlük, úgy értem, hogy amikor szorongtam, akkor arra gondolkodtam, hogy "nem szorongok, nem szorongok, jaj ne szorongjak már", próbáltam bebeszélni magamnak, d nekem ez az agykontroll nem megy :D, próbáltam azt is, hogy "nem szorongok, nyugodt vagyok, szép az élet", de ettől csak még jobban szorongtam, és ideges lettem. Ráadásul azt vártam, hogy azonnal, de legalábbis elég gyorsan megoldódjanak ezek a dolgaim.

Nagyon fontos tanulsága volt számomra ennek a könyvnek, hogy szembe kell nézni a dolgokkal, nem úszhatod meg, juthatsz túl rajta máshogy, és nem dolgozhatod fel máshogy. Mindennek ugyanakkor megvan az ideje, nem lehet sürgetni a megbocsátást, az elengedést sem. És egyik sem azt jelenti, hogy akkor soha többet nem jut eszedbe, vagy nem bánt az a valami. Idő eljutni egy nyugodtabb pontra.

 Biztos hogy el fogom még olvasni ezt a könyvet, mert fontos mondanivalók vannak benne. Vannak apróbb ötletek, amiket már kipróbáltam, és tényleg használ. De biztos hogy el kell majd időnként még olvasnom, hogy a kezem ügyében legyenek a megoldások, amikor szembesülök valami problémával, nehézséggel, szoronganivalóval.

csütörtök, szeptember 28, 2023

Meik Wiking: A hygge otthon

Ez a könyv nekem nagyon nagy szerelem lett! Egyrészt gyönyörű, szép, nyugodt kialakítású, már maga ránézve, belelapozva nyugalom fog el. Arany részek a borítón, belül nyugalmat sugárzó fotók. 

Viccesen, furán hangzik, hogy a szerző a Boldogságkutató Intézet vezetője, talán nem elég jó ez a név, mert kamu benyomást kelt, de közben a tartalom is nagyon jó volt. Értettem minden gondolat lényegét, hogy miért segít, miért nyugtat meg valami, miért egyszerűbb és boldogabb ettől vagy attól az élet. 

Pár dolog már át is alakítottam, megfogadtam, és az a helyzet, hogy tényleg segített. Sokkal jobb lett az a valami, amit megváltoztattam. A közérzetemen is segített. Még tervben van egy csomó minden, persze van amihez idő kell, vagy pénz. Eddig azt csináltam meg, ami nem került semmi pénzbe. Van még pár ilyen a tarsolyban, hogy mitől lesz egyszerűbb az élet, és otthonosabb a ház. 

Azt hiszem el fogom én ezt még olvasni párszor, a kezem ügyében marad ez a könyv.

Elliot Ackerman: 2034

Egész jó kis könyv volt ez. Olvastta magát, bár nem úgy, mint azok a könyvek, amiket igazán szeretek. Tele volt politikával, harccal, tengeralattjárókkal, flottillákkal, és hasonlókkal. De jó volt. 

A történet a harmadik világháborúról szólt, ami nem is annyira maga az emberekre hatásáról szólt, hanem hogyan játszák le a hatalmak egymással ezt a játékot. Igazi szenvedést, azt hogy élték meg az emberek annyira nem látjuk benne. A nagy emberek gondolatait, az országok meglátásáait, és ahogyan oldjuk meg a helyzetet látszik csak a történetben, miközben hajók süllyednek el, városok lesznek a semmivél, atombombák repkednek.

Nem volt annyira nyomasztó, de ugyanakkor azért mégis, az ember el tudja képzelni, hogy valami ilyenféle játék lesz ez, ha lesz. Hackerharc, félreértések, visszavágások sorozata.

hétfő, szeptember 04, 2023

Joyce Maynard: Ez az élet

Nem tudom hogyan lehet az, hogy ebbe az íróba még nem futottam bele, hiszen nem fiatal. Kerestem magyarul megjelent könyveit még, hát nem sokat találtam, vagy már csak antikvár van.

Nem is tudom miért vettem meg a könyvet, a farm miatt talán. A múltkori Lélekkert után ez egy igazi lélekutazás volt, mik és hogyan formálják az emberek mindennapjait, veszteségek, harag, megbocsátás, házasságtörés, válás, gyűlölet, szeretet, félelem, minden volt ebben a könyvben. Egyszerűen fantasztikus volt. Ugyanakkor borzalmasan lehúzott lelkileg, de szerintem ennek az az oka, hogy valamiért nagyon bele tudom élni magam mások szerepeibe, érzéseibe. Ha valaki leírja tényleg részletesen, hogy egy-egy szituációban, hogyan miként érezte magát, és ez mit jelentett számára, akkor én teljesen meg tudom érteni, mit miért tesz, és hogy úgy érez.

A főszereplőnk Eleanor, az ő szemüvegén láthatjuk végig a családja életét. Sokat olvasok a gyerekkori traumáinkról, megküzdési stratégiáinkról, és hogy az által mivé alakulunk. Nagyon szépen végig volt követhető Eleanor életében az, hogy a gyermekkori történései miként befolyásolták felnőtt érzéseit és döntéseit. Eleanor olyan gyerekkor részese, amiből nagyon sok minden hiányzik neki, de legfőképpen a szülei szeretete, odafigyelése, az ő megértése. Mindent megtesz azért, hogy a gyermekei semmiben ne szenvedjenek hiányt, mániákusan fél, hogy ugyanazok az érzések, sérülések érik a gyermekeit, mint őt érték. Próbálja mindentől óvni a gyermekeit, akiket rettenetesen szeret, csak talán pont nem jól szeret a saját sérülései miatt.

Mivel Eleanor a mesélő, így teljesen megértettem a döntéseit, és biztos a másik oldalt is megérteném. De értettem miért szeret bele a farmba, miért választja Cam-et férjének, miért tesz meg mindent a gyerekeiért, és anyagi értelemben is. Értettem miért bosszantja, taszítja majd végül gyülőletet szít benne más lazasága, hiszen folyamatosan azt gondolta, neki kell egyedül boldogulnia, hiszen gyerekorából ezt a megküzdési stratégiát hozta. 

Döbbenetes volt, hogy mit meg nem engedett a férjének, hogy elkövessen ellene. Aki persze csak azt mondta mindig, hogy Eleanor engedje már el a haragját, és ebben igaza is volt, tartogatta, melengette a haragját, ami emiatt a legrosszabb pillanatokban bukkant ki belőle. De ugyanakkor én megértettem az érzéseit, mert én is elváltam, és pontosan tudom milyen érzés, amikor úgy érzed, hogy nem számítanak a te érzéseid, amikor a másik úgy él, viselkedik, beszél később veled, mintha a közös régi pillanatok sosem éltek volna, de talán pont azért, mert valójában sosem voltatok egy hullámhosszon, hiába mentetek át közösen annyi mindenen. Szerencsére nem csalt meg engem senki, házasságban, vagy legalábbis nem tudok róla, de valószínű én sem tudnám tolerálni, ha a másik meg nem is bánja egyetlen percig sem, hát igazán árulásnak érezném én is a múltra visszatekintve. 

Ugyanakkor, miután megtörtént a baj, nagyon értékeltem Cam-ben, ahogy bánt a fiával, ahogy nem adta fel sosem, ahogy azon volt hogy boldognak lássa őket ténylegesen, ne csak vegyen és csináljon nekik folyton valamit, hanem élményeket adjon. Ugyanakkor végtelen önzőnek és hálátlannak láttam, és hogy egyáltalán nem segített Eleanornak hogy a gyermekei ne idegenedjenek el tőle, holott ő volt az aki generálta az eltávolodást azzal, hogy esze ágában sem volt újra gondolni a kapcsolatukat. Kétségtelen, hogy szinte elviselhetetlen lehetett egy csalódott anya mellett élni, aki keserűvé válik a tragédia hatására, aki a gyermeket is szinte elutasítja, pedig az nem tehet a történetről. De megértettem a haragját. 

A gyermekei védelmében azonban rengeteg éven át, nem fedi fel az apa titkát, ezzel a gyermekei szemében egy gyűlölködő emberré válik, akinek nem bocsátják meg hogy elhagyta őket. És sajnos hajlamosak vagyunk mi emberek ilyenek lenni. Hibáztatunk valakit, és akkor azt gondoljuk, hogy minden jobb lesz, hogy akkor a traumánk feldolgozásra kerül. Egyszerűbb haragudni valakire, mint szeretettel fordulni a másik irányába, és kizárni valakit az életünkből. Nagyon fájt hogy a gyermekei nem szerették az anyjukat, hogy örök haragot dédelgettek magukban az anyjuk iránt, míg az apjukat istenítették. 

Al karaktere tesztett a legjobban azt hiszem. Nagyon jól érzékeltette bár ugye Eleanor szemüvegén keresztül az őbenne végbemenő változásokat, azt hogy mennyire nehezen találta meg a helyét, de mégis a legbátrabb volt mind közül, aki boldog akart lenni, de nem úgy hogy haragszik a világra, hanem hogy a lehetőségekhez képest tesz a saját életéért, életkorának megfelelően. Ő is volt kegyetlen némely beszólásával, de az meg annak a haragja volt, hogy nem ismerték a szülei, főleg az édesanyja őt valójában, dehát ki hibáztatná az ember lányát ezért a helyzetért, ha még soha nem hallott ilyenről. 

Ursula kiábrándító karakter lett a végére, abból a szeretetre méltó kislányból, aki örök béketeremtő, hogy lett egy ilyen ember, aki egyáltalán nem akarja megérteni a másik érzéseit. Ha meg hallja, akkor elutasítja, mint hazugságot. Lehet, hogy megsérült ebben a sok békéltetésben, csalódott lett, hogy nincs hatalma, nem tud változtatni a dolgokat, de megkereseredett ember lett. Talán igazán gonosznak őt láttam, kegyetlen, aki a saját anyjával úgy bánt, mint ahogy a szomszéd macskájával sem bánunk.

Tobyt kisgyermekként nagyon nem kedveltem, borzasztóan bosszantott a lénye, hogy képes mondjuk rengeteg paradicsomot a konyha falára és bútoraira dobálni, míg nincs otthon az anyja? Milyen gyerek az ilyen? Mondhatjuk, hogy gyermeki csínytevések, de inkább rémisztő rossz gyereknek tűnt, akiből sorozatgyilkos lesz, mert épp ahhoz volt kedve. Legalábbis bennem ezt az érzést hozta ki. A tragédia után annál megrendítőbb volt milyen egyszerű emberré vált. Teljesen átérzem Eleanor érzéseit, azt a csalódottságot, mikor az okos, intelligens gyereked egyszer csak már nem az többé, és semmit nem tehetsz, hogy visszakapd.

Tragédiának láttam és látom ennek a nőnek az egész életét. Mintha többségben rossz élete lett volna, de szerintem ennek fő oka a saját haragja és annak dédelgetése volt. Folyton azt várta, hogy majd más teszi boldoggá, holott saját magának kellett volna megtalálnia a boldogságát, nem mástól függve. És valahogy sejtettem, hogy az eleje visszakanyarodik a végéhez, és talán ez a legnagyobb szomorúsága a történetnek. Miközben teljesen megértem, hogy ki más tehetett volna a helyzetért bármit, és hogyan máshogy. Sehogy, hiszen ők ilyenek voltak. 

Nagyon tetszett ez a könyv, én az ilyen lelki mélységeket szeretem a történetekben, amikor tényleg megérteti velem az író mit érez a szereplője, mit miért cselekszik, miért bántja valami, szinte már te is együtt rezdülsz az érzéseivel, mintha te magad lennél a szereplő.

Valahogy szereznem kell még ettől a nőtől könyvet, ha a többi könyve is ilyen, akkor mégéri hogy a polcomon tudjam őket.

szerda, augusztus 30, 2023

Sarah Allison Adams: A lélekkert

 Nagyon vártam ezt a könyvet, hogy végre legyen időm elkezdeni, és olvasni, mert gyönyörű a borítója, élfestett, kertről és a lélekről szól, ami mindkettő nagyon kedvenc témám.

Augusztus 21-én tudtam csak elkezdeni, és azt hittem, hogy már soha nem fogok a végére érni. Ez a könyv egyszerűen rettenetes volt, és rettenetesen unalmas is. Nagyon gondolkodtam rajta, hogy mert szép megtartsam, de hogy a belsejébe semmi nincs, amiért érdemes a polcomon tartani az biztos. Megpróbálom eladni majd.

Nem is tudom mit is kéne pontosan mondanom róla. Kb semmi nem történt az egész könyvben. Ami még nem feltétlen baj, ha egy hétköznapi, akár velem is megtörténhet történet lenne. De a karakterek rettenetesen kidolgozatlanok, én nem láttam bennük az ég világon semmi fejlődést. Nem voltak szimpatikusak sem, egyik sem. Winston a végtelen kínlódásával, a végtelen minden kerülésével, vagy mi, csak nehogy bármivel is törődnie kelljen, mondania kelljen valamit, vagy tennie. Az elején én azt hittem egy öregember, nem tudom mikor esett le, hogy egy harmincas meleg srác. De még azután is állandóan az a kép volt bennem, hogy egy vénember, ha megszólalt vagy gondolkodott. Bernice nem is tudom milyen, alig tudunk meg igazándiból bármit róla. Mayanak ez a végtelen önsajnálata, és szenvedése, hogy mindig csak arra vágyott, ami nincs, borzasztóan taszított. Alma meg, hát... igazándiból pont ez a rossz, hogy egyikről sem tudok mondani semmi értelmeset, mert semmi értelmes nem derült ki róluk.

A történet írása is pocsék volt szerintem, nem hiszem, hogy ennyire fogyatékos lennék, hogy rendszeresen újra kellett olvasnom bekezdéseket, mert elképzelésem sem volt ki mondja, amit mond. Olyan gondolati ugrások voltak sorok között, hogy nem lehetett érteni szerintem hogy hogy jutottunk ide, miért erről van most szó, máskor meg oldalakon át szájba rágósan magyarázott valamit egy-egy párbeszéddel.

Minden párbeszédet azért ismerünk, mert valami idiotizmus folytán minden egyes szót hallanak az éppen mesélő szereplők, amit a szomszédban, bent a házban! vagy a kertben beszélnek, vagy pont nyitva az ablak, és végighallgatják, non-sense. Tele lényegtelen információval, a fontosak meg nincsenek elmondva.

A kert. Egyesek panaszkodtak, hogy mennyi a kerti szöveg, és hogy nem érdekli őket a kertészkedés ennyire, de valaki mutassa már meg hol voltak benne ezek a sorok, vagy lehet annyira untam, hogy észre sem vettem? Én csak azt érzékeltem, hgy mindig előkerül valami növény, de semmi nem történik vele, sem az hogy hova ültette, hogy mit csinált vele, hogy kell gondozni, stb. Pl egyszer csak volt egy banánfa, amiről annyi derül ki, hogy más kertjében is már volt, és ez gyászos emlékeket idéz. De hogy hova tették, mekkora, mire való, ki és hogyan gondozta esetleg, semmi. Jó később valaki meglátta, és azt mondta, jé egy banánfa. Ennyi. Ez nem kert meg kertészkedés.

Végig az volt, hogy közösségi kert, de a könyvből nekem ez egyáltalán nem jött át. Néha az egyik meglátta, hogy a másik kint van a kertbe, és akkor nézte, hogy mit művel megint, de hogy mit csinált ki tudja, nem jöttek oda mások, kivéve a partit, nem is voltak barátaik, magukon kívül, vagy nem derült ki, hogy hol vannak, vagy kik azok, és hogy amikor a közösségi kerti parti volt, akkor ott pontosan mit csináltak, egyátalán kik voltak akik eljöttek, mert hogy más emberekről nem igen volt szó a történetben. Egyáltalán nem értettem, hogy mi a közösségi kerti hagyomány is, mert hogy nem derült ki, hogy mit is jelentene egy közösségi kert, ilyenkor ki és hogyan gondoz valamit.

A lélek. Na az meg, hát arról sem sok derült ki. Volt itt ez az Alma, aki mikor megismerjük talán 50 éves, kissé undok, egy mondat erejéig, aztán már a következő részben tökéletesen jóban vannak Mayaval. Nem derül ki, hogy egyáltalán mit dolgozik, hol a családja, miért ott lakik. Nagy nehezen egy-két infomorzsát kapunk, de azt is csak úgy odavetve. Maya egy végtelenül unalmas lélek, őt sem tudjuk valójában mit is csinál, miből tartja fent egyáltalán ezt a kertesházat, amit bérel, semmi nem derül ki igazán a lányával és a férjével való viszonyáról, de annál többet kesereg, meghúzódik a háttérben, és nagyon sajnálja magát, még 30 év után is. A végén a levelek, amiket Bernice-nek ad is, hát mi a rossebbért, hát semmi nincs benne, nem is ismerik egymást, mi a lótúróért. Tele van ilyen értelemetlen történéssel. Bernice szenved a volt férje, és fia háromszögében, de ott is az egy mondattal kiáll magáért, majd minden jó lesz magától, de azt is csak így távolból látjuk, hogy talán rendeződik, de tudni semmit nem tudunk. Winston meg már mint mondtam, egy értelmetlen figura, aki meg az anyján szenved totálisan értelmetlenül, nem jut sehova az élete, csak toporog. Az életkedvem is elment mindegyiktől.

Én nem láttam ezt a kertet sem magam előtt, hogy mégis mekkora, mi a célja, virágok, vagy ehető dolgok? Amikor kiülnek hova ülnek ki, ez egy nagy telek? 

Alig van szereplő ebben a történetben, de a meleg srác mikor lakótársakat keres, akkor egy leszbikus pár veszi ki. A szereplők között 1 elvált, 1 hetero pár, és 2 homoszexuális pár szerepel. Bár utóbbinak nem sok jelentősége van, úgy értem, hogy tényleg úgy mutatja be őket, mint bármilyen más párokat, talán ez az egy jó volt ebben a könyvben, hogy próbálta azt mutatni talán, hogy semmivel sem másabbak, mint bármilyen pár. De igazándiból közben meg nem erre volt a történet kidomborítva, szóval egyszerűen nem is értem miért kellett fele arányban szerepelniük benne. A leszbikus pár is annyira jelent meg, hogy mindjárt jönnek, mindjárt itt vannak, és jó fejek, és egyből megszerettek mindenkit, de ennyi. Semmi értelmes, bármi róluk, a kapcsolatukról, a többiekhez való viszonyukhoz. Elvétve ott volt egy rövid félsztori elejéig, a 80-as évek eleje, ahol Londonban a bevándorlókat kirekesztik, a gyerekeket szivatják az iskolában, de kb ilyen hosszan, mint hogy leírtam, és utána csak annyira volt jó, hogy ezek a nevek néha felbukkanjanak a kertben, mert megjelentek, de semmi több. De ugyanakkor ez mondjuk a homo párok esetén meg sem jelent, semelyik részen, mintha őket meg mindig is mindenki elfogadta volna. 

Szóval szerintem ez olyan mint egy rettenetesen rosszul megírt első próbálkozás. El nem tudom képzelni mi varázsolt el ebben bárkit is. Azt mondják az írónő másik könyve fantasztikusan jó volt, kölcsönben nálam van már egy ideje, de most nem érzem úgy hogy eljött az idő, hogy elolvassam.

csütörtök, augusztus 17, 2023

Edith Eva Eger: A döntés

Hiszek is meg nem is abban, hogy a könyvek megtalálnak akkor amikor szükségünk van rájuk. Sok könyvet hagytam már félbe, mert mégsem kötött le, mégsem volt jó. Ugyanakkor ez a könyv nagyon régóta megvan már nekem, ott volt a polcomon, de nem vettem elő.

Mostanában úgy érzem elvesztettem a magambiztosságom döntésekben, hogy agyon problémázok dologokat, és látom a sérülékeny magamat. Egyre többet gondolkodtam, foglalkoztam azzal, hogyan tudnék javítani a rossz fajta szorongásaimon, félelmeimen, amik emésztenek. Egyáltalán van rájuk megoldás? Annak ellenére, hogy nem találtam meg eddig az igazit, folyamatonsan keresem, változni, fejlődni szeretnék.

Ez a könyv egy csodálatos könyv. Nem kimondottan pszichológiai önfejlesztő könyv, ugyanakkor mégis. Egy önéletrajz, egy holokauszt mű, minden borzalmával, de mégsem ez a lényeg, szerintem. Nem egy véleményt olvastam arról, hogy abbahagyták, nem bírták elolvasni, mert annyira borzalmas volt az Auswitzi tábor és az utána halál menetelés része. Tényleg borzasztó volt, az ember igyekszik tudatosan, tudattalanul is kizárni azokat az emlékképeket, amiket ez a könyv megírt a zsidókkal való embertelen bánásmódról. Számomra ennek a tanulsága az, hogy az emberből ki lehet hozni az állatot, a gonoszt, lehet bennem is lapul, nem akarom megismerni. Sokáig bíztam abban, hogy az emberek alapvetően jók, de nem vagyok már meggyőződve erről egyáltalán, elolvasva ezt a sok borzalmat, amin keresztülmentek, úgy hogy semmit sem vétettek.

Ugyanakkor ez a könyv szerintem nem azért íródott, hogy egy újabb auswitzi táborról szóló történetet halljunk. Ennek a könyvnek teljesen más a célja, az üzenete. Nagyon fontos üzenete van, és aki nem olvassa végig, szerintem sokat veszít.

Csodálatos végigolvasni azt a fejlődést, amin ez a nő végigment. Amire rájött ennek kapcsán, ami miatt pszichológus lett, ahogyan gyógyít emiatt. Elolvasod, és hinni kezdesz abban, hogy mindenkinek van remény arra, hogy kilépjen önmaga börtönéből. Sőt tudni fogod, hogy van! De azt is megtanítja, hogy a múltat nem lehet eltörölni, soha nem szűnik meg fájni, ami fájt. De te döntöd el, hogy hogyan viszonyulsz ehhez.

Minden embernek a maga traumája a legnehezebb, hiszen magának kell megküzdenie vele. Mondja Edith hogy nem hasonlítgatunk, hogy az övé nagyobb vagy az enyém, vagy kié. De! az övé attól független sokkal durvább, mint ami velem valaha törént, de pont ezért olyan hiteles ez számomra, hogy ha neki sikerülhetett feldolgozni ezt (nem elfelejteni! nem megbocsátani Hitlernek, azoknak akik mindezt művelték), akkor nekem is sikerrel kell járnom. Az is nagyon jó volt, hogy láttam, hogy ez soha nem két perc. Neki hány meg hány évtized kellett hozzá. És nem vagyok ettől kevesebb, hogy lassan megy, az utat nem lehet elspórolni. Rengeteg választ kaptam a saját problémáimra, hogyan kellenek hozzájuk állnom. Biztos vagyok benne, hogy ezt még újra fogom olvasni, mert hiába érthetőek, és világosak a lépések, el fogom felejteni. Egyszer olvasással ritkán marad meg minden a fejemben.

Köszönöm Edie, köszönöm ezt a könyvet, hogy megírta! Köszönöm a munkásságát, hogy ennyi mindenre rájött, és hogy mindezt megosztja másokkal. 

Meg kell szereznem a másik könyvét is, az Ajándékot.

szerda, augusztus 02, 2023

Simon Stalenhag: Elektronikus állam

Rövid kis könyv, egy este alatt kiolvastam, pedig általában nem igen van erre időm.

De annál mélyebben megérintett, és annál jobban tetszett. Bár leginkább egy novella terjedelmű, és annyira nem szeretem a novellákat, nekem túl rövidek, szeretem ha egy jó történet sokáig tart, sokáig benne vagyok, és sokáig foglalkoztat. De ugyanakkor imádtam mindig is a grafikákat, a rajzokat, a festményeket, és ez részben digitális grafika ez a könyv. Ettől lett pedig igazán több. A szöveg a képek nélkül semmi, a képek a szöveg nélkül kevés. 

A kettő együtt egy döbbenetes üzenetet ad át. A végét pedig az olvasóra bízva. 

Van egy világ, ami a mi világunk egyik folyatatása, tán nem is lehetetlen folytatása. Mikor már rengeteg gép, drón szabadult el a világba, és az emberek java része sincs már, vagy az sem százas. Van ez a főszereplőnk, aki a kis robottal, aki a borítón is látszik, tart valahova. A kis robot látszólag alszik, eszik, pihen, néz, bár nem beszél... ki is ő valójában? 

Fantasztikusak a képek, magukért beszélnek, plusz információkat adnak a történethez, és ezek adják meg igazán a nyomasztó érzést, nem annyira az elbeszélt szöveg, bár abban is sok dolog van. Biztos el fogom még egyszer olvasni, mert nagyon megérintett.