A következő címkéjű bejegyzések mutatása: NIOK. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: NIOK. Összes bejegyzés megjelenítése

csütörtök, december 28, 2023

Laura Barnett: Ajándékok

Csúcsjó borító, alul a Libertine könyvesbolttal, igazán frenetikus ötlet!

A decemberi NIOK könyv, és már félve olvastam, mert nem minden jött be idén. Értettem melyik miért lett kiválasztva és a maga kategóriájában nem voltak rosszak az idei közös könyvek, de azért egyik sem lett nagy kedvencem.

Ez a könyv viszont egész jól sikerült. Nem azt mondom, hogy újra olvasós, de nagyon tetszett a szokatlan - legalábbis nem olvastam még ilyet - felépítése, hogy minden fejezet valakiről szól, aki egy másik embernek karácsonyra ajándékot keres, és talál, és átad, a következő fejezet, meg az előző fejezet ajándékozottja, aki szintén valaki másnak kereses, és talál ajándékot. 

Amiért nagyon tetszett ez az aranyos kis rövid kötet, hogy valamilyen formán itt mindenki kapcsolódik mindenkihez, nagyon sok mindent megtudtunk mindenkiről, a belső gondolatok megjelenésével, és én az ilyen könyveket igazán szeretem, mikor értem mi jár tényleg valakinek a fejében, és az egy olyan embert fed fel, akiről tényleg elhiszem, hogy létezik, hogy ezt gondolja, és így vagy úgy cselekszik. Ugyanakkor szerintem fantasztikusan kihozta azt az írónő, hogy mennyire mást lát egy kívülálló egy emberből, a lelkéből, az életéből, mint ami az emberben valójában van. Emlékeztető volt ez a könyv, hogy mindenki másból csak egy képet kapunk, amit a saját élményeink, tapasztalataink is alakítanak, de valójában, teljes mélységében nincs esélyünk senkit ismerni, legyen az bármennyire is  hozzánk közelálló.

Nem bántam meg így a decemberi közös könyvet, egy kis felüdülés volt a többi amúgy nem túl jó választásaim között.

szombat, július 29, 2023

Carley Fortune: Minden elmúlt nyár

Az a nagy helyzet, hogy alig bírtam letenni a könyvet, pedig nem sok időm van olvasni alapvetően. Így elhúzódott egészen 4 napra.

Rettentően olvastatta magát. A csattanót sem tudtam kitalálni, mert ettől sokkal komolyabbra számítotttam :D Ugyanakkor úgy passzolt mégis az egészhez, nem kellett nagyobb dologra gondolni, a lelkünknek az ilyen is nagy dolog.

Olvastam róla rengeteg áradozást, és negatívat is. Az a helyzet, hogy mindegyikben van valami. Az egyszer biztos, hogy az írónő remekül fokozza a hangulatot, folyamatosan fenntartja az érdeklődést, jól vegyíti a jelent a múlttal, míg végül a kettő egybekapcsolódik. 

Nekem nagyon tetszett az, ahogyan a gyerekekből tinik válnak, ahogy változnak az érzelmek. Nagyon sok valós érzelem volt benne, úgy értem, hogy amilyeneket én is megéltem, és tényleg így éltem meg. Tetszett az egész helyszín, a tó, az úszás, az hogy dolgoztak ezek a gyerekek zsebpénzért, pedig a sztori erősen ma játszódik, mert olyan könyvek szerepelnek benne, amik nem olyan régiek. A szereplők szeretnek olvasni, nem számítógépeznek álló nap - mondjuk innen már gyanús, hogy hihetetlen a sztori :D -, talán azért tetszett, mert önmagamra emlékeztetett. (Közben rájöttem, hogyha ezt a könyvet 2020-ban álmodta meg az írónő, akkor inkább a saját korosztályának gyerekkorát írta meg. Vagyis, aki 2008-ban volt 18 éves, az még azért jóval kevésbé számítógépezett álló nap. Akkor is voltak ugyan számítógépes játékok, de jóval kevésbé virultak a kisgyermekek körében, mint ma.) Az én gyerekkoromra, amivel én foglaltam el magam, amivel én töltöttem a tinikoromat.

A szerelemi történet, azon kívül, hogy persze izgultam értük, meg minden érzését átéreztem, átéltem én is egyszer régen, mégis annyira nem igazi. Úgy értem, egyrészt nincs igazi :D Van aki jobban illik hozzád, van aki kevésbé, és akkor van hogy egyikbe szeretsz vagy a másikba, és van hogy nehezebb összecsiszolódni, vagy végül nem sikerül, vagy hogy nagyjából sikerül. A könyv azt sugallja, mintha lenne valaki, akit csak neked találtak ki, pedig ez csak rányomja a bélyegét a romantikus lelkünkre, hogy ugyan miért csak nekem nem jut akkor ilyen. 

Ami nagyon zavart, hogy bár eleinte esetlen, nem tökéletes kamaszoknak festette le őket, a végére mégis tökéletes testű, megfelelő mellű, kockahasú fiatalok és felnőttek lettek. Na ne már :D Még akkor is ha a rózsaszín szemüvegen keresztül gyönyörűnek látjuk is a másikat. Vesztett a varázsából ez a tökéletesség. Aztán, hát kritizálták egyesek a szex jeleneteket is... hát van benne valami... a végére elég rendesen lett belőle, közben meg a vicc, hogy hány év kellett mire ide jutottak :D A titok, ami csak a végén lepleződik le, tényleg gáz volt, de bármelyik nő járhatott hasonló, vagy közel hasonló helyzetben. Amikor a szerelmed úgy megbánt, hogy azzal vigasztalod magad, aki elsőnek kinyilvánítja a tetszését irányodban. Ezt nagyon meg tudjuk bánni utána. De, mivel nincs igazi, és én értem még azt is hogy egy trauma máshogy is hathat, de tanulunk belőle, túllépünk rajta, és legközelebb okosabbak, és bölcsebbek leszünk... remélhetőleg :D De én rettegnék egy ilyen szerelemtől, amiből képtelen vagyok felgyógyulni, mert azért valljuk be, még ha örök szerelem és együtt öregednek is majd meg, akkor is az egyik - hacsak nem egyszerre vannak valahol valami szerencsétlenségben - hamarabb fog meghalni. Mit él meg teoretikusan egy olyan ember, aki ennyire szeret valakit, és nem bír nélküle lenni. Bár, talán az is benne van, hogy egészen addig érzel így, míg nem válik tényleg a kapcsolat realitássá, és akkor szembe kell nézni szépen az évek múlásával, a lángolás laposodásával, és a másfajta szeretet érzésével. Hajlamosak vagyunk azonban a nem beteljesült szerelmeket, legalábbis mi nők szerintem, valamiféle extra romantikával felcicomázni, mintha ő, na ő aztán sokkal jobban illett volna hozzám (bárcsak inkább a Hufnáger Pistihez mentem volna feleségül), pedig azzal a Valakivel is ugyanazaokat a párkapcsolati kríziseket kéne megoldani, de mégis, akivel végül nem jött össze azt idealizáljuk, hogy na az bezzeg mekkora egy szerelem volt. 

De jó, tegyük fel hogy létezik az igazi, és hogy egymásnak teremtettek valakiket. Vannak kétségeim egyébként, hogy a 13 éves korban már megélt szerelem valóban tartós lesz-e. Az a helyzet, hogy 13-30-ig mondjuk annyi, de annyi változás áll be az ember életében, mindenféle fronton, hogy rettenet sokat változik egy 13 éves mire 20, 25 majd 30 lesz. Ha pedig a kezdeti időszakot tartósan távol töltöd a másiktól... szerintem jó eséllyel bizony rendesen eltávolodsz, másba szeretsz váratalnul. Kellenek a barátok, a sokféle kapcsolatok, úgy értem megismerni embereket, hogy nem jó hosszútávon szerintem kettecskén lenni már túl korán. Persze lehet hogy van egy-két ellenpélda, és irigylemi is azokat, akik megtalálják a párjukat ilyen korán, és tényleg boldogan élnek, míg meg nem halnak. Mert hát igen, másféle sérüléseket is okozhatunk, akarva akaratlan az évek múltával, az igazi nélkül megélt múlttal is, akkor is ha végül megleljük az igazit. Mert hát valljuk be, az is fel kell esetleg dolgozni, hogy a párunk, aki mostmár esküszik, hogy csak mi vagyunk az egyetlen és igazi párja, de azért előtte csak megvolt neki 100 másik nő/pasi. Na de, talán pont ettől vált végül mégiscsak kissé hietesebbé számomra a történet, hogy talán csak így alakulhatott valóban hihetően a történetük. Na de, akkor is, az egész egy kissé túl szirupos mázba volt bugyolálva, annak ellenére, hogy a kielemzett megélt érzelmeket meg tudtam bőven érteni. A bűntudatot, a félreértését a másik viselkedésének, mikor nem mondjuk el valójában mi van mögötte, és a másik bizony máshogy értelmezi, megbántódik, nem elég neki, hibát hibára halmozunk, a tartós kapcsolatokban is a hosszú évek alatt. 

Egyszóval tetszett is meg nem is. Bizonytalan vagyok egyelőre, hogy megtartsam-e. Nagyon olvastatta magát, de kérdés, valamikor elolvasnám még? Valakinek kölcsön adnám még? Nem tudom.

kedd, július 04, 2023

Valérie Perrin: A vasárnap koldusai

 Ez a könyv volt a júniusi NIOK könyv. Előtte gyorsan kiolvastam Valérie Perrin másik könyvét, mert az megvolt, és előbb tudni akartam, hogy tetszik-e az író stílusa, mielőtt megveszem ezt a könyvét is. Megvettem mert a Másodvirágzás tetszett. Namármost, elolvasva ezt is, már nem is tudom mit érzek... Talán nem volt annyira jó ötlet egymás után olvasni a kettőt, bár azért olvastam közte mást is.

A könyv szerintem nagyon olvastatja magát, szóval aki azt mondja, hogy unalmas, és 50 oldal után letenné, azt nem értem. Mert nem volt unalmas. De az is lehet, hogy azért, mert én imádom a történeteket, az emberi sorsokat. Jól forgatja a szavakat, felkelti az ember kíváncsiságát még akkor is, ha már megint kitalálható volt sok minden. Nekem biztosan. 

Ami elsőre fura volt, hogy én az elején egy idősebbnek képzeltem a főhősnőnket, és annyiszor elhangzott, hogy 21 éves, hogy már el kellett hinnem, hogy annyi, de egyáltalán nem úgy tűnt számomra, mint egy 21 éves. Talán pont ez is volt a cél, hogy kissé koravénnek tűnjön a főszereplő, akit a trauma annyira mássá formált, mint amilyen egy 21 éves valójában. Ugyanakkor, ami engem nagyon zavart, hogy a könyv végéig nem vált számomra világossá, hogy miért is lett ilyen? Azért attól, hogy valaki elveszíti a szüleit, pláne 4 évesen, ami elég kicsi kor, annyire szeretetlen legyen, ugyanakkor még megis az, az idősekkel, ez valahogy nekem nem állt össze. 

Hogy talán azért lett ilyen ez a lány, mert a nagyszülők nem szeretetben nevelték, csak gondozták, ellátták őket? Nem tudom, nem derült ki. Számomra teljesen hiteltelen, hogy van olyan az ember életében, hogy valakivel akivel rendszeresen találkozik, annak a nevét se tudja. Persze lehet, hogy ez csak egy jelkép, hogy azt szimbolizálja, hogy nem tud kötődni, de azért... és miért ilyen ez a lány, hogy az időseket szeretettel érdeklődéssel veszi körül, a saját életét meg nem képes szeretettel kezelni. Persze a nagyszülők furák, nagymama folyton öngyilkos akar lenni, talán csak az tartja vissza, hogy ott a két gyerek, akiket fel kell nevelni, de ez nem derül ki. A nagypapa meg egy mogorva csöndes ember, két szót nem szól, róla meg azért nem tudunk semmit. Hogy ő meg miért ilyen? A történetből kiderültek fényében? Nem neki kellett volna igazán gyerekszeretőnek lenni? Nem azt mondom, hogy egyszerű lehetne ilyen környezetben felnőni, de hogy ezért csak egyéjszakás kalandokba keveredjen 21 évesen minden héten... hát na fura.

A történetben a másik történet az egyik idős ápolt története, amit szépen végigkövethetünk az elejétől a végéig. Azt hiszem, hogy ez a történet sokkal jobb volt, sokkal kerekebb, sokkal érthetőbb, hitelesebb történet. Nagyon megérintett az, hogy a lány nem annyira szereti a férjet, aki viszont oda van érte, és akkor jön rá, hogy mennyire szereti, mikor elveszíti. De nem is akárhogy veszíti el, nem úgy, hogy meghal, de közben mégis teljesen elveszett, és ez a veszteség örökre megmarad. Valahogy annyira fájdalmas volt számomra ez a része, mint egyfajta viszonzatlan szerelem. És még a végén Ednára sem tudtam haragudni, pedig nagyon csúnya volt, amit tett szerintem.

A könyvben, hasonlóan a Másodvirágzáshoz mindig mindenki megcsal mindenkit. Ez engem nagyon kiábrándít, hogy nincs egy értelmes kapcsolat sem ennek az írónak a könyveiben. A másik, amit más is felvetett és engem is zavart őszintén, hogy csak úgy be-be van dobva egy-egy csúnya szó a történetbe. Nem a csúnya szavakkal van bajom, hanem hogy a többi szó benne meg olyan szép, néhol irodalmi, művészi. Ha a főszereplőnk legalább alapból rondán beszélt volna, még megértem. De hogy így csak néha bedobva, látszólag teljesen nem odaillő helyzetben, amikor nem is láttam indokoltnak... bár lehet, hogy csak régen voltam 21 éves.

Mindent egybevetve nem volt rossz. De nem is vagyok annyira oda érte. Nem tudom mi legyen a sorsa, megtartsam, eladjam???!!!

csütörtök, május 11, 2023

Annie Ernaux: A hely / Egy asszony

NIOK májusi közös könyve ez a kis vékonyka kötet. Ez az első, amit tényleg elolvasok a közös könyvek közül a meghatározott időben. 

Engem az első perctől magával ragadott a történet. Egyrészt nagyon szeretem az igaz történeteket, tényleg élt emberek életrajzát, személyiségét, érzelmeit, érzéseit, viselkedését. Másrészt az járt a fejemben, mennyire jó lenne ugyanígy megírni az én szüleimet, milyenek, hogy élnek, hogy éltek, honnan származnak. Rá kellett jönnöm, hogy mennyire keveset tudok róluk, próbáltam felidézni emlékeket, és számomra elképesztően irigylésre méltó, hogy Annie Ernaux ennyi minden történetet ismert a szüleiről, a gyermekkorukról, fiatalkorukról. 

Teljesen átéreztem a történet szereplőinek szorongásait, mindennapi problémáit, és az járt a fejemben, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy nem abban a korban éltem. Az én apai nagyszüleim korosztálya a két szülő, és egy-két történetet ismerek, de sosem gondoltam bele mennyire szegények is voltak ők is. A nagyszüleimnek nagy telkük volt, mindenfélét termesztettek, és adtak el. Nagypapám palántánként szedte össze a pénzt a lányai kelengyéjére. Az egyik helységben gabonát tároltak, így rengeteg egér volt a házban, Apukám mesélte, hogy éjszaka hallotta őket szaladgálni az ágy alatt. A nagyszüleim úgy lettek betelepítve Magyaroszágra, nem tudom az is milyen érzés lehetett bennük újra kezdeni a semmiből. Nagymamám családja valahol elrejtette, földbe ásta az ékszereiket, értékeiket, tudtommal sosem lett meg, azt sem tudom hogy visszamentek-e később megkeresni (lehet mesélték, de nem emlékszem). Az anyai nagyszüleim kicsit később születtek, 10 év kb, Nagymamám két család között örlődött (gazdag apai ág, szegény anyai ág), Nagypapám borbély volt, és valami könyvelő talán a gyárban, nem tudom hogy párhuzamosan-e, mert nehezen éltek meg a három gyerekkel, de tudom, hogy a hatházban laktak, 2 szobában, 5-en, és a folyosón egy közös fürdőszobával. Hát ma nem így élünk, maximális kényelemben hozzájuk képest.

Az Egy asszony rész azért érintett meg egy kicsit jobban, mert Édesanyám már nekem sem él. Ahogy végigmegy a gyász fázisain, az annyira olyan volt, mint ahogy én éltem meg, hogy nehéz volt nem megkönnyezni. 

Nem olvastam még eddig semmit Annie Ernaux-tól, de rákeresek van-e még valami tőle, mert nekem nagyon tetszett a stílusa is.