Szeretem Szabó Magdát erre kellett rájönnöm, így felnőtt fejjel is. Gyerekként, talán természetesen is :) az Abigél volt a kedvencem, amit többször elolvastam, odahaza a szüleim házában az ablakban ülve, és kifele bámulva.
A Katalin utca viszont nem könnyű könyv. Az eleje totál zavaros, azt sem értettem ki kivel van, kiről van szó. De gondolom ez volt a cél, a rébuszokban beszélés. A történet nem egy boldog történet. Egy régi utca, ahol több család együtt élt, ahol megtörténik egy tragédia, ami egész életükre kihat.
Buta döntések sorozata, boldogtalan életek. Fontos az embernek a gyerekekkora, hogy hol nőtt fel, de semmi értelmét nem látom olyan emberhez feleségül menni akit egyszer szerettél de már nem. Csak a közös emlékek, a régi miatt. Inkább meg kéne tanulni feldolgozni az embernek bizonyos történéseket, hogy jóvá válhasson végül az élet.
Sajnáltam Henriettet, a bolyongását, ahogy ő is próbál visszakapcsolódni, mert az élők nem engedik el.
Elvont gondolkodásmódja ellenére is, és hogy komoly odafigyelést és koncentrációt igényelt a könyv, nekem nagyon tetszett. Ez az író stílus mindig is tetszett nekem. Mindig is szerettem ha az emberek érzelmei, gondolatai ennyire végig vannak játszva.
Sajnáltam Irént, hogy ő volt a jó lány, mégsem őt szerették igazán. Pedig mindent megtett, mégha nem is célzattal, szándékosan.
Szerettem a kis szeretelen Blankát. A vidám, és érző szívével. Amit a komoly nővére oly sokszor mennyire nem értékelt.
Bálint pedig rémes volt. Sajnálta magát a végtelenségig, én viszont annyira nem tudtam sajnálni.
Én ennyire nem tudok egyébként házakhoz, helyekhez ragaszkodni. Sok helyen éltem már, sok helyet igazán az otthonomnak éreztem, volt amit nem. De akkor sem ez határozta meg az életem. 7 éves koromig egy kicsi lakásban laktunk a szüleimmel. Sokszor eszembe jut, onnan akár más gyerekek, de nem vonz állandóan. Jó felpillantani a 7. emeletre, ha arra járok. A házunk ahol most is laknak a szüleim, oda is fura visszamenni, nem érzem már a sajátomnak, a szobám átalakult. Sok barátság kötött oda, de azok is már jó távoliak, max facebookon ismerjük egymást, és néha kommentelünk a másikhoz. A sok albérlethez ahol eleinte laktam nem sok minden köt. Emlékek, történések. A Dunakeszis házat nem igazán éreztem sosem az otthonomnak, nem tudom miért. Talán mert nem akartam odaköltözni. Talán mert nekem sok szempontból macerás volt. Aztán az albérlet, na ott igazán otthon éreztem magam. Bár albérlet jellege miatt nem lehetett akárhogy rendezni, és a képeim csak sorakoztak a falnak döntve, de mégis szerettem ott lenni, pedig zajos volt, és büdös, poros. Pedig rossz emlékek is fűzödtek oda, betegség, egyedüllét, sok sírás, skype, csőtörés, kínlódás. De egy másik dimenziójában az életemnek meg mégis boldog voltam ott. Ennek ellenére ott sem szívesen laknék újra. A poros, zajos része nagyon nem vonz már. Ahol meg most lakok? Hát ezt kimondottan nem érzem otthonomnak... de ez egy hosszú történet. Remélem egyszer nem itt fogok lakni, hanem egy másikban, ahol a hely miatt is boldog vagyok, mert már végre nem kötődik senkihez, meg az emberek miatt is, akikkel együtt élek.
Ezt a könyvet még jó régen megvettem. Tetszett amit írtak róla, mégis elég nehezen olvastam ki. Valahogy erőltetettek voltak a párbeszédek, az érzelmek. Nem éreztem úgy, hogy akár ez igaz is lehetne. Jó tudom, sellő, meg tündérek voltak benne, de ettől eltekintve olyan érthető jellemek és érzelmek kellettek volna.
Elel tiszta béna volt, én nem is tudom van-e ilyen szerelem, és ennyi hullámvasút egy viselkedésben. Maga sem tudta mit akart.
Richárd is egy béna jellem volt, úgy értem ilyen kis semmilyen, aki végül mégis nagyot alkot. Vajon miért?!
Azaész nem szimpatikus, és bár elvárhatunk jellemváltozásokat egy embertől (sellőtől), de azért kicsit értelmetlen és zavaros volt az övé.
A végére azért már egész érdekes volt, bár szokás szerint már a legelején tudtam ki az áruló. Na hát van ennek egy második része is, de nem tudom eldönteni, hogy egyelőre érdekel-e. Nem igazán varázsolt el, és nem igazán érzem a vágyat, hogy folytassam. Majd ha egy nagyon kis egyszerű történetre vágyom, majd akkor.
A borító viszont tetszik, pedig elég egyszerű.
Ez a sorozat három részes, azonban csak kettő van meg nekem. Valami akciók alkalmával szereztem, valami 2+1 akcióban. Sokan dícséréték, és már régóta szerettem volna Fábián Jankától olvasni valamit. A kötetek vékonykák, nagybetűsek, szellősek, pont jónak tűnt egy kis üdítő romantikus olvasmánynak.

Az első pár oldal után lebilincselt. Nem tudom mi a titka, pedig egyszerű, relatíve kiszámítható történet. Tudtam ki lesz Emma szerelme, bár teljesen sokkolt a tény, hogy képesek a múlt fényében ők együtt élni. Az is fura volt számomra, hogy azt a régi történetet Emma képes megírni is, és mint írónő, azzal futni be fényes karriert. Emma egy fantasztikusan értékes nő szerintem. Az anya már jóval kevésbé volt az. Nem szeretem az arongáns szépségeket, akik aztán ezen jellemzőjükkel kísértik végig egész életüket, és esnek rengeteg buta hibába. Nem tudom, hogy van-e férfi aki ilyenkor a második nőt tudja-e igazán szeretni, hogy valóban azt kapja Emma ami jár neki. Gábor nagyon szereti, de vajon soha nem jut eszembe ha Emmával van Emma édesanyja? Én belehalnék Emma helyében már a gondolatba is, hogy esetleg igen.
Az életük ennek ellenére végül jól alakul. A történelmi dolgokat végigkísérhetjük a könyvön, de tényleg csak olyan mértékben, ahogy egy átlagos család életébe beszivároghatott. Tetszett hogy mennyi gyereket vállalnak, hogy milyen jól nevelnek. 3 fiú és 1 lány. Szép család.
A második részben felnőnek a gyerekek, az ő életük folyik leginkább tovább. A szép nevelés ellenére szomorú, hogy más külsö befolyások hova tudják terelni a jó gyerekeket, és hogy hiába bánják és értik meg rossz cselekedeteiket. Az egyik régi vőlegény bosszúhadjáratát sem értem. Nem Emma tehet arról, amiket ő tett, és amibe belesodródott. Miért Emmán és családján akar bosszút állni? Szánalmasak néha az emberek.
Nagyon megviselt az egyszerű történetvezetés ellenére is, ami Péterrel és a feleségével történik, hogy milyen könnyen félresiklanak dolgok, és ahelyett hogy néha nem a szívünkre hanem az eszünkre kéne hallgatni és fordítva, csak nehéz mindig a megfelelőt megtalálni. Tamás boldogsága sok dologért kárpótolt. Öcsi pedig nem igazán találja azt hiszem a helyét még, pedig jóravaló fiú, aki mindent megtesz a családjáért. Éva szerelme, a háború idején, a röpke boldogságért is megérte. Azért remélem hogy végül így is megtalálja az örömöt az életben. De ez a harmadikban derülne ki azt hiszem, ami még várat magára hogy elolvassam. Majd megnézem könyvtárban meg van-e.
A borítók tetszenek, itt is örülök, hogy végigkíséri a sorozatot ugyanaz a stílus.
Ez a könyv nagyon jó volt, és nagyon felzaklatott. Amióta gyerekeim van, azóta pláne nem bírom ha gyerekekkel történnek valami rossz dolgok.
A könyv egy egész napot ölel fel, és fokozatosan bontakozik a kép ki, egyre jobban kezdjük megérteni a jellemeket, a szereplőket. Eleinte azt hittem, hogy a nő csak azért hagyta el a férjét, mert egyszerűen csak megunta. Még csóváltam is a fejem, hogy van két szép gyerekük, ők meg valami buta veszekedés miatt szétmennek. De aztán szépen sorban jöttek a régi emlékképei, történések. Amiktől egyere jobban sajnáltam a nőt, és hogy milyen rossz lehet hogy hogy hátráljon ki ebből az ember. És hogy ő is alapvetően mindig hitte a jót, hogy talán megváltoznak az emberek. Még akkor is a volt-férje miatt aggódott, hogy mit tesz a jövőjével, ha bemegy a rendőrségre. Pedig az az ember semmit nem érdemelt.
Ugyanakkor minden szereplő kicsit sérült volt. A politikus, aki bár szerette a feleségét, mégis úton-útfélen megcsalta, megpróbálta megcsalni. Nem értékelte ami adatott neki. A feleség, akinek talán nem is hozzá, hanem a fiához kellett volna hozzámennie. A feleség, aki úgy le tud nézni másokat, és nem értékeli azt a sok jót ami jutott neki. A poltikus előző házasságából született fia, aki lázadt minden ellen, de legfőképpen az apja ellen, aki soha nem akart pedig neki rosszat. És mégis milyen könnyen fanatikussá válik valaki, nem veszi észre, hogy ami mellé kiáll az nem is jó.
Aztán ott van az elkallódott tanár, aki amiért választja a tanári pályát meg sem valósul. Titokban teljesen más életet élve, bizakodva egy társban, aki mindig átveri. Pedig ő aztán biztos sok jót tehetett volna, nem kellett volna ragaszkodnia ahhoz amihez nincs értelme.
A nő, aki a két gyerekével furán boldogul. A lánya kamasz, lázad. Nem akar vele beszélni. Egyébként ez volt a legdurvább az egészben, hogy a fiatalok olyan csúnyán beszéltek a szüleikről. Így fognak az enyémek is majd egyszer rólam? Én sosem beszéltem így az enyémekről... A kisfiú, aki még oly kicsi, és oly anyás. És az iskola ahol megalázzák folyton ezt a gyereket. Aki méltósággal tűri. Ez a kisfiú volt azt hiszem a kedvenc szereplőm, talán ezért is érintett annyira mélyen ami vele történt végül.
Az első fejezetben eldördülő pisztolylövések tényleges lezajlását soha nem tudjuk meg. Csak a rendőrség elemzése alapján felvászolt lehetséges szituációt. Ami egyszerűen annyira borzalmas, annyira szemét aljas visszaélése a gyerekek feltétlen szeretetével, annyira beteg, és remélem az ilyen emberek a pokolra jutnak mind. És a végén ott van egy halvány kis remény, nem a kis kedvencemmel, neki már az nem jut, bár kérdés, hogy az a reménysugár jóva kecsegtet-e. Milyen élet lesz ezután. Hogy lehet ezt ép ésszel feldolgozni, mint a részeseinek, mint a távolról részeseinek. Az anya, aki oly messze van ekkor, bízik lányában, aki végülis a nem beszélések, lázadása ellenére nagyon szereti, csak tán még maga sem tudja.
Megrázó, egyszerűen rettenetesen megrázó. És oly buták vagyunk, mikor jóval korábban, jóval több jel utalt arra, hogy innen ki kell szállni. Mégsem időben történt meg. Hiszünk, bízunk az emberekben, a szeretetben, a szerelemben, a szülő gyermek kapcsolatban. Pedig néha mennyire nem szabadna.
És végetért a sorozat :(((( Utána meg csak a gondolatok meg az űr maradt. Tudom, ez egy gyerekregénysorozat :) De imádtam az elejétől a végéig. Valószínűleg pont az egyszerűségével ragadott magával, meg azzal, hogy akár én is lehettem volna ez a lány.
Nem azt mondom, hogy nem tudom kritizálni a könyvet, hogy valóban van-e ilyen vagy direkt volt a tökéletesen felépített világ :) De az ember valahol szeretné hinni, hogy igen, van ilyen. És némely dolgot meg megértek, hogy a történet miatt kellett, hogy így legyen.
Amik nekem úgy furák voltak, de gondolom a történet keresksége miatt kellett, és akár lehetett volna úgy is, hogy van egy halom másik osztálytárs is, akikről nem nagyon esik szó. De nagyon fura volt nekem, hogy van egy iskola, ahol osztályonként csak 12 diák van, és évfolyamonként 2 osztály. Van ilyen suli, gimnázium, ahova csak 100-an járnak? Tud ez a tanároknek elég munkát adni?
Lehet 2 végzős osztálynak csak bankettet tartani? És akkor mindig furcsáltam, ha Reni mondta, hogy volt olyan akit még sosem látott... az én suliban ez nem volt meglepő, hisz évfolyamonként akár 8 osztály is volt 30 fővel.... na mindegy.
Aztán nekem a szex kérdése tényleg tök fura volt. Fura volt, hogy Cortez még csak nem is beszél róla. Nem erölteti, mert olyan rendes. És előbb kitalálják, hogy együtt fognak albérletben lakni, mint hogy valami lett volna közöttük... szóval ez nekem olyan kicsit, hm... nem is tudom. Hiteltelen volt. Nem hiszem, hogy a mai fiatalok ilyenek lennének, még abban sem vagyok biztos hogy régen ilyenek voltak.
De ettől eltenintve nagyon jó volt, nagyon passzolt oda, hogy semmi szex jelenet, vagy részletek nem voltak. Igaz haragudtam arra, hogy Renit folyton lúzernek titulálták még a barátai is, pedig szerintem nem volt jogos. Ha mindannyian tudták, hogy Cortezzel egymásnak vannak teremtve, akkor legalább néha szólhattak volna, de azt ugye sosem tették... Persze kérdés jó-e beleszólni más dolgába...
Renit azért szerettem, mert én is ilyen parázós, lelkizős, hisztizős tudok lenni, a legapróbb hülyeségeken is. Nehezen hagyom ott én is a megszokottat.
Az érettségi rémálmát teljesen átéltem. Teljesen ugyanúgy voltam vele én is mint Reni, úgyhogy úgy izgultam, mintha én érettségiznék legalább :-D Néha egyébként a mai napig álmodok érettségivel, hogy ott állok, és tudom hogy megbukok, mert semmit sem tudok.
Örülök a nagyon jó barátságaiknak, és drukkolok, hogy így vagy úgy kicsit tartsák a kapcsolatot. Tudom nem fogják rendesen, de biztos hogy mindannyiuknak nagyon jó emlékek maradtak meg róla.
Sajnos már jó régen olvastam ki, és rengeteg gondolatom volt, ami most totál elfelejtődött. De biztos hogy még újra meg újra fogom olvasni egyszer-kétszer. Mert nagyon kedvencem volt. És talán a lánymnak is tetszeni fog egyszer :) Úgy örülök, hogy az összes részt megvettem.
A borító tökéletesen illik a sorozatba. Örülök, hogy nem szakították meg a stílust, amit sorozatoknál néha elkövetnek. Még arra lennék kíváncsi Meg Cabot milyen nyelven olvasta ezt a könyvet...
Nagyon szórakoztatott ez e könyv. És tetszett az egész, a történet, ami elég hétköznapi, de mégis, és a befejezés. Ilyen életet szeretnék én is.
Még ha három gyerek után az ember lányának a teste már nem az igazi. Ha megviselik a gyerekkel töltött napok, bármily jó fejek is.
Jó volt olvasni a szívásait a főszereplő csajnak, minden anyát ezek aggasztanak, minden anya a más gyerekét egyszerűbbnek látja, mindenki utálja ha beleszólnak, hogy ők hogy csinálnák.
Szerettem azt, hogy az emberek végső soron nem változnak meg. Kicsit alakulnak, finomodnak, durvulnak, de mégis ők maradnak.
Azért is jó volt olvasni, mert mi sem vagyunk dúsgazdagok, nincs meg akármink. Várni kell egy csomó mindenre, magunknak kell egy csomó dolgot megcsinálni.
És annyira jó, mikor két ember szereti egymást, de túl tudnak jutni a mélypontokon! Szeretem az ilyen történeteket, reményre ad okot.
A borítója is bejön, mégha elég rózsaszín is :)
Jó lassan olvastam ki ezt a könyvet. Pedig jó volt, és nem is volt hosszú.
Fura dolog egy ilyen elképzelt földön kívüli háborúzás. Fura dolog, hogy valaki 75 évesen új testet kapjon, ami erősebb, és gyorsabban gyógyuló, mint a régi. És zöldes :)
Érdekes volt a gondolatmenet, hogy mit vált ki az emberben, ha más lényekkel keveredik háborúba, ha bármikor meghalhat, ha teljesen megfoghatlatlan, érthetetlen technikával szembesül. Hogyan lesz valakiből jó katona, ha előtte még csak köze sem volt ehhez a foglalkozáshoz.
De ami igazán jó volt ebben a könyvben, ami megragadott, hogy az embereknek mi hiányzott az előző, földi életükből. John Perrynek a felesége. Igen, a felesége, aki rengeteg éven át élt vele. Akit nagyon fiatal korától ismert, és 8 éven át élt nélküle, mert hamarabb meghalt, minthogy ő is elérte volna a 75 éves kort. Én is pontosan így szeretném szeretni a páromat, ilyen végeérhetetlenül, a szeretet, szerelem minden állomásával. Hogy valakinek a lelke ennyire közel álljon hozzám.
És a fura fordulat, a Különlegesek. Hogy mégis újra megtörténhet, avagy mégsem. Ő az, de mégsem ő. Feldolgozhatatlan lenne számomra azt hiszem. Hiánya és mégis ott léte. Remélem végül találkoztak még.
A borító meg nagyon bejön!
És ahogy nézem most, van folytatása! Éljen!
Felhívom a figyelmet, ez a bejegyzés SPOILER-t tartalmaz, csak az olvassa, aki olvasta, vagy tényleg tudni akarja.
Eléggé kiborított ez a könyv. Szeretem Jojo Moyes írásait, egyszerűen hat a lelkemre, beleélem magam, átérzem, kiborít. Régen bőgtem ennyire könyvön. De talán Jojo Moyes előző könyvén :)
Miről is szól ez a könyv. Van egy tolészékbe kényszerült 35 éves fickó, Will. Aki előtte menő gazdag ember volt, vagyis gazdagnak még mindig gazdag, aki habzsolta az életet, ezer helyen járt a nagy világban, hegyeket mászott, mindenféle extrém dologban benne volt. Olyan szinten lebénul, hogy csak az egyik karját tudja részlegesen mozgatni.
Én elhiszem, hogy ez borzalmas lehet. Elhiszem, hogy fogalmam sincs mennyire. Az ember marhára tudja sajnálni a szép és jó életét ami volt, de tudni kell feldolgozni azt is ha valami nem úgy megy ahogy szerettük volna. Elhiszem, hogy borzalmas lehet ha az embernek durva fájdalmai vannak, én sem kívánom magamnak. Ennek az embernek meg voltak. Nem kevés. És ő úgy dönt, meg akar halni, nem képes így élni az életét.
Ez szép és jó. De ugye mivel rokkant, nem képes igazán végezni saját magával. Ezért 6 hónapot ad a szüleinek, hogy velük legyen, aztán kész vége, elmegy egy helyre, vagyis elviteti magát a szüleivel, ahol végső soron átküldik a másvilágra.
A szülők reménykednek, hogy a 6 hónap alatt valami történik, hogy valaki meggyőzi, hogy így is érdemes élni. Jön egy lány Lou, aki a maximumot adja ennek a férfinek. Beleszeret pluszban, mert a személyisége olyan hatással van rá. De Willnek nem kell, vagyis nem elég ez. Pofán tudtam volna vágni az önző egoista, baromarcát. Mégis hogy gondolja ezt egy ember, hogy ha valaki öngyilkos lesz, és én épp hazaérek, akkor nem hívok mentőt, mert hogy hát ő döntése volt, ezt akarta, akkor megvárom míg meghal, és majd csak a hullaszállítókat hívom? Nem, erről nem szólhat senkinek a döntése. Nem segíthetek senkinek meghalni, még ha ő maga akarja is. Ezzel hogy ott ülök az ágyánál, mikor megkapja a halálos dózisú gyógyszert, tulajdonképpen hagyom elvérezni a felvágott ereivel.
Igen, ez van, valakinek nagyon rossz lapokat ad az élet. Lehet néha elviselhetetlen. Te magad, oké, tedd, vess véget neki, ha úgy gondolod. De másokat soha semmikor ne vonj bele. Mert ha szeretnek ez a baj, hogy úgyis megteszik neked. És ez aljas, önző, szemét dolog. Gyűlöltem Will Traynort. És pluszban még a pofátlan utóleveléért! Hogy a lánynak így sokkal jobb, mert ad neki pénzt, és abból vehet lakást, meg megvalósíthatja az álmait. Ja, tényleg hurra, marha jó. Én inkább lennék azzal az emberrel, akinek a lelkét szeretem. Az mindennél fontosabb. Még akkor is ha beteg és ápolni kell. Még akkor is ha időnként azt kívánnám neki, hogy haljon meg végre.
Úgyhogy én Lou helyében egész egyszerűen nem mentem volna Svájcba. Lou édesanyját teljesen megértem. Will haljon meg ha meg akar halni, de ne segédkezzen benne senki. Vagy ne így. Mert Will pl elégszer lett nagyon beteg. Mondjuk tüdőgyulladást kapott, amivel ha nem vitték volna időben kórházban meghal. Akkor miért nem tették ezt. Ha már ennyire ezt akarta. Csak fél nap csúszás és nem tudják megmenteni a kórházban.
A másik meg hogy azt mondták gyógyíthatlan, de ugyanakkor azt is mondták, hogy még évtizedekig élhet. Honnan, de mégis honnan a búsból tudhatná, hogy 10 év múlva nem lesz gyógymód? Hogy lehet így feladni? Hogy lehet nem is keresni a jót az életben? Csak azért mert sajnálod a rohadt gazdag fényűző előző életed.
Tudom, tudom biztos nem értem, hogy mindenkinek joga kell hogy legyen a halálhoz. De nem ezért kapta az ember az életét. Az élet egy ajándék. Ne dobja el senki sem!
Legszívesebben újra olvastam volna a két első részt (Rubinvörös, Zafírkék), de kölcsön is van adva, meg nagyon érdekelt is hogy mi a folytatás. Persze pont emiatt némely rész már nem volt tiszta, hogy hogy is volt. Pont egy éve olvastam ugyebár őket ki. Akkor a Rubinvöröset újra, a Zafírkéket meg újonnan.
Igen, ez a sorozat tényleg a kedvencem lett. Bár ez is ifjúsági irodalom, de akkor is olyan jól ki van találva ez az időutazás. Bár A-val vitatkoztunk azon, hogy a végén van-e benne egy kis hiba... amit szerintem ki lehet magyarázni, de én mindent ki tudok magyarázni :-DDDDD
Igazán szeretem, hogy ez most meg zölddel volt írva :-DDD De tényleg :) Szeretem az ilyen ötleteket a könyvekben. A borító még mindig szuper, bár zöldesebb zöldre számítottam.
Na de a lényeg, hogy itt ebben a részben aztán már felgyorsulnak az események. Itt már mindig történik valami. Kavarognak a részletek, szerelmi problémák. Ide-oda ugrálás az időben, taktikázás. Persze sok dolgot lehetett sejteni, ezt én már korábban is gondoltam, hogy Gwendolynnak mások a szülei ;)
A kis vízköpő démont szerettem nagyon a hülye beszólásaival :)
Lesliet is nagyon bírom, a tanácsaival, hogy mindig hisz Gwen-nek, és mindenben segíti.
Szerintem valamikor tuti egyben elolvasom a hármat. Majd ha már nem 2in1 leszek :)
Ja, igen, és a filmelőztes :) Várom nagyon!
Biztos sokan hülyének néznek hogy ezeket a könyveket olvasom, de én szeretem Gary Chapmant, ez van. Én szeretem a kedves, nyugodt, optimista hangvételét, a történeteit, hogy minden lehet jó, és mindenből ki lehet hozni a jót. Ez nagyon jó hozzáállás szerintem az élethez. Szeretem, hogy nem ítél el senkit. Bármilyen embert, történetet elfogad.
Ott van a házasságos sorozata, amit a házasság négy évszakához hasonlítva írt meg. Abból is a másodikat olvasom már, és tetszik. Vannak benne elváltak, konfliktusok, megcsalások. Nem csinál úgy, mintha az emberek nem gondolkodnának ez azon, hogy félre lépjenek, elváljanak, vagy ne veszekednének. Van benne újra férjhezment nő két gyerekkel, van benne rosszemberből lett jó is persze.
Kicsit elkalandoztam. Szóval ez a könyve sok apró történetből áll. Sok olyanból, amikor valami jól sikerült, jól alakult, mégpedig úgy, hogy valaki valamiről lemondott, valaki megbocsátott, valaki elfogadta a másikat. Pedig néha tényleg nagyon nehéz, amikor a csudába kívánnád a másikat. Ahogy pl én vagyok a volt férjemmel. Egyszerűen néha azt érzem hogy gyűlölöm, pont azért ahogy állandóan bánik velem. Ugyanakkor mégsem tudok arról leszokni, hogy viszont én ne legyek normális vele. Ő hiába nem az. Szerencsére hiába határozom el mindig, hogy bunkó leszek, és visszaadom a kölcsönt, mégsem teszem meg sosem, nem tudom miért.
Sok jó történet volt a könyvben, volt pár amit megsirattam. Volt olyan, ami akár apukámnak is szólhatott volna, aki nem fogadta el azt hogy elváltam, és újra férjhez mentem. Igen, biztosan nehéz lehet ez, hogy a gyereked mást tesz, mint amit szeretnél hogy tegyen. De ha szereted, miért azt várnád, hogy úgy élje az életét, ahogy te szeretnéd. Remélem én sosem leszek ilyen a saját gyerekeimmel.
Olyanoknak ajánlom ezt a könyvet, akik hisznek a jóban, hogy lehetnek jók is az emberek, ha akarnak, akik hisznek a szeretetben!