Könyvtárban találtam meg ezt a könyvet, és egyből magammal hoztam. Egyszer jó régen kinéztem már szerintem, hogy jó lenne elolvasni.
Könnyű kis olvasmány volt. Jó régen volt már, hogy kiolvastam. De ettől függetlenül az megmaradt, hogy érdekelt, és jó volt olvasni.
Nem volt benne semmi nagyon extra. Mindenki tudja menet közben, hogy kinek drukkoljon. Az is egyértelmű kit szeressen az ember benne, meg kit ne.
Lisa, a könyörtelen lapszerkesztő, aki váratlanul kerül az új magazin élére Írországba, számomra az abszolút kerülendő nőket testesítette meg. Jól néznek ki, és vissza is élnek vele. Mindenkin áttaposnak, de leginkább nőtársaikon. Pedig nem olyan rossz lelkű nő, csak egyszerűen azt hiszi, hogy így kell érvényesülni, ettől lesz boldog. Pedig nem.
Ashling már jóval szimpatikusabb volt, bár ő volt a balek, és a szerencsétlen lány a történetben. Mégis vele lehet legjobban azonosulni, mert ő jólelkű, rendes ember.
Clodagh-ot meg hát az első perctől jól pofán vertem volna. Én is itthon vagyok kis gyerekekkel, de ne csodálkozzon ha ilyen idiótán neveli őket, akkor a fejére másznak, és kibírhatatlanok. Nagyjából semmit nem törődött velük, és mindent rájuk hagyott, aztán meg csak sírt. De a leggázabb a férjhez a való viszonya volt. Azért azt elég durvának gondolom, ha havonta egyszer iszik egy csomót, hogy havi egyszer kibírja a férjével a szexet. Ha ennyire szar, akkor beszélje meg vele, és változtassanak. Ha nem tudnak, akkor vége, ennyi volt. De ez nem házasság, meg párkapcsolat. Viszont nagyon megérdemelte azt amit a tetteiért végül kap. Senki másra nem gondolt, csak saját magára.
Egyszer olvasós, de aranyos történet volt.
A borító borzalmas.
Ma reggel kiolvastam ezt a könyvet. Hát... annyira sok jót olvastam róla, és nekem mégsem jött be. Iszonyatosan untam. Nem volt kedvem másik könyvet keresni, viszont így jó ha hetente pár oldalt elolvastam belőle. Így meg nehéz haladni egy több, mint 300 oldalas könyvvel.
Ennek ellenére megsirattam a végét.
Nekem rettentetesen unalmas volt szinte az elejétől kezdve. Júlia nekiindul megkeresni 4 éve eltűnt apját. Egy burmai kis faluba vezet az újta. Eddig izgalmas is volt, eltűnt apa, a lánya meg akarja érteni mi lett vele. Annak ellenére, hogy szó nélkül otthagyta őket, az anyja dühös, és nem bocsát meg. Őszintén szólva megértem.
Vártam, hogy miféle mentsége lesz az apának erre a cselekedetre, de igazándiból nem kaptam meg.
Julia a faluba érve találkozik egy emberrel, aki mesélni kezd az apjáról. Eleinte nem hiszi, hogy bármi szava igaz lenne, de aztán egyre jobban bízni kezd a mesélőben. Néha úgy érzem, hogy nekem kár könyvet olvasni, természtesesen egy idő után nagyon jól tudtam ki a mesélő. Folyton kitalálok mindent előre.
De tényleg végtelenül untatott a történet. Értem hogy a csodálatos szerelmet akarta átadni. De valahogy számomra megfoghatatlan volt a szerelmük, a vonzódásuk. Nem igazán értettem, hogy mégis mi varázsolta el őket egymásban. Az hogy egymásra voltak utalva, hogy együtt fedezték fel a világot, és lett számukra kerek? Valami ilyesmi talán. Persze egyedül is megállták a helyüket, ez nem kétséges. De igazándiból nem tudom hogy milyen életük lett volna ha mégis együtt lesznek a műtét után. Persze lehet hogy ugyanúgy szerették volna egymást. Végülis ezt sugallja a könyv, hogy ők bármi áron, de egymásnak voltak rendelve.
Értem, hogy ők teljesen más világban éltek, talán én is kicsit Júlia vagyok, de engem nem fog meg a történet vége. Nem tudom megérteni a férfit. Nem értem, hogy mi különbség lett volna az amerikai felesége, és a számára kiválasztott feleség között. Az amerikai feleségét kicsit talán szerette. De ha szerette, tartozott volna neki egy levéllel legalább. Persze lehet, hogy a levélen ugyanúgy dühös lett volna a felesége, de igazándiból ez az otthagyom, és soha többé nem tud valaki rólam valamit, ez borzasztó. Persze Mi-Mi is ezt élte meg, hiszen nem tudott Tin Vinről semmit. Iszonyú sok éven át. Mégis hitt és bízott benne. Visszvárta. És ezért haragszom erre a férfire. Ha ezt tudta és érezte Mi-Mi iránt, akkor nem szabadott volna valakit kétségek között hagyni, aki iránt meg nem érezte ezt. És Mi-Mi nem is tette ezt. Ő tényleg kitartott Tin Vin mellett. De ugye a nők mégiscsak nők, a férfiak meg férfiak.
Persze hihetetlen az időn át kitartó szerelmük, az ember ebben hinni szeretne, hogy létezik ilyen. Igen, Tin Vin jó volt, hűséges, igaz, erős volt és hitt, és méltósággal viselte életét, tisztelte a rokonait, idősebbeket, döntéseiket, a kultúra és hagyománya átitatta egész életét. De ez csak Mi-Mire nézve volt csodálatos. Nem értem hol volt jó, és igaz, és hű, és tiszteletteljes azzal a nővel, akit viszont feleségül vett, és a közös gyerekeikkel. Egész egyszerűen átvágta őt/őket, mert meg akart felelni a kúltúrájának, a saját társadalmi elvárásainak. Nem mondott neki/k igazat azzal, hogy elhallgatott dolgokat. Megfosztotta a nőt attól, hogy helyesen dönthessen. Ott maradt ugyan a fiával, de nem szerette úgy ahogy az ember a gyerekét szeretnie kéne, mert pont rosszkor született. Persze végülis az ő anyja is durva volt vele gyerekként, talán nem olyan meglepő, hogy nem tud azonosulni azzal az érzéssel, hogy mit és hogy ártunk gyerekeinknek. Persze lehet hogy mindenki árt valahogy, és úgysem tudja kiszámítani, hogy mit vált ki a másikban. De én sokkal többre tartom az igazságot, hogy elmondom, amit gondolok. Nem a bántó formára gondolok természetesen. Nem is azt mondom hogy mindig mindent konkrétan ki kell mondani. De elhallgatni dolgokat, és hagyni hogy a másik az alapján döntsön amit hisz és hozzáképzel, az már baj. Főleg akkor ha tudod jól, hogy rosszul gondolja.
Persze tudom ez a történet Mi-Mi és Tin Vin története. Rájuk kéne koncentrálnom. És megsírtattam őket, a beteljesült, és beteljesületlen szerelmüket. Hogy végül megkapták, amit szerettek volna. Nem mindenki lehet szerintem ilyen szerencsés. Sok szép dolgot át lehet venni a kúltúrájukból, a nem rohanunk sehova dolot mindenképpen. De engem zavartak a sok jósba, és asztrológusba vetett hitek. Teljesen félreértelmezett, saját gondolatára, félelmére formált értelmezése dolgoknak. És kérdés, vajon bármiben is bármelyik jóslatnak igaza lett? Kétlem.
Ami még tetszett az a halálhoz való hozzáállásuk. Hogy ugyanúgy része az életüknek, mint bármi más. Mi talán hajlamosabbak vagyunk nem részt venni benne. Nem érünk rá bemenni a kórházba a haldoklóhoz, mert jobb dolgunk van. Nem megyünk el a temetésre, mert hogy épp elutazunk, vagy más fontosabb dolog van. Pedig talán egyszer majd mi is örülnénk ha valaki meglátogatna, vagy elkísérne utolsó utunkra.
Talán nem a megfelelő hangulatban voltam. Nem volt giccses a könyv, mégis rém unalmas volt számomra a stílusa. Pedig szeretem ha valami vidéki életről szól, egyszerű emberekről, akiktől van bizony mit tanulni. Szeretem a romantikus, szerelmi történeteket. Mégsem jött be nekem ez a könyv egyáltalán. Csak le akartam tudni és a végére jutni. Azt hiszem én leszek az egyetlen negatív kritikus erről a könyvről.
Ez a könyv... borzalmas és egyben jó is. De nagyon megvisel az ilyen. Nem szabadna ilyeneket olvasnom.
Régóta vágytam erre a könyvre, és mikor megláttam a könyvtárban a polcon egyből felkaptam, és hazahoztam.
Egyszerűen
borzasztó ez a történet. Egyszerűen rémülettel tölt el, hogy mi lenne
velem is ha egyike lennék a nagy világégés egyik túlélőjének. Lenne
remény, lenne miért élni? Mit tennék a gyerekeimmel? Milyen jövőt
mutatnék nekik? Hogy vegyem rá hogy akarjanak élni, mikor nincs miért és
hogyan.
A
földön alig vannak emberek. Minden kiégett, elégett, kidőlt, ledőlt
tönkrement. Nincsenek állatok, nincsenek növények. Csak hamu mindenütt.
Itt menetel céltalanul valójában apa és fia. Az anya már rég feladta.
Csak a kisfiú és az apja. Pár szavas beszélgetéseik, félelmeik,
reményeik.
Nem
tudom bírnék-e tényleg én is sokáig így élni, még ha teszem azt
feltalálnám magam egy ilyen világban. Egy apa, aki bármit megtenne a
fiáért. Tartogatnak két pisztolygolyót maguknak, ha valami olyan
történne amiért muszáj megtenni. Erre mégsem kerül sor. Mert mikor hal
meg a remény? A végtelenségig ki tudunk tartani, és hinni benne, hogy
lesz jobb, megváltozik valami. Egy rettenetesen jólelkű és bátor
gyerek.
Kiborított
a menetelésük, a szerencsétlenségük, az éhezésük, jövőtlenségük,
céltalanságuk. Egy letűnt csillogó múlt, melybe van-e újra visszaút.
Végig
annyira akartam hinni, hogy legyen. Hogy igenis újrakezdhessék az
emberek. Mert erősek bátrak. Lehet hogy nagyon borzasztóan újra kell
kezdni, és az ősembertől indul útjára újra ez ember. De ha egyszer
megtettük, tán még egyszer képesek vagyunk? Persze nincs válasz a könyv
végére sem, de én remélem, bízok benne, hogy nem volt hiábavaló az út.
Rowling
nevét a Harry Potter sorozatból ismerhetjük. Na hát ez a történet
semmilyen formában sem hasonlít rá. Örülök, hogy írt egy másik könyvet,
bebizonyítva, hogy tud jó történeteket írni, nem csak gyerek-felnőtt
varázslós történetet.
Bár
megmondom őszintén pont ezért néha nagyon fura volt tőle a könyv sorait
olvasni. Tudom tök hülyeség, ha nem ő írta volna a Harry Pottert
egyáltalán nem zavarna, de mégis ahogy szexről, drogról, családi
bántalmazásokról írt, hát fura volt elsőre.
A
végére nagyon bejött az egész könyv, viszont az eleje kissé
gyötrelmesre sikerült. Egész egyszerűen nem fogtam fel a sztorit, sok
volt a szereplő, mindenkinek legalább volt egy rendes neve, meg egy
beceneve. Eleinte azt sem értettem ki kivel van, és mi a cél. Aztán
lassan összeállt a kép.
Egy
kisváros Pagford életébe nyerhetünk bepillantást. Váratlanul az egyik
tanácsnok meghal, és a helyét kellene betölteni a helyi politikában. A
harc megindul, ki ezért, ki azért szeretne jelentkezni. Azonban egyre
másra derül fény a kisváros lakóinak féltve örzött titkaira. Amik persze
nem eget rengetőek, az emberek maguk mégis azt hiszik, és rejtegetik.
Szépen
megértjük ki a jó és ki a rossz szereplő, bár a rosszakat is
igazándiból kezdi megérteni az ember miért olyanok. Némelyiket lenne
kedvem megrángatni, és rászólni hogy hé, nézz már magadba! Milyen vagy
és mit teszel másokkal. De ha egyedül nem tudsz, kérj segítséget.
A
végén persze nagyon sírtam. Nagyon nagyon sírtam. Nem gondolnánk, hogy
pont ő a jó, aki a sok rosszaság mellett annyi jót is tesz. Csak egy
rossz helyre született, és rosszkor hal meg ez a tanácsnok.
A
könyv nagyon jó volt, a borító meg pocsék szerintem. Hiába értem, hogy
egy szavazást szimbolizál a borító, azért nagyon kellett gondolkodnom,
hogy leessen. Meg nemes egyszerűséggel béna. Az 50-es években megállta
volna a helyét, de nem most.
Régóta megvan ez a könyv, és most nem is tudom miért vettem le a polcról.
A
főszereplő Sam, teljes nevén Samantha. Élete utolsó napjába
tekinthetünk be. Giminazista végzős lány. Jól érzi magát az életében,
hisz a menők közé tartozik. A nap végén egy autóbalesetben életét
veszti.
Felteszi
a kérdést, hogy vajon miért kellett meghalnia. Rosszabb mint mások,
megérdemelte a halált. Másnap azonban újra kezdődik ugyanez a nap, ez a
bizonyos február 12-e.
Minden
újrakezdett napot máshogy és máshogy él meg. Újabb és újabb dolgokra
jön rá, megváltozik a történet az ő viselkedésétől. Elsőre kábult, nem
érti mi van, miért játszódik újra a nap. Másodjára arra játszik hogy
elkerülje a tragédia helyszínét, aztán dühös, mindenkibe belerúg. Aztán
meg akarja változatni a történetet. Samantha újra és újra a nap elején
találja magát, mi pedig betekintést nyerünk Samatha életébe, lelkébe.
Talán elsőre nem tűnik olyan gáznak a lány. De azért valljuk be, hogy
ahogy halad a történet előre, kicsit sem lesz számunkra szimpatikus. Egy
kis önző, önelégült lány. Aki örül, hogy végre a menőkhöz tartozik, így
áttapos másokon. Vagy szimplán nem törődik másokkal. Ennek ellenére
vannak akik hisznek benne, akik sejtik az igazi énjét.
Samantha
napról napra változik, alakul, végül megérti miért is éli újra és újra
ezt a napot. Mondhatjuk hogy ilyen nincs, hogy valaki ilyen rövid idő
alatt ilyen pozitív irányba változzon. De nem erről szól szerintem a
könyv. Bár biztos bele lehetne a 7 napba magyarázni valamit, hogy miért
is 7 nap. De az üzenete pontosan az, hogy ne hagyd hogy valami túl késő
legyen. Ne tegyél olyat másokkal, amit megbánnál, ha aznap este
meghalnál.
Mond
ki azoknak akiket szeretsz, hogy szereted őket. Törődj másokkal. Ne
hagyj cserben másokat, és főképp ne hidd azt hogy a menőknek áll a
világ.
Nem
tudom egyébként hogy már a mai magyar iskolákban is jelen van-e ilyen
durván a gyerekekben a menő és lúzer ellentét. Remélem nem. Mert annyira
aljasok tudnak lenni azért ezek a gyerekek egymással. Én nem emlékszem,
hogy a mi időnkben ilyen durvaságokat megengedtünk volna magunknak.
Mert szerintem nem is.
Könyvtárból
hoztam ki ezt a könyvet. Régen a piros cipő tetszett meg, meg
valószínűleg jókat írtak róla könyves blogokon, de már annyira nem
emlékeztem, hogy miért is akartam ezt a könyvet kiolvasni. Nagy nehezen
belekezdtem, mert közeledett a visszaviteli határidő, utána viszont nem
tudtam letenni.
A történet egy trilógia első része, mint ahogy utána néztem miután kiolvastam. Fura is lett volna kicsit ha ott van vége ahol.
A
történet egy Hamupipőke feldolgozás :) Sok területen meg volt másítva a
történet, dehát gondolom ez is volt a lényeg, csak az alap Hamupipőke
vonal maradt meg. Valamikor a jövőben játszódik a történet. Ahol Cinder
nem más mint egy kiborg. Pekingben járunk. Járvány pusztítja az
embereket, amire ellenszer nincs.
Cinder
a mostohájával él, és két mostohatestvérével. Eddig a hasonlóság :)
Mert itt az egyik mostohatestvér szereti, csak a másik nem. Cinder
foglálkozását tekintve szerel. Mindent megszerel, minden technikai
kütyüt képes megjavítani, robotokat, telefonszerűségeket, járműveket.
Kicsit futurisztikus hamupipőke :)
Itt
is van herceg, aki bált tart. A szálak azonban bonyolultabbak. Titkokat
rejt a világ. Nem csak földi emberek hanem Holdról jött emberek is
szerepelnek a könyvben. Akik jók, rosszak ki tudja. Lázadnak. Cinder
pedig valamiért más mint a többiek. Kiborgságában is, és múltjában is.
Sajnos soká lesz még folytatása, a második részt még nem is láttam magyarul megjelenni. De mindenképpen elolvasom majd.
Ezt a könyvet csak úgy véletlen láttam meg. Nem is blogon. Mégis nagyon megtetszett, és meg is vettem.
Van három gyerekem, és bizony unos untalan olyan problémákba ütközök, amiket a franciák úgy tűnik megoldanak.
Általában nem szokták szeretni a franciákat, különcök, merevek, távolságtartók. A gyereknevelésben vizsont úgy tűnik nagyon is egységesek, és talán ebben is rejlik sikerük.
Én pont ilyen szülő szeretnék lenni, mint ők. Nem szeretem, hogy idehaza, és valószínűleg Európában, Amerikában mind jelen van az hogy a szülők minden területen versengenek egymással, legyen az a gyerekek fejlesztése, szoptatás, etetés, ki milyen hős és meddig éjszakázik egy gyerekkel.
A francia szülők gyerekei átlagosan 3 hónapos korukra átalusszák az éjszakát. Nem szoptatnak igény szerint, és nem is szoptatnak sokáig, mégis vezetik az egészségügyi mutatókat a többi országgal szemben. Nem azt mondom, hogy jó ha 3 hónaposan abbahagyja valaki a szoptatást, de a szemléletükbe teljesen beleillik. Náluk a gyerek is alkalmazkodik a családjához, és a szülő is a gyerekhez. De nagyon fontos a családi harmónia, nem mehet a gyerek a párkapcsolat róvására. A gyerekeknek napirendjük van. Nem terhelik őket agyon mindenféle különórával, feladattal. Nem rohannak állandóan a gyerek nyomában. És a gyerekeik jól alszanak, megeszik a zöldségeket, jól viselkednek étteremben, vendégségben.
Én nagyon sok dolgot megszívlelek a könyvből azt hiszem. Mert tetszik a mentalitás, én is pont erre vágyok. Nem akarok mártír lenni, és a férjemet akarom szeretni, és hogy ő is engem. A gyerekekkel meg kerekebb legyen a családunk, ne pedig szeparáljon.
Sok dolgot egyébként én is hasonlóan csinálok, de ettől még akadt rengeteg ötlet, amit meg szeretnék valósítani. És már valósítom is. És működnek is :)
Oh, ez a könyv. Gyorsan haladtam vele, mert ez is olvastatta magát nagyon. Annak ellenére hogy az első oldaltó kezdve tudom a történetet. Jó persze nem minden részletét, és a későbbi évek bonyodalmait természetesen nem. De hamar összekapcsolom a szereplőket is, jelenben és múltban.
Mégis tetszett ez a könyv. Nem azért mert váratlan fordulatokkal volt tele. Hanem mert olyan borzalmas világot fest le elénk, hogy hihetetlen.
Az induló történet egy 3-as gyilkosság, melyet egy 11 éves fiú követett el. A gyereket javítóintézetbe zárják. A gyerek lelki vívódása, saját maga nem értése. A szemétségek a "börtönében". A beteg pszichológus, akinek inkább magát kellett volna gyógyítania. A borzalom, hogy megengedik hogy ezek pratizáljanak, még akkor is ha talán seleljtes gyerekeken dolgozik... de ha normális lett volna, ha tényleg segíteni akart volna nekik, akkor talán még akár fontos ember is lehetett volna, talán megkaphatta volna ő is azt amit az egésztől várt. De árammal, és LSDvel "gyógyítani"? Terrorral? Hát neki sem sok fogalma volt az emberi lélekről, pedig ezt a szakmát választotta. A házi feladatok... És alig akadt olyan ember abban az intézményben, aki tényleg azt szerette volna ha segítenek valahogy legalább némelyik fiún. Elszomorító ugyanis, hogy a javítóintézet tulajdonképpen csak még az aljára taszítja ezeket a gyerekeket, főhősünket is.
De a legdurvább mégis az igazi elmebeteg elméjének megnyilvánulása volt a döbbenetes. Először csak szeletekben egy gyűjtemény, ami bemutatja, hogy milyen emberek is élnek ezen a földön. Ott igazándiból kezdtem rosszul lenni. Aztán csak külső szemlélőként ismerjük meg a gyilkost, de a végén megnyílik hogy mit és miért tett. Ennél borzalmasabb nincs is. Egy ilyen beteg elme. És mitől lesz az? Mikor volt két teljesen normális testvére? Ugyanúgy nevelték gondolom őket. A vallomása döbbenetes, bár sok részét sejtettem, némely mégis kiakasztott, nem hittem, hogy képes eltávolítani embereket, akik megsejtenek valamit.
És amiért megvisel az ilyesmi, az az, hogy van 3 gyerekem, és nehogy ilyen legyen bármelyikük, vagy ilyen emberrel fusson össze. Borzasztó egész egyszerűen, nem is szabadna ilyenekre gondolnom.
Ezt
a könyvet kölcsönbe kaptam. Ulickaja-tól már régóta szerettem volna
olvasni valamit. Véletlen beszélgettünk könyvekről az egyik
munkatársammal, mondta, hogy ez nagyon tetszett neki, és hogy
kölcsönadja ha gondolom.
Jó
könyv volt. Na nem a szokásos fantasztikus könyv, vagy sci-fi, vagy
vámpíros, vagy romantikus. Kicsit talán olyan Szabó Magdás. Vastag könyv
volt, semmi nagyon extra történésekkel, mégis olvastatta magát.
Folyamatosan érdekelt, hogy mi lesz tovább, hogy lesz tovább.
A
főszereplő Surik, akit édesanyja és nagymamája nevelnek közösen. Ő a jó
fiú, aki mindig a családja kedvében szeretne járni. Mindenkit megszán,
és segíteni akar rajta. Szépen lassan bontakozik ki és érik meg Surik
alakja a könyv lapjain. Hogy megkedveltem-e Surikot? Nem. Hogy jó fiú-e?
Azt hiszi igen, de közben nem. Egész egyszerűen egy lelkiszegény
szerintem. Fogalma sincs az emberekről, fogalma sincs hogy igazándiból
mi a jó, mi a jó a léleknek, mi a jó a másiknak. Igazándiból döbbenetes,
hogy mindig azt a következtetést vonja le, hogy a nők csak szexet
akarnak. Amit ő eleinte lelkesen, néha talán már egyre kevésbé lelkesen,
inkább kicsit terhesen adja meg. Elképzelése sincs arról, hogy nem csak
a testi dolog van. Hogy mellette van egy lélek, akinek valami más vágya
is van, más baja is van.
Tény
hogy egy halom borzalmas nőt sodor az útjába az élet. Nem is tudom,
hogy van-e ennyi. Mert oké, hogy van valami nyomoruk, de hogy ennyire
mind egyből a testüket ajánlgassák. Bár szerintem sokuk pont azt hiszi,
hogy ez kell csak a pasinak, és akkor megszerezték. De Surik semmit nem
érez irántuk, a szánalmon kívül. Kíváncsi voltam mikor jön rá, hogy
ennél több az élet. Hogy nem ez kell a nőknek, még ha esetleg látszólag
igen. És miért hiszi azt hogy a szánalmával segít? Mert tulajdonképpen
nem hogy nem segített, de valóban ő volt csomó történés oka. Úgyhogy
valahol igazándiból megérdemelné a büntetését is akár szerintem. Mert
gondolkodni is kéne azért.
Eleinte
úgy éreztem, hogy lelkesen kiszolgálja a nőket. Folyton megszán
mindenkit, és semmiféle erkölcsi normája nincs. Neki mindegy, hogy
valaki ötven éves, törpe, nyomorék, idegbeteg, gyerek, csúnya, akárki. A
végére viszont érzem a fásultságát. Hogy mindent a nyakába vesz, és
hiába élvezi esetleg a szexet, talán kezd rájönni hogy ez talán még egy
férfinak is kevés. Figyeli a barátait, és igazándiból halvány fogalma
sincs a szerelemről, mert tán olyat soha nem tapasztalt.
Azon
gondolkoztam lehet-e oka annak hogy egy fiú ilyen lesz. És azon járt a
fejem, hogy talán pont az apanélküliség lehet az oka. Csak két nővel él,
és elképzelése sincs, hogy egy nőnek mire kell egy pasi. Nincs előtte
sem jó, sem rossz példa. Sem hogy milyen nem akar lenni, vagy milyen
igen. Úgyhogy úgy érzem, hogy nagyon fontos, hogy ne egyedül neveljen ha
csak lehet valaki egy gyereket. Vagy pedig ilyen dolgokról is
beszélgessen vele. Mint szerelem, párkapcsolatok.
Az
első "szerelem" a végén visszatér, és megdöbbentően sokkoló volt, de
ugyanakkor teljesen vele éreztem, ugyanazt éreztem, amit a lány a
naplójában leír. Hogy milyen kiábrándító ember is lett Surikból, pedig
szép jövő és boldogság állhatott volna előtte, mert egy okos fiú volt.
Nekem
nagyon tetszett az egész stílusa, a jellemábrázolások, a helyszínek,
Moszkva, életek, hogy némelyiket konkrétan megtudjuk, némelyikről nem
lesz több információm. Mindenből épp annyi volt benne, amennyire szükség
volt.
Ezt a könyvet a férjem miatt kezdtem el olvasni, mert ez az egyik kedvenc könyve. Tény hogy Dan Brown jól felépített könyvet írt. Tény hogy jól ír, és olvastatja magát a könyv. De az első pár oldal után majdnem félreraktam. Nem szeretem mikor valakiknek a hitét, egy egyházat ilyen módon kritizálnak. Mert szélsőséges, és teljesen kiforgatása az egésznek. Persze mindenütt vannak rossz emberek, mindenütt vannak félresiklott gondolatok, életek. Ahogyan biztosan akad a katolikusok között is. De az biztos hogy ez az ember sosem hitt még semmiben, és nem is találkozott olyannal, aki tényleg. Különben nem így írta volna meg az egyes karaktereit.
Amiért viszont elkezdtem olvasni az az volt, hogy ez végülis egy krimi volt, álmisztikumba csavarva, tehát kellett hogy legyen ésszerű megoldása, amire akár rá is jöhetek :) És ez hajtott előre, hogy vajon mikor jövök rá, hogy ki áll az egész mögött. Az világos volt számomra, hogy itt valami pap lesz a bűnös, valami Isten nevében garázdálkodó vagy egy gyerekkorában elnyomott, megalázott, megkínzott gyerek. Ilyesmire gondoltam. Mert nem véletlen az Illuminátus téma. Viszont innentől kezdve sok mindent kétkedve fogadtam, hogy vajon mi a valóság az egészből, meg mi nem.
Az antianyag és tárolása igazándiból egy vicc :) Az elmélet oké, de a kivitelezése, meg hogy hogy jöttek rá a tárolásra mikor minden anyaggal való érintkezéstől robban ;) Kicsit non-szensz.
Elég hamar, kb a könyv felénél rájöttem, de maga az írás miatt, hogy itt nincsenek sokan a háttérben. Csak 1 bent és 1 kint. Ez volt az elméletem. Bent muszáj volt valakinek lennie, mert kellett hogy legyen tudás a háttérben, a régi Illuminátusokról, elméletekről, könyvekről, átjárókról, és nem utolsó sorban valakinek segítenie kellett bentről. Amit olyan könnyű elfelejteni, hiszen valahogy "kijutott" a négy bíboros.
Így csak várnom kellett, hogy mikor bukkan fel a bizonyos pap, vagy valami más katolikus, aki az egész mögött áll. Miután megvolt a személy, már az indok is többé kevésbé körvonalazódott. Jó nem találtam ki a konkrét történést, mert szerintem az is kicsit hm, kiforgatása az egyháznak, és a ténykedésének és gondolatainak. És az emberek szeretnek ilyet olvasni. Szeretik, ha lehet mutogatni a papokra, hogy aha van köztük egy pedofil, pedig mindenhol van egy.
Dan Brown trükkösen megpróbálta tévútra vezetni az olvasót, de igazándiból szerintem ez is számomra azért volt tök átlátszó, mert mindenki figyelmen kívül hagyott egy halom apróságot, mint hogy hogy jutottak ki az említett bíborosok, hogy Kohler tolókocsis, Vetra naplója melyet Kohler visszazár, és hogy ő maga pap is volt, a carmelengo gyerekkori története, rengeteg apróság. Mind ugyanabba az irányba mutattak.
És bár Dan Brown szerintem végül szépen zárja le a törénetet, ott marad a misztikum is, hogy tán mégis van Isten és tán mégiscsak helytálló ez a hely, és életek. A bíborosok végső viselkedése, hogy rábizzák Langdonra, hogy kiteregeti-e a szennyest vagy sem, és hogy kit választanak végül pápának. Igen, szerintem ilyenek a papok ott. 99%-uk biztosan ilyen. Nem őrült elmebeteg fanatikus, aki a világra akarja erőszakolni a dolgait.
Egyébként sok jó meglátás is volt a bűnös gondolatmenetében. A tudomány szép és jó, de egyre újabb és újabb kérdést vet fel, és nem cáfol meg tulajdonképpen semmit. Arról nem is beszélve, hogy önmagában segédlet nélkül az emberek általában rosszra használják azt amire rájönnek. Lehet szidni a katolikus egyházat, hogy útmutatást akarna adni az élet dolgaiban, hogy mi jó, mi rossz, hogy használjuk, de szerintem ez egy nagyon fontos dolog ahhoz, hogy jó emberek legyünk, és a világ szép maradjon.
Ami viszont szerintem szomorú ebben a könyvben, hogy gondolom Dan Brown még jobban feltüzelte emberek egyházellenességét, pedig ez csak egy jól kitalált krimi, néhány tényre, és vélekedésre alapozva.