kedd, július 04, 2023

Valérie Perrin: A vasárnap koldusai

 Ez a könyv volt a júniusi NIOK könyv. Előtte gyorsan kiolvastam Valérie Perrin másik könyvét, mert az megvolt, és előbb tudni akartam, hogy tetszik-e az író stílusa, mielőtt megveszem ezt a könyvét is. Megvettem mert a Másodvirágzás tetszett. Namármost, elolvasva ezt is, már nem is tudom mit érzek... Talán nem volt annyira jó ötlet egymás után olvasni a kettőt, bár azért olvastam közte mást is.

A könyv szerintem nagyon olvastatja magát, szóval aki azt mondja, hogy unalmas, és 50 oldal után letenné, azt nem értem. Mert nem volt unalmas. De az is lehet, hogy azért, mert én imádom a történeteket, az emberi sorsokat. Jól forgatja a szavakat, felkelti az ember kíváncsiságát még akkor is, ha már megint kitalálható volt sok minden. Nekem biztosan. 

Ami elsőre fura volt, hogy én az elején egy idősebbnek képzeltem a főhősnőnket, és annyiszor elhangzott, hogy 21 éves, hogy már el kellett hinnem, hogy annyi, de egyáltalán nem úgy tűnt számomra, mint egy 21 éves. Talán pont ez is volt a cél, hogy kissé koravénnek tűnjön a főszereplő, akit a trauma annyira mássá formált, mint amilyen egy 21 éves valójában. Ugyanakkor, ami engem nagyon zavart, hogy a könyv végéig nem vált számomra világossá, hogy miért is lett ilyen? Azért attól, hogy valaki elveszíti a szüleit, pláne 4 évesen, ami elég kicsi kor, annyire szeretetlen legyen, ugyanakkor még megis az, az idősekkel, ez valahogy nekem nem állt össze. 

Hogy talán azért lett ilyen ez a lány, mert a nagyszülők nem szeretetben nevelték, csak gondozták, ellátták őket? Nem tudom, nem derült ki. Számomra teljesen hiteltelen, hogy van olyan az ember életében, hogy valakivel akivel rendszeresen találkozik, annak a nevét se tudja. Persze lehet, hogy ez csak egy jelkép, hogy azt szimbolizálja, hogy nem tud kötődni, de azért... és miért ilyen ez a lány, hogy az időseket szeretettel érdeklődéssel veszi körül, a saját életét meg nem képes szeretettel kezelni. Persze a nagyszülők furák, nagymama folyton öngyilkos akar lenni, talán csak az tartja vissza, hogy ott a két gyerek, akiket fel kell nevelni, de ez nem derül ki. A nagypapa meg egy mogorva csöndes ember, két szót nem szól, róla meg azért nem tudunk semmit. Hogy ő meg miért ilyen? A történetből kiderültek fényében? Nem neki kellett volna igazán gyerekszeretőnek lenni? Nem azt mondom, hogy egyszerű lehetne ilyen környezetben felnőni, de hogy ezért csak egyéjszakás kalandokba keveredjen 21 évesen minden héten... hát na fura.

A történetben a másik történet az egyik idős ápolt története, amit szépen végigkövethetünk az elejétől a végéig. Azt hiszem, hogy ez a történet sokkal jobb volt, sokkal kerekebb, sokkal érthetőbb, hitelesebb történet. Nagyon megérintett az, hogy a lány nem annyira szereti a férjet, aki viszont oda van érte, és akkor jön rá, hogy mennyire szereti, mikor elveszíti. De nem is akárhogy veszíti el, nem úgy, hogy meghal, de közben mégis teljesen elveszett, és ez a veszteség örökre megmarad. Valahogy annyira fájdalmas volt számomra ez a része, mint egyfajta viszonzatlan szerelem. És még a végén Ednára sem tudtam haragudni, pedig nagyon csúnya volt, amit tett szerintem.

A könyvben, hasonlóan a Másodvirágzáshoz mindig mindenki megcsal mindenkit. Ez engem nagyon kiábrándít, hogy nincs egy értelmes kapcsolat sem ennek az írónak a könyveiben. A másik, amit más is felvetett és engem is zavart őszintén, hogy csak úgy be-be van dobva egy-egy csúnya szó a történetbe. Nem a csúnya szavakkal van bajom, hanem hogy a többi szó benne meg olyan szép, néhol irodalmi, művészi. Ha a főszereplőnk legalább alapból rondán beszélt volna, még megértem. De hogy így csak néha bedobva, látszólag teljesen nem odaillő helyzetben, amikor nem is láttam indokoltnak... bár lehet, hogy csak régen voltam 21 éves.

Mindent egybevetve nem volt rossz. De nem is vagyok annyira oda érte. Nem tudom mi legyen a sorsa, megtartsam, eladjam???!!!

hétfő, július 03, 2023

Marisha Rasi-Koskinen: A Nap sötét oldala

Ifjúsági irodalom kategóriájú a könyv a könyvesboltokban, nekem mégis nagyon tetszett. 

Az időutazós történeteket alapból is nagyon szeretem. Hogy meg lehet-e változtatni a múltba csöppenéssel a jövőt, hogy mit számít ha tudod előre mi fog történni. A könyv baromi jól felépített könyv, és fantasztikus szerintem a főszereplő fejlődése alakulása. Mi magunk is ha visszatekintünk a korábbi éveinkre, talán már ugyanazt a jelenfejünkkel máshogy értékelnénk, máshogy reagálnánk le. 

Kaptam sok olyan magyarázatot a több dimenzióról, amit én még - ez van -, de nem hallottam sosem. Ami miatt a férjemmel is jó beszélgetésbe bonyolódtunk.

Talán ez a Győzelembánya nem volt valami kerek számomra, úgy értem, hogy érezzük az elejétől, hogy ez valami nem igazán kerek társadalom. Picit látjuk hogyan sodródnak bele ebbe az emberek, de annyire nem volt számomra világos, hogy a Vezető pontosan miért is ilyennek képzelte ezt, és mi is motiválta a maradásra a benne lévőket, a kezdeti belesodródáson kívül. 

Független mindentől, meg hogy tényleg nagyon tetszett, igazándiból ahogy az első adandó alkalommal, hogy valami utalt valamire, vagy megjelent a történetben, már kitaláltam mindent előre, na de olvastam én már elég könyvet :D hogy rutinos legyek. Megtartom mindenképpen ezt a könyvet, hátha a gyermekeim is kedvet kapnak valamikor hozzá.

péntek, június 16, 2023

Colleen Hoover: November 9.

Ez a könyv azt hiszem leginkább tiniknek szól. De mégis volt benne fordulat, csavar, megható sorok, és olyan dolgok, amiket teljes szívemből átéreztem. 

Mégis... így 40+-osan hosszú éveken át tartó kapcsolattal a hátam mögött, és egyre többet olvasva a témáról teljesen valószerűtlen ez a történet. Úgy értem, persze az eleje tud ilyen eszméletlen romantikus lenni egy kapcsolat, vagy hát azt gondoljuk hogy az, hogy megtaláltam az igazit, hogy az egyetlen társamat, stb. De az igazság az, hogy nem létezik a Nagy Ő, vagy az Igazi. Egy kapcsolat nem attól lesz hosszú távú, hogy mennyire romantikus volt az elejen. Semmit sem számít. Az az igazi kérdés, hogy amikor a rózsaszín köd eltűnt, mit látsz a másikból, mit adsz magadból, mit fejlődsz mind önmagad, mind a kapcsolat miatt. 

Ugyanakkor az bosszantott ebben a könyvben, hogy a fiatalokkal meg elhiteti, hogy ami nem ilyen, az nem is igazi szerelem. És még abban sem vagyok biztos, hogy van ilyen. Egy lány még talán vár évről évre... De egy pasi? Komolyan 5 évet várna egy nőre, úgy hogy közben nem is találkoznak csak 1-2 órát? Én ezt kötve hiszem. Úgyhogy nagyon erősen hezitálok, hogy eladjam vagy megtartsam ezt a könyvet. 

A stílusa nagyon jó volt, olvastatta magát, még késő estig is olvastam egyes napokon. De na, a tartalom... összességében, hát nem tudom, még emésztem...

szombat, június 03, 2023

Emma Straub: Holnap ilyenkor

Alig találni valamit még erről a könyvről, mégis a borítója, hogy ilyen színes volt, és hogy időutazós sztori, úgy gondoltam, nekem ez kell és kész.

Kicsit tartok mindig a könyvektől, ha valamit nem olvastam róla, főleg a rossz kommenteket szeretem, abból tudom eldönteni, hogy ez a könyv nekem való-e vagy sem. De erről nem sok minden van még, ezért féltem kicsit tőle. Viszont teljesen magával ragadott. Nem is tudom, mikor volt legutóbb így, hogy egész egyszerűen azt vártam, mikor van pár percem olvasni. 

Amikor megtörténik az időutazás, és az első nap, azt gondolja még az ember, vagy legalábbis én, hogy egy sablonos kis, ezerszer megírt történet lesz, de aztán nem. Nem is annyira az időutazás itt a lényeg, hanem a lelki utazás. El tudod-e fogadni az életed, ahogy eddig történt? Bánsz-e valamit? Tettél volna-e valamit másként, ha tudod, hogy mire lukad ki? Mi motivál abban, hogy meg akard változtatni a múltadat, hogy a jelen jobb legyen? 

Ebben a történetben a szeretet kulcsfontosságú volt. Az elején, ahogy írva volt és olvastam, és ahogy a főszereplőnk is érezhette magát, unalmas és semmitmondónak tűnt az élete. Nem volt ez vagy az az életében, nem így vagy nem úgy alakult valami, lehet érte bánkódni. De ami sokkal fontosabb, hogy a kapcsolataink milyenek vannak, voltak? Rájössz, hogy sokkal, de sokkal, de sokkal többet számítanak.

Gyorsan kiolvastam, június első könyve lett. Nem bántam meg, hogy elolvastam. Sőt, talán még újra olvasós is, minden életfázisban mást és mást mondhat az, hogy hogyan látjuk és láthatjuk az életünket. 40+-osan (bő pluszosan) nálam is teljesen máshol van a hangsúly. Az életszakaszokat is egyébként elképesztő jól bemutatta, hogy mire vágyunk, mi foglalkoztat, és mi bánt meg 16 évesen, mi a helyezet 20 felett, 30 felett, vagy 40 felett. Folyamatos változás az élet. Próbáltam visszaidézni gyerekkorom boltjait, üzleteit, helyeit, de nekem rémesen rossz a memóriám, vagy emlékeim e téren. Biztos vagyok benne, hogy sok hely a múlté már Szegeden, de talán a nevükre sem emlékszem.

hétfő, május 22, 2023

Vicki Vrint: A kevesebb több

Kis buta, még egy a sok között könyvecskének látszik. Ha nem olvastam volna már sok könyvet hasonló témában, ami egy-egy oldalas fejezetét egy komplett könyvben kivesézi, akkor lehet nem sokra tartottam volna ezt a kis gyűjteményt.

De egészen megtetszett, hogy röviden tömören összefoglal egy-egy témát. Tudományos indoklás nem sok van mögöttük, csak hogy ez jó lesz, higgyjük el. Csak azért hiszem, mert ahogy fentebb írtam, más könyvben részletesebb válaszokat kaptam már erre. 

A polcomon marad, mert könnyen előhúzható, és egy-egy újabb ötlet bármikor bevethető. Nem kell hozzá egy komplett tanulmányt átnyálaznom, hogy hogy is volt. Szinte minden kis javaslatával egyet tudok érteni. Ha tudnám csinálni, boldogabb is lennék. Az biztos, hogy eddig is sokat fejlődtem, az elmúlt időkben. De szeretnék valahogy a minimalizmusra törekedni. Legalábbis ami az élet hajtását illeti. Nagy falat lesz számomra, a ház rendbetétele, tényleg tele vagyunk felesleges dolgokkal, és emiatt borzalmasan rendetlen a házunk. Jó lenne egyszerűsíteni dolgokat. Azon leszek, hogy ez idővel szépen megtörténhessen.

Valerie Perrin: Másodvirágzás

Nehéz erről a könyvről beszélni. Belekezdtem, mert annyira sokan dícsérték. Méltán. Különleges könyv, különleges hangulatban, különleges perspektíva, különleges hivatás.

Ha nem kapott volna annyi sok dícséretet, a fülszövege alapján, hogy egy temetőgondnokról szól, akit a férje csak úgy elhagyta... hát nem biztos hogy kezembe vettem volna olvasásra. Pedig hát na, erről szól a történet. De mégis. 

A történet jól van felépítve, ahogy szépen a jelenből indulva, eleinte nagyrészt abban élve, majd vissza-visszatekintve a múltra, fény derül a múltra, szép lassacskán a homályból előkúsznak dolgok. Nem értettem elsőre, hogy ha egy ilyen jólelkű rendes nővel van dolgunk, miért hagyta csak úgy el a férje, aki egy utolsó senkiházi, szaralaknak tűnik a leírás alapján, pedig valójában nem mondott a a főszereplő mesélőnő ilyet sem. De mégis haragudtam a férfire, hogy viselkedhet így, mégis mit vétett ez a nő, hogy ennyire semmibe veszi, milyen csélcsap ember ez. 

Aztán szépen sorban előkerülnek más szereplők, más szemszögek is. Előkerül egy nyomozó, aki elindít valamit a jelenben, ami megkavarja a dolgokat. A múlt szereplői is előbukkannak. Már nem csak egy mesélőnk van. Már Irine is mesél, és Phillip is. Szép lassan megtudjuk miért is van valójában egyedül Violette, és hogyan küzd meg élete nehézségeivel. Mindezt pedig beleágyazva a temetőgondnoki munkába, a temetések sorába, pár oldal erejéig egy-egy új elhunyt családjának életébe pillanthatunk bele. 

Ami számomra megrendítő volt, a rengeteg megcsalás, szerető, extrém viszony. Közben meg persze értem, hogy milyen sokfélék vagyunk, és milyen élethelyzetekből nincs kiszállás. Mindez valahogy nagyon lehangoló volt. Meg hogy bármikor a szerelem megtalálhat minket. Végül mindenki viselkedésére lett magyarázat. Mindenkinek megértettem a saját szemszögét. Amennyira utáltam Phillipet az elején, annyira sajnáltam őt a végére. A szülei viselkedése meg annyira felkavart, mert a családban nekünk is van ilyen mindenben beleszólok ember. Hogy tönkre lehet tenni embereket az erőszakoskodással, és ez alatt nem a fizikai fölényt, erőt értem. 

Egyetlen furaság volt Sacha személye, ami nagy szerencse, ha létezik ilyen ember a világban, aki tényleg így önszántából támogat másokat, kvázi vadidegeneket is, segíti őket lelki nyomorúságukban. De valahogy olyan valótlan volt az egész lénye és viselkedése. Bár lenne ilyen, hogy valakitől átveszem a munkát, az meg minden lépését szeretettel betanítja. Sőt ő maga kereste az alkalmas utódját. Hogy ilyen szeretettel fordul mindenki felé, és szinte küldetésének tekinti a jóságot. Teljesen valószerűtlen volt számomra, szerintem nincs ilyen ember. De remélem tévedek.

Érdemes tényleg elolvasni ezt a könyvet, nagyon sokat adott nekem, a gyászról, az emberekről. De legfőképpen arról, hogy értékeljük amink van az adott pillanatban, mert nem tudni, hogy meddig adott bármi is.

csütörtök, május 11, 2023

Annie Ernaux: A hely / Egy asszony

NIOK májusi közös könyve ez a kis vékonyka kötet. Ez az első, amit tényleg elolvasok a közös könyvek közül a meghatározott időben. 

Engem az első perctől magával ragadott a történet. Egyrészt nagyon szeretem az igaz történeteket, tényleg élt emberek életrajzát, személyiségét, érzelmeit, érzéseit, viselkedését. Másrészt az járt a fejemben, mennyire jó lenne ugyanígy megírni az én szüleimet, milyenek, hogy élnek, hogy éltek, honnan származnak. Rá kellett jönnöm, hogy mennyire keveset tudok róluk, próbáltam felidézni emlékeket, és számomra elképesztően irigylésre méltó, hogy Annie Ernaux ennyi minden történetet ismert a szüleiről, a gyermekkorukról, fiatalkorukról. 

Teljesen átéreztem a történet szereplőinek szorongásait, mindennapi problémáit, és az járt a fejemben, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy nem abban a korban éltem. Az én apai nagyszüleim korosztálya a két szülő, és egy-két történetet ismerek, de sosem gondoltam bele mennyire szegények is voltak ők is. A nagyszüleimnek nagy telkük volt, mindenfélét termesztettek, és adtak el. Nagypapám palántánként szedte össze a pénzt a lányai kelengyéjére. Az egyik helységben gabonát tároltak, így rengeteg egér volt a házban, Apukám mesélte, hogy éjszaka hallotta őket szaladgálni az ágy alatt. A nagyszüleim úgy lettek betelepítve Magyaroszágra, nem tudom az is milyen érzés lehetett bennük újra kezdeni a semmiből. Nagymamám családja valahol elrejtette, földbe ásta az ékszereiket, értékeiket, tudtommal sosem lett meg, azt sem tudom hogy visszamentek-e később megkeresni (lehet mesélték, de nem emlékszem). Az anyai nagyszüleim kicsit később születtek, 10 év kb, Nagymamám két család között örlődött (gazdag apai ág, szegény anyai ág), Nagypapám borbély volt, és valami könyvelő talán a gyárban, nem tudom hogy párhuzamosan-e, mert nehezen éltek meg a három gyerekkel, de tudom, hogy a hatházban laktak, 2 szobában, 5-en, és a folyosón egy közös fürdőszobával. Hát ma nem így élünk, maximális kényelemben hozzájuk képest.

Az Egy asszony rész azért érintett meg egy kicsit jobban, mert Édesanyám már nekem sem él. Ahogy végigmegy a gyász fázisain, az annyira olyan volt, mint ahogy én éltem meg, hogy nehéz volt nem megkönnyezni. 

Nem olvastam még eddig semmit Annie Ernaux-tól, de rákeresek van-e még valami tőle, mert nekem nagyon tetszett a stílusa is.

szerda, május 10, 2023

Kenneth E. Hagin: Hiszek a látomásokban

Őszintén megmondom sok vallásinak megjelölt könyvet kétkedéssel szemlélek. Valahogy bizalmatlan vagyok ezekkel a könyvekkel. Nem is tudom hogyan került a szemem elé Kenneth E. Hagin könyve, lehet hogy nem is konkrétan ez keltette fel először az érdekődésemet, mégis erre esett a választásom. Talán pont azért, mert mindig is foglalkoztatott az, hogy az Ószövetség tele van prófétákkal, a látomásaikkal, és hogy lehet az, hogy Jézus kereszthalála és az apostolok kezedti ügyködései után ez mintha megszakadni látszott volna. Az ember azt gondolja, hogy a mai internet átszőtte világban, minden információnk megvan, és ismerjük. De talán mégsem.

Az pedig ha valaki tényleg próféta, és látomásai vannak, a mai világban kétségeket szül, annyi a kamu dolog, az átverés. Ez a könyv azonban megmutatta számomra, hogy igenis vannak próféták ma is, csak egyszerűen nem ismerem őket. Ennek biztos oka az is, hogy ezeket hajlamosak vagyunk átverésnek gondolni, meg hogy mégsem ér el minket minden információ, pláne ha valami Istennel kapcsolatos. 

A könyv rendkívül egyszerűen van megírva, semmi bonyolult megfogalmazás, bárki számára érhető az üzet. Nem bíztat semmire, ami valami elvakult vallási kultuszt sugallna, nem akar valamire rávenni embereket, mégis számomra több fontos üzenet volt. 

Másik irányból pedig félelmetes lehet prófétának lenni, biztos én is hasonlóan reagálnék, mint Illés. Inkább elmenekülnék, és nem akarom a feladatot. Azon gondolkodtam egyébként, hogy vajon én, ami nekem van szánva feladat, azt akarom és csinálom? Hajlamos vagyok a kevesebb ellenállás irányába menni, mert nem szeretek vitatkozni, harcolni, küzdeni, de mindent biztosan szépen is lehet, és ez biztosan tanulható is, hogyan ne gázoljunk át másokon, csak hogy a mi akaratunk érvényesüljön. De vajon, nem lenne-e valami, amerre tartanom kellene, de elkerülöm, mert nehézkes az út?

szombat, május 06, 2023

Dr. Henry Cloud és Dr. John Townsend: Határaink

Lévén a Harmat Kiadó könyve, olyan pszichológus könyvét tarthatjuk a kezünkben, aki hisz Istenben, és a Biblia útmutatásait is összeveti a határainkkal kapcsolatos önismerettel.

Talán az életkoromból is adódik, hogy sokkal többet foglalkozok azzal, hogy milyen problémáim vannak, és azokat hogyan tudom jobban kezelni, kevésbé szorongani, kevésbé kiborulni. Sok olyan könyvet olvasok, amitől azt remélem, hogy segít átjutni az egész életemen át meglévő, saját magamat is zavaró tulajdonságaimon, és tudok pozitívabb irányba változni.

Ez a könyv nagyon sokat segített nekem. Bár természtesen még csak elindultam az úton. De már sokat segített ez a könyv, hogy lássam, hogy mit miért csinálok, és mi a baj azzal. Nem akarom itt ezen a blogon magamat elemezgetni részletesen, de rá kellett döbbennem, hogy mennyi helyen nem húzom meg a határaimat, ezáltalán mennyire szorongok vagy vagyok dühös helyzetekben, és utólag is morgok, hogy ez vagy az miért nem törődik azzal, hogy mit okoz nekem. Na már tudom a válaszokat :D Igyekszem változni, valószínű egy idő után újra kell olvasnom ezt a könyvet, mert elfelejtem azt a sok hasznos gondolatot, és tanácsot, ami benne van. 

Diana Gabaldon: Outlander 4/I-II. - Őszi dobszó

Nagyon lassan haladok ezzel a sorozattal, gyorsabban érkeznek a fordítások, mint ahogy el tudom őket olvasni. Pedig nagyon szeretem őket. Mindig 500 feletti oldalszám sem segít azon, hogy hamar végezzek velük. 

Ezzel a résszel ráadásul úgy jártam, hogy a filmsorozatban jobban haladtam, mint a könyvvel, úgyhogy végül megálltam a részekkel, és újra elővettem a könyvet. Egyébként jópár eltérés van a filmsorozat és a könyv között.

Ez a negyedik rész jobb volt, mint a 2. és a 3. Hasonlóan érztem, mint az első rész esetén. Valahogy sokkal jobban szeretem azt, mikor az élet egyszerű történésein van a hangsúly, történelembe ágyazva. Persze jó a misztikus vonal, mindig csurran cseppen valami furcsaság. De ez mindenképpen illik egy időutazós történetbe. 

John-t kezdtem egyre jobban megkedvelni, és tetszik ahogy kezdik Claire-rel egyre jobban megismerni egymást, és talán meg is kedvelik majd egyszer a másikat.

Brianna és Roger is nagy szerepet kap ebben a részben. Jó volt olvasni az ő vívódásaikat is. Roger kapcsán éreztem azt, hogy ezt a nagy szívást, amin átment egy nő kedvéért, akit szeret. Tuti feladtam volna egy ponton, hogy legyen vége inkább az életemnek, elég volt.

Nem sokat írtam, de annyira régen nem írtam semmi könyvről, és most vételten jutott eszembe, hogy van egy blogom is :D De jó lenne ha itt lenne legalább, hogy mit olvastam el, mi tetszett, mi nem. Nem tudom mennyire lesz erre időm, mert nem igen van. Olvasni sem. Általában esténként olvasok pár oldalt már ágyban fekve, miközben majd lecsukódik a szemem. De muszáj egy-két oldal legalább a nap végére, mert az egész napot a rengeteg teendő, kötelezettség tölti csak ki.