kedd, október 10, 2023

Edith Eva Eger: Az ajándék

Edith Eva Egert már nagyon megkedveltem A döntés könyv olvasásakor, és számomra elképesztően hasznosak a tanácsai. Van amit alkalmaztam is. 

A legfontosabb tanulság az volt számomra a félelmeim, szorongásaim kapcsán, hogy én folyton menekültem előlük, úgy értem, hogy amikor szorongtam, akkor arra gondolkodtam, hogy "nem szorongok, nem szorongok, jaj ne szorongjak már", próbáltam bebeszélni magamnak, d nekem ez az agykontroll nem megy :D, próbáltam azt is, hogy "nem szorongok, nyugodt vagyok, szép az élet", de ettől csak még jobban szorongtam, és ideges lettem. Ráadásul azt vártam, hogy azonnal, de legalábbis elég gyorsan megoldódjanak ezek a dolgaim.

Nagyon fontos tanulsága volt számomra ennek a könyvnek, hogy szembe kell nézni a dolgokkal, nem úszhatod meg, juthatsz túl rajta máshogy, és nem dolgozhatod fel máshogy. Mindennek ugyanakkor megvan az ideje, nem lehet sürgetni a megbocsátást, az elengedést sem. És egyik sem azt jelenti, hogy akkor soha többet nem jut eszedbe, vagy nem bánt az a valami. Idő eljutni egy nyugodtabb pontra.

 Biztos hogy el fogom még olvasni ezt a könyvet, mert fontos mondanivalók vannak benne. Vannak apróbb ötletek, amiket már kipróbáltam, és tényleg használ. De biztos hogy el kell majd időnként még olvasnom, hogy a kezem ügyében legyenek a megoldások, amikor szembesülök valami problémával, nehézséggel, szoronganivalóval.

csütörtök, szeptember 28, 2023

Meik Wiking: A hygge otthon

Ez a könyv nekem nagyon nagy szerelem lett! Egyrészt gyönyörű, szép, nyugodt kialakítású, már maga ránézve, belelapozva nyugalom fog el. Arany részek a borítón, belül nyugalmat sugárzó fotók. 

Viccesen, furán hangzik, hogy a szerző a Boldogságkutató Intézet vezetője, talán nem elég jó ez a név, mert kamu benyomást kelt, de közben a tartalom is nagyon jó volt. Értettem minden gondolat lényegét, hogy miért segít, miért nyugtat meg valami, miért egyszerűbb és boldogabb ettől vagy attól az élet. 

Pár dolog már át is alakítottam, megfogadtam, és az a helyzet, hogy tényleg segített. Sokkal jobb lett az a valami, amit megváltoztattam. A közérzetemen is segített. Még tervben van egy csomó minden, persze van amihez idő kell, vagy pénz. Eddig azt csináltam meg, ami nem került semmi pénzbe. Van még pár ilyen a tarsolyban, hogy mitől lesz egyszerűbb az élet, és otthonosabb a ház. 

Azt hiszem el fogom én ezt még olvasni párszor, a kezem ügyében marad ez a könyv.

Elliot Ackerman: 2034

Egész jó kis könyv volt ez. Olvastta magát, bár nem úgy, mint azok a könyvek, amiket igazán szeretek. Tele volt politikával, harccal, tengeralattjárókkal, flottillákkal, és hasonlókkal. De jó volt. 

A történet a harmadik világháborúról szólt, ami nem is annyira maga az emberekre hatásáról szólt, hanem hogyan játszák le a hatalmak egymással ezt a játékot. Igazi szenvedést, azt hogy élték meg az emberek annyira nem látjuk benne. A nagy emberek gondolatait, az országok meglátásáait, és ahogyan oldjuk meg a helyzetet látszik csak a történetben, miközben hajók süllyednek el, városok lesznek a semmivél, atombombák repkednek.

Nem volt annyira nyomasztó, de ugyanakkor azért mégis, az ember el tudja képzelni, hogy valami ilyenféle játék lesz ez, ha lesz. Hackerharc, félreértések, visszavágások sorozata.

hétfő, szeptember 04, 2023

Joyce Maynard: Ez az élet

Nem tudom hogyan lehet az, hogy ebbe az íróba még nem futottam bele, hiszen nem fiatal. Kerestem magyarul megjelent könyveit még, hát nem sokat találtam, vagy már csak antikvár van.

Nem is tudom miért vettem meg a könyvet, a farm miatt talán. A múltkori Lélekkert után ez egy igazi lélekutazás volt, mik és hogyan formálják az emberek mindennapjait, veszteségek, harag, megbocsátás, házasságtörés, válás, gyűlölet, szeretet, félelem, minden volt ebben a könyvben. Egyszerűen fantasztikus volt. Ugyanakkor borzalmasan lehúzott lelkileg, de szerintem ennek az az oka, hogy valamiért nagyon bele tudom élni magam mások szerepeibe, érzéseibe. Ha valaki leírja tényleg részletesen, hogy egy-egy szituációban, hogyan miként érezte magát, és ez mit jelentett számára, akkor én teljesen meg tudom érteni, mit miért tesz, és hogy úgy érez.

A főszereplőnk Eleanor, az ő szemüvegén láthatjuk végig a családja életét. Sokat olvasok a gyerekkori traumáinkról, megküzdési stratégiáinkról, és hogy az által mivé alakulunk. Nagyon szépen végig volt követhető Eleanor életében az, hogy a gyermekkori történései miként befolyásolták felnőtt érzéseit és döntéseit. Eleanor olyan gyerekkor részese, amiből nagyon sok minden hiányzik neki, de legfőképpen a szülei szeretete, odafigyelése, az ő megértése. Mindent megtesz azért, hogy a gyermekei semmiben ne szenvedjenek hiányt, mániákusan fél, hogy ugyanazok az érzések, sérülések érik a gyermekeit, mint őt érték. Próbálja mindentől óvni a gyermekeit, akiket rettenetesen szeret, csak talán pont nem jól szeret a saját sérülései miatt.

Mivel Eleanor a mesélő, így teljesen megértettem a döntéseit, és biztos a másik oldalt is megérteném. De értettem miért szeret bele a farmba, miért választja Cam-et férjének, miért tesz meg mindent a gyerekeiért, és anyagi értelemben is. Értettem miért bosszantja, taszítja majd végül gyülőletet szít benne más lazasága, hiszen folyamatosan azt gondolta, neki kell egyedül boldogulnia, hiszen gyerekorából ezt a megküzdési stratégiát hozta. 

Döbbenetes volt, hogy mit meg nem engedett a férjének, hogy elkövessen ellene. Aki persze csak azt mondta mindig, hogy Eleanor engedje már el a haragját, és ebben igaza is volt, tartogatta, melengette a haragját, ami emiatt a legrosszabb pillanatokban bukkant ki belőle. De ugyanakkor én megértettem az érzéseit, mert én is elváltam, és pontosan tudom milyen érzés, amikor úgy érzed, hogy nem számítanak a te érzéseid, amikor a másik úgy él, viselkedik, beszél később veled, mintha a közös régi pillanatok sosem éltek volna, de talán pont azért, mert valójában sosem voltatok egy hullámhosszon, hiába mentetek át közösen annyi mindenen. Szerencsére nem csalt meg engem senki, házasságban, vagy legalábbis nem tudok róla, de valószínű én sem tudnám tolerálni, ha a másik meg nem is bánja egyetlen percig sem, hát igazán árulásnak érezném én is a múltra visszatekintve. 

Ugyanakkor, miután megtörtént a baj, nagyon értékeltem Cam-ben, ahogy bánt a fiával, ahogy nem adta fel sosem, ahogy azon volt hogy boldognak lássa őket ténylegesen, ne csak vegyen és csináljon nekik folyton valamit, hanem élményeket adjon. Ugyanakkor végtelen önzőnek és hálátlannak láttam, és hogy egyáltalán nem segített Eleanornak hogy a gyermekei ne idegenedjenek el tőle, holott ő volt az aki generálta az eltávolodást azzal, hogy esze ágában sem volt újra gondolni a kapcsolatukat. Kétségtelen, hogy szinte elviselhetetlen lehetett egy csalódott anya mellett élni, aki keserűvé válik a tragédia hatására, aki a gyermeket is szinte elutasítja, pedig az nem tehet a történetről. De megértettem a haragját. 

A gyermekei védelmében azonban rengeteg éven át, nem fedi fel az apa titkát, ezzel a gyermekei szemében egy gyűlölködő emberré válik, akinek nem bocsátják meg hogy elhagyta őket. És sajnos hajlamosak vagyunk mi emberek ilyenek lenni. Hibáztatunk valakit, és akkor azt gondoljuk, hogy minden jobb lesz, hogy akkor a traumánk feldolgozásra kerül. Egyszerűbb haragudni valakire, mint szeretettel fordulni a másik irányába, és kizárni valakit az életünkből. Nagyon fájt hogy a gyermekei nem szerették az anyjukat, hogy örök haragot dédelgettek magukban az anyjuk iránt, míg az apjukat istenítették. 

Al karaktere tesztett a legjobban azt hiszem. Nagyon jól érzékeltette bár ugye Eleanor szemüvegén keresztül az őbenne végbemenő változásokat, azt hogy mennyire nehezen találta meg a helyét, de mégis a legbátrabb volt mind közül, aki boldog akart lenni, de nem úgy hogy haragszik a világra, hanem hogy a lehetőségekhez képest tesz a saját életéért, életkorának megfelelően. Ő is volt kegyetlen némely beszólásával, de az meg annak a haragja volt, hogy nem ismerték a szülei, főleg az édesanyja őt valójában, dehát ki hibáztatná az ember lányát ezért a helyzetért, ha még soha nem hallott ilyenről. 

Ursula kiábrándító karakter lett a végére, abból a szeretetre méltó kislányból, aki örök béketeremtő, hogy lett egy ilyen ember, aki egyáltalán nem akarja megérteni a másik érzéseit. Ha meg hallja, akkor elutasítja, mint hazugságot. Lehet, hogy megsérült ebben a sok békéltetésben, csalódott lett, hogy nincs hatalma, nem tud változtatni a dolgokat, de megkereseredett ember lett. Talán igazán gonosznak őt láttam, kegyetlen, aki a saját anyjával úgy bánt, mint ahogy a szomszéd macskájával sem bánunk.

Tobyt kisgyermekként nagyon nem kedveltem, borzasztóan bosszantott a lénye, hogy képes mondjuk rengeteg paradicsomot a konyha falára és bútoraira dobálni, míg nincs otthon az anyja? Milyen gyerek az ilyen? Mondhatjuk, hogy gyermeki csínytevések, de inkább rémisztő rossz gyereknek tűnt, akiből sorozatgyilkos lesz, mert épp ahhoz volt kedve. Legalábbis bennem ezt az érzést hozta ki. A tragédia után annál megrendítőbb volt milyen egyszerű emberré vált. Teljesen átérzem Eleanor érzéseit, azt a csalódottságot, mikor az okos, intelligens gyereked egyszer csak már nem az többé, és semmit nem tehetsz, hogy visszakapd.

Tragédiának láttam és látom ennek a nőnek az egész életét. Mintha többségben rossz élete lett volna, de szerintem ennek fő oka a saját haragja és annak dédelgetése volt. Folyton azt várta, hogy majd más teszi boldoggá, holott saját magának kellett volna megtalálnia a boldogságát, nem mástól függve. És valahogy sejtettem, hogy az eleje visszakanyarodik a végéhez, és talán ez a legnagyobb szomorúsága a történetnek. Miközben teljesen megértem, hogy ki más tehetett volna a helyzetért bármit, és hogyan máshogy. Sehogy, hiszen ők ilyenek voltak. 

Nagyon tetszett ez a könyv, én az ilyen lelki mélységeket szeretem a történetekben, amikor tényleg megérteti velem az író mit érez a szereplője, mit miért cselekszik, miért bántja valami, szinte már te is együtt rezdülsz az érzéseivel, mintha te magad lennél a szereplő.

Valahogy szereznem kell még ettől a nőtől könyvet, ha a többi könyve is ilyen, akkor mégéri hogy a polcomon tudjam őket.

szerda, augusztus 30, 2023

Sarah Allison Adams: A lélekkert

 Nagyon vártam ezt a könyvet, hogy végre legyen időm elkezdeni, és olvasni, mert gyönyörű a borítója, élfestett, kertről és a lélekről szól, ami mindkettő nagyon kedvenc témám.

Augusztus 21-én tudtam csak elkezdeni, és azt hittem, hogy már soha nem fogok a végére érni. Ez a könyv egyszerűen rettenetes volt, és rettenetesen unalmas is. Nagyon gondolkodtam rajta, hogy mert szép megtartsam, de hogy a belsejébe semmi nincs, amiért érdemes a polcomon tartani az biztos. Megpróbálom eladni majd.

Nem is tudom mit is kéne pontosan mondanom róla. Kb semmi nem történt az egész könyvben. Ami még nem feltétlen baj, ha egy hétköznapi, akár velem is megtörténhet történet lenne. De a karakterek rettenetesen kidolgozatlanok, én nem láttam bennük az ég világon semmi fejlődést. Nem voltak szimpatikusak sem, egyik sem. Winston a végtelen kínlódásával, a végtelen minden kerülésével, vagy mi, csak nehogy bármivel is törődnie kelljen, mondania kelljen valamit, vagy tennie. Az elején én azt hittem egy öregember, nem tudom mikor esett le, hogy egy harmincas meleg srác. De még azután is állandóan az a kép volt bennem, hogy egy vénember, ha megszólalt vagy gondolkodott. Bernice nem is tudom milyen, alig tudunk meg igazándiból bármit róla. Mayanak ez a végtelen önsajnálata, és szenvedése, hogy mindig csak arra vágyott, ami nincs, borzasztóan taszított. Alma meg, hát... igazándiból pont ez a rossz, hogy egyikről sem tudok mondani semmi értelmeset, mert semmi értelmes nem derült ki róluk.

A történet írása is pocsék volt szerintem, nem hiszem, hogy ennyire fogyatékos lennék, hogy rendszeresen újra kellett olvasnom bekezdéseket, mert elképzelésem sem volt ki mondja, amit mond. Olyan gondolati ugrások voltak sorok között, hogy nem lehetett érteni szerintem hogy hogy jutottunk ide, miért erről van most szó, máskor meg oldalakon át szájba rágósan magyarázott valamit egy-egy párbeszéddel.

Minden párbeszédet azért ismerünk, mert valami idiotizmus folytán minden egyes szót hallanak az éppen mesélő szereplők, amit a szomszédban, bent a házban! vagy a kertben beszélnek, vagy pont nyitva az ablak, és végighallgatják, non-sense. Tele lényegtelen információval, a fontosak meg nincsenek elmondva.

A kert. Egyesek panaszkodtak, hogy mennyi a kerti szöveg, és hogy nem érdekli őket a kertészkedés ennyire, de valaki mutassa már meg hol voltak benne ezek a sorok, vagy lehet annyira untam, hogy észre sem vettem? Én csak azt érzékeltem, hgy mindig előkerül valami növény, de semmi nem történik vele, sem az hogy hova ültette, hogy mit csinált vele, hogy kell gondozni, stb. Pl egyszer csak volt egy banánfa, amiről annyi derül ki, hogy más kertjében is már volt, és ez gyászos emlékeket idéz. De hogy hova tették, mekkora, mire való, ki és hogyan gondozta esetleg, semmi. Jó később valaki meglátta, és azt mondta, jé egy banánfa. Ennyi. Ez nem kert meg kertészkedés.

Végig az volt, hogy közösségi kert, de a könyvből nekem ez egyáltalán nem jött át. Néha az egyik meglátta, hogy a másik kint van a kertbe, és akkor nézte, hogy mit művel megint, de hogy mit csinált ki tudja, nem jöttek oda mások, kivéve a partit, nem is voltak barátaik, magukon kívül, vagy nem derült ki, hogy hol vannak, vagy kik azok, és hogy amikor a közösségi kerti parti volt, akkor ott pontosan mit csináltak, egyátalán kik voltak akik eljöttek, mert hogy más emberekről nem igen volt szó a történetben. Egyáltalán nem értettem, hogy mi a közösségi kerti hagyomány is, mert hogy nem derült ki, hogy mit is jelentene egy közösségi kert, ilyenkor ki és hogyan gondoz valamit.

A lélek. Na az meg, hát arról sem sok derült ki. Volt itt ez az Alma, aki mikor megismerjük talán 50 éves, kissé undok, egy mondat erejéig, aztán már a következő részben tökéletesen jóban vannak Mayaval. Nem derül ki, hogy egyáltalán mit dolgozik, hol a családja, miért ott lakik. Nagy nehezen egy-két infomorzsát kapunk, de azt is csak úgy odavetve. Maya egy végtelenül unalmas lélek, őt sem tudjuk valójában mit is csinál, miből tartja fent egyáltalán ezt a kertesházat, amit bérel, semmi nem derül ki igazán a lányával és a férjével való viszonyáról, de annál többet kesereg, meghúzódik a háttérben, és nagyon sajnálja magát, még 30 év után is. A végén a levelek, amiket Bernice-nek ad is, hát mi a rossebbért, hát semmi nincs benne, nem is ismerik egymást, mi a lótúróért. Tele van ilyen értelemetlen történéssel. Bernice szenved a volt férje, és fia háromszögében, de ott is az egy mondattal kiáll magáért, majd minden jó lesz magától, de azt is csak így távolból látjuk, hogy talán rendeződik, de tudni semmit nem tudunk. Winston meg már mint mondtam, egy értelmetlen figura, aki meg az anyján szenved totálisan értelmetlenül, nem jut sehova az élete, csak toporog. Az életkedvem is elment mindegyiktől.

Én nem láttam ezt a kertet sem magam előtt, hogy mégis mekkora, mi a célja, virágok, vagy ehető dolgok? Amikor kiülnek hova ülnek ki, ez egy nagy telek? 

Alig van szereplő ebben a történetben, de a meleg srác mikor lakótársakat keres, akkor egy leszbikus pár veszi ki. A szereplők között 1 elvált, 1 hetero pár, és 2 homoszexuális pár szerepel. Bár utóbbinak nem sok jelentősége van, úgy értem, hogy tényleg úgy mutatja be őket, mint bármilyen más párokat, talán ez az egy jó volt ebben a könyvben, hogy próbálta azt mutatni talán, hogy semmivel sem másabbak, mint bármilyen pár. De igazándiból közben meg nem erre volt a történet kidomborítva, szóval egyszerűen nem is értem miért kellett fele arányban szerepelniük benne. A leszbikus pár is annyira jelent meg, hogy mindjárt jönnek, mindjárt itt vannak, és jó fejek, és egyből megszerettek mindenkit, de ennyi. Semmi értelmes, bármi róluk, a kapcsolatukról, a többiekhez való viszonyukhoz. Elvétve ott volt egy rövid félsztori elejéig, a 80-as évek eleje, ahol Londonban a bevándorlókat kirekesztik, a gyerekeket szivatják az iskolában, de kb ilyen hosszan, mint hogy leírtam, és utána csak annyira volt jó, hogy ezek a nevek néha felbukkanjanak a kertben, mert megjelentek, de semmi több. De ugyanakkor ez mondjuk a homo párok esetén meg sem jelent, semelyik részen, mintha őket meg mindig is mindenki elfogadta volna. 

Szóval szerintem ez olyan mint egy rettenetesen rosszul megírt első próbálkozás. El nem tudom képzelni mi varázsolt el ebben bárkit is. Azt mondják az írónő másik könyve fantasztikusan jó volt, kölcsönben nálam van már egy ideje, de most nem érzem úgy hogy eljött az idő, hogy elolvassam.

csütörtök, augusztus 17, 2023

Edith Eva Eger: A döntés

Hiszek is meg nem is abban, hogy a könyvek megtalálnak akkor amikor szükségünk van rájuk. Sok könyvet hagytam már félbe, mert mégsem kötött le, mégsem volt jó. Ugyanakkor ez a könyv nagyon régóta megvan már nekem, ott volt a polcomon, de nem vettem elő.

Mostanában úgy érzem elvesztettem a magambiztosságom döntésekben, hogy agyon problémázok dologokat, és látom a sérülékeny magamat. Egyre többet gondolkodtam, foglalkoztam azzal, hogyan tudnék javítani a rossz fajta szorongásaimon, félelmeimen, amik emésztenek. Egyáltalán van rájuk megoldás? Annak ellenére, hogy nem találtam meg eddig az igazit, folyamatonsan keresem, változni, fejlődni szeretnék.

Ez a könyv egy csodálatos könyv. Nem kimondottan pszichológiai önfejlesztő könyv, ugyanakkor mégis. Egy önéletrajz, egy holokauszt mű, minden borzalmával, de mégsem ez a lényeg, szerintem. Nem egy véleményt olvastam arról, hogy abbahagyták, nem bírták elolvasni, mert annyira borzalmas volt az Auswitzi tábor és az utána halál menetelés része. Tényleg borzasztó volt, az ember igyekszik tudatosan, tudattalanul is kizárni azokat az emlékképeket, amiket ez a könyv megírt a zsidókkal való embertelen bánásmódról. Számomra ennek a tanulsága az, hogy az emberből ki lehet hozni az állatot, a gonoszt, lehet bennem is lapul, nem akarom megismerni. Sokáig bíztam abban, hogy az emberek alapvetően jók, de nem vagyok már meggyőződve erről egyáltalán, elolvasva ezt a sok borzalmat, amin keresztülmentek, úgy hogy semmit sem vétettek.

Ugyanakkor ez a könyv szerintem nem azért íródott, hogy egy újabb auswitzi táborról szóló történetet halljunk. Ennek a könyvnek teljesen más a célja, az üzenete. Nagyon fontos üzenete van, és aki nem olvassa végig, szerintem sokat veszít.

Csodálatos végigolvasni azt a fejlődést, amin ez a nő végigment. Amire rájött ennek kapcsán, ami miatt pszichológus lett, ahogyan gyógyít emiatt. Elolvasod, és hinni kezdesz abban, hogy mindenkinek van remény arra, hogy kilépjen önmaga börtönéből. Sőt tudni fogod, hogy van! De azt is megtanítja, hogy a múltat nem lehet eltörölni, soha nem szűnik meg fájni, ami fájt. De te döntöd el, hogy hogyan viszonyulsz ehhez.

Minden embernek a maga traumája a legnehezebb, hiszen magának kell megküzdenie vele. Mondja Edith hogy nem hasonlítgatunk, hogy az övé nagyobb vagy az enyém, vagy kié. De! az övé attól független sokkal durvább, mint ami velem valaha törént, de pont ezért olyan hiteles ez számomra, hogy ha neki sikerülhetett feldolgozni ezt (nem elfelejteni! nem megbocsátani Hitlernek, azoknak akik mindezt művelték), akkor nekem is sikerrel kell járnom. Az is nagyon jó volt, hogy láttam, hogy ez soha nem két perc. Neki hány meg hány évtized kellett hozzá. És nem vagyok ettől kevesebb, hogy lassan megy, az utat nem lehet elspórolni. Rengeteg választ kaptam a saját problémáimra, hogyan kellenek hozzájuk állnom. Biztos vagyok benne, hogy ezt még újra fogom olvasni, mert hiába érthetőek, és világosak a lépések, el fogom felejteni. Egyszer olvasással ritkán marad meg minden a fejemben.

Köszönöm Edie, köszönöm ezt a könyvet, hogy megírta! Köszönöm a munkásságát, hogy ennyi mindenre rájött, és hogy mindezt megosztja másokkal. 

Meg kell szereznem a másik könyvét is, az Ajándékot.

szerda, augusztus 02, 2023

Simon Stalenhag: Elektronikus állam

Rövid kis könyv, egy este alatt kiolvastam, pedig általában nem igen van erre időm.

De annál mélyebben megérintett, és annál jobban tetszett. Bár leginkább egy novella terjedelmű, és annyira nem szeretem a novellákat, nekem túl rövidek, szeretem ha egy jó történet sokáig tart, sokáig benne vagyok, és sokáig foglalkoztat. De ugyanakkor imádtam mindig is a grafikákat, a rajzokat, a festményeket, és ez részben digitális grafika ez a könyv. Ettől lett pedig igazán több. A szöveg a képek nélkül semmi, a képek a szöveg nélkül kevés. 

A kettő együtt egy döbbenetes üzenetet ad át. A végét pedig az olvasóra bízva. 

Van egy világ, ami a mi világunk egyik folyatatása, tán nem is lehetetlen folytatása. Mikor már rengeteg gép, drón szabadult el a világba, és az emberek java része sincs már, vagy az sem százas. Van ez a főszereplőnk, aki a kis robottal, aki a borítón is látszik, tart valahova. A kis robot látszólag alszik, eszik, pihen, néz, bár nem beszél... ki is ő valójában? 

Fantasztikusak a képek, magukért beszélnek, plusz információkat adnak a történethez, és ezek adják meg igazán a nyomasztó érzést, nem annyira az elbeszélt szöveg, bár abban is sok dolog van. Biztos el fogom még egyszer olvasni, mert nagyon megérintett.

szombat, július 29, 2023

Carley Fortune: Minden elmúlt nyár

Az a nagy helyzet, hogy alig bírtam letenni a könyvet, pedig nem sok időm van olvasni alapvetően. Így elhúzódott egészen 4 napra.

Rettentően olvastatta magát. A csattanót sem tudtam kitalálni, mert ettől sokkal komolyabbra számítotttam :D Ugyanakkor úgy passzolt mégis az egészhez, nem kellett nagyobb dologra gondolni, a lelkünknek az ilyen is nagy dolog.

Olvastam róla rengeteg áradozást, és negatívat is. Az a helyzet, hogy mindegyikben van valami. Az egyszer biztos, hogy az írónő remekül fokozza a hangulatot, folyamatosan fenntartja az érdeklődést, jól vegyíti a jelent a múlttal, míg végül a kettő egybekapcsolódik. 

Nekem nagyon tetszett az, ahogyan a gyerekekből tinik válnak, ahogy változnak az érzelmek. Nagyon sok valós érzelem volt benne, úgy értem, hogy amilyeneket én is megéltem, és tényleg így éltem meg. Tetszett az egész helyszín, a tó, az úszás, az hogy dolgoztak ezek a gyerekek zsebpénzért, pedig a sztori erősen ma játszódik, mert olyan könyvek szerepelnek benne, amik nem olyan régiek. A szereplők szeretnek olvasni, nem számítógépeznek álló nap - mondjuk innen már gyanús, hogy hihetetlen a sztori :D -, talán azért tetszett, mert önmagamra emlékeztetett. (Közben rájöttem, hogyha ezt a könyvet 2020-ban álmodta meg az írónő, akkor inkább a saját korosztályának gyerekkorát írta meg. Vagyis, aki 2008-ban volt 18 éves, az még azért jóval kevésbé számítógépezett álló nap. Akkor is voltak ugyan számítógépes játékok, de jóval kevésbé virultak a kisgyermekek körében, mint ma.) Az én gyerekkoromra, amivel én foglaltam el magam, amivel én töltöttem a tinikoromat.

A szerelemi történet, azon kívül, hogy persze izgultam értük, meg minden érzését átéreztem, átéltem én is egyszer régen, mégis annyira nem igazi. Úgy értem, egyrészt nincs igazi :D Van aki jobban illik hozzád, van aki kevésbé, és akkor van hogy egyikbe szeretsz vagy a másikba, és van hogy nehezebb összecsiszolódni, vagy végül nem sikerül, vagy hogy nagyjából sikerül. A könyv azt sugallja, mintha lenne valaki, akit csak neked találtak ki, pedig ez csak rányomja a bélyegét a romantikus lelkünkre, hogy ugyan miért csak nekem nem jut akkor ilyen. 

Ami nagyon zavart, hogy bár eleinte esetlen, nem tökéletes kamaszoknak festette le őket, a végére mégis tökéletes testű, megfelelő mellű, kockahasú fiatalok és felnőttek lettek. Na ne már :D Még akkor is ha a rózsaszín szemüvegen keresztül gyönyörűnek látjuk is a másikat. Vesztett a varázsából ez a tökéletesség. Aztán, hát kritizálták egyesek a szex jeleneteket is... hát van benne valami... a végére elég rendesen lett belőle, közben meg a vicc, hogy hány év kellett mire ide jutottak :D A titok, ami csak a végén lepleződik le, tényleg gáz volt, de bármelyik nő járhatott hasonló, vagy közel hasonló helyzetben. Amikor a szerelmed úgy megbánt, hogy azzal vigasztalod magad, aki elsőnek kinyilvánítja a tetszését irányodban. Ezt nagyon meg tudjuk bánni utána. De, mivel nincs igazi, és én értem még azt is hogy egy trauma máshogy is hathat, de tanulunk belőle, túllépünk rajta, és legközelebb okosabbak, és bölcsebbek leszünk... remélhetőleg :D De én rettegnék egy ilyen szerelemtől, amiből képtelen vagyok felgyógyulni, mert azért valljuk be, még ha örök szerelem és együtt öregednek is majd meg, akkor is az egyik - hacsak nem egyszerre vannak valahol valami szerencsétlenségben - hamarabb fog meghalni. Mit él meg teoretikusan egy olyan ember, aki ennyire szeret valakit, és nem bír nélküle lenni. Bár, talán az is benne van, hogy egészen addig érzel így, míg nem válik tényleg a kapcsolat realitássá, és akkor szembe kell nézni szépen az évek múlásával, a lángolás laposodásával, és a másfajta szeretet érzésével. Hajlamosak vagyunk azonban a nem beteljesült szerelmeket, legalábbis mi nők szerintem, valamiféle extra romantikával felcicomázni, mintha ő, na ő aztán sokkal jobban illett volna hozzám (bárcsak inkább a Hufnáger Pistihez mentem volna feleségül), pedig azzal a Valakivel is ugyanazaokat a párkapcsolati kríziseket kéne megoldani, de mégis, akivel végül nem jött össze azt idealizáljuk, hogy na az bezzeg mekkora egy szerelem volt. 

De jó, tegyük fel hogy létezik az igazi, és hogy egymásnak teremtettek valakiket. Vannak kétségeim egyébként, hogy a 13 éves korban már megélt szerelem valóban tartós lesz-e. Az a helyzet, hogy 13-30-ig mondjuk annyi, de annyi változás áll be az ember életében, mindenféle fronton, hogy rettenet sokat változik egy 13 éves mire 20, 25 majd 30 lesz. Ha pedig a kezdeti időszakot tartósan távol töltöd a másiktól... szerintem jó eséllyel bizony rendesen eltávolodsz, másba szeretsz váratalnul. Kellenek a barátok, a sokféle kapcsolatok, úgy értem megismerni embereket, hogy nem jó hosszútávon szerintem kettecskén lenni már túl korán. Persze lehet hogy van egy-két ellenpélda, és irigylemi is azokat, akik megtalálják a párjukat ilyen korán, és tényleg boldogan élnek, míg meg nem halnak. Mert hát igen, másféle sérüléseket is okozhatunk, akarva akaratlan az évek múltával, az igazi nélkül megélt múlttal is, akkor is ha végül megleljük az igazit. Mert hát valljuk be, az is fel kell esetleg dolgozni, hogy a párunk, aki mostmár esküszik, hogy csak mi vagyunk az egyetlen és igazi párja, de azért előtte csak megvolt neki 100 másik nő/pasi. Na de, talán pont ettől vált végül mégiscsak kissé hietesebbé számomra a történet, hogy talán csak így alakulhatott valóban hihetően a történetük. Na de, akkor is, az egész egy kissé túl szirupos mázba volt bugyolálva, annak ellenére, hogy a kielemzett megélt érzelmeket meg tudtam bőven érteni. A bűntudatot, a félreértését a másik viselkedésének, mikor nem mondjuk el valójában mi van mögötte, és a másik bizony máshogy értelmezi, megbántódik, nem elég neki, hibát hibára halmozunk, a tartós kapcsolatokban is a hosszú évek alatt. 

Egyszóval tetszett is meg nem is. Bizonytalan vagyok egyelőre, hogy megtartsam-e. Nagyon olvastatta magát, de kérdés, valamikor elolvasnám még? Valakinek kölcsön adnám még? Nem tudom.

hétfő, július 24, 2023

Octavia E. Butler: A magvető példázata

A nyaralás alatt sikeresen kiolvastam ezt a könyvet. Egyfelől nagy kedvenc lett, pedig jó régi könyv, 1994-ben íródott, és 2024-ben játszódik, vagy kezdődik legalábbis, és eltart 2027-ig. Szerencsére még itt nem tartunk, és remélem 2024-re nem is fogunk. A főszereplő lány egyébként 2009-es születésű, 1 évvel fiatalabb, mint a második fiam, így szemléltem mikor olvastam a könyvet, és hát eléggé megrázó elképzelni ezt a világot, amelyet ábrázolt. Attól félek, hogy nem is lehetetlen egy ilyen verzió. Ez a része, az elképzelés, hogy hogy ment félre a világ, mint lesz újra állat az emberből, és hogy mi hajt még embereket, hogy mégis így is túl akarjanak élni... 

Viszont ez a vallási vonal, hát, minimum fura. Az is lehet persze, hogy enélkül meg a könyv nem is lenne szinte semmi. Új vallást fogalmaz meg a füszereplő lányunk, ami arról szól kb, hogy Isten a változás. Valami összemosott mindenféle vallásból összetett valaminek tűnő gondolatokat fogalmaz meg, leginkább ilyen versszerű formában, amit nem nagyon tudtam legtöbbször értelmezni, mármint hogy mit is akar vele üzenni voltaképpen.

Valahogy nagyon sokára esett egyébként le nekem hogy a főszereplőnk feketebőrű. Amikor végre rájöttem, akkor is időről időre elfelejtettem, és egy fehér lányt képzeltem a helyére, nem tudom miért. Rengeteg halál volt benne, és brutalitás, persze leginkább csak utalások rá, szóval gondolom bőven vannak ennél rettenetesebb krimik, amikben durvaságokat írnak meg, mégis nagyon nyomasztó lett tőle ez az egész. Azok a részek is nagyon mély nyomot hagytak bennem, ahol nem derült ki, hogy valójában mi történt egyes szereplőkkel, de ettől lett annyira rémes az egész. Nem tudom, hogy én akarnék-e élni ebben a világban, meddig küzdenék, tudva, hogy bármelyik minutumban véget érhet az életem tök értelmetlenül. Holnap jelenik meg ha minden igaz a második része, mert ez egy duológia. 

Minden furasága, és nyomasztósága ellenére szerettem ezt a könyvet. Nem tudom megmondani, hogy mégis miért... talán a témája okozta, hogy akár el is tudjuk hinni, hogy valós jövő ez egyszer a közeljövőben.

péntek, július 14, 2023

Kovács Eszter: Köszi, jól!

Eljut ennyi idős koromra, hogy már nem zavar félbehagyni egy könyvet. Annak ellenére, hogy az alcím csupa olyasmit tartalmaz, ami nem igazán áll közel hozzám, mégis olyan sok jót írtak róla, hogy megvettem, és elkezdtem. 

Az eleje tetszett is, jó a felépítése, hogy egy gondolat, aztán mit mond erről a tudomány, aztán hogy mégis hogyan valósítsam ezt meg. Még papírt ceruzát is vettem, hogy egyes feladatokat megcsináljak. 

Aztán elérkeztem a mindfulnesshez :D Hát eddig sem nyert meg engem magának, de gondoltam, hátha ő el tudja úgy mondani, hogy értsem, és hasznát vegyem. De rá kellett, hogy jöjjek, hogy ez nem az én világom. A buddhizmus egyébként is számomra sok olyan gondolatot képvisel, amivel én nem tudok azonosulni, és hát a mindfulness is ezek közé tartozik. De ugyanakkor értem a logikáját, hogy mindezek miért tesznek jót az embernek, minden meditáció/imádság segít nekünk embereknek. Ezzel a mindfulnessel meg mindig az az első gondolatom, hogy csak bebeszélem magamnak, hogy valami jó, és örömet okoz. Persze elmondja, hogy nem, pont nem. De hiába mondja, a "hogyan csináld" pont az ellenkezőjét sugallja. Sokat filóztam rajta, hogy abbahagyjam, ne hagyjam, de annyi sok könyvem van, nem akarom erre az időt tovább szánni. Sok egyéb pszichológiai könyvet olvasok, azok jobban bejöttek.

A borító pedig gyönyörű, a belső szerkesztése is nagyon mutatós, és én szeretem a jól megdizájnolt könyveket, lehet hogy pont ez vezetett meg, hogy megvegyem. Nem először fordult elő, hogy egy borító miatt vettem meg valamit :D

92. oldalnál abbahagytam. Saját példány, de eladó.