péntek, január 05, 2024

Irvin D. Yalom: Szemben a nappal

Ez a könyv volt a 2023-as év utolsó kiolvasása, de csak most időm megemlékezni róla. 

Erről a könyvről nehéz lesz írnom, mert nem akarok annyira személyesen magamról is írni. Nagyon gyorsan elolvastam. Mert nagyon érdekelt.

Két dolog biztos:

1. segített a könyv
2. teljesen máshogy látjuk Yalommal a világot :D

De először nézzük, hogy miért volt jó ez a könyv. Szerintem nagyon fontos témát feszeget, a halálszorongást, és hogy ez hogyan hat a mindennapi életünkre. Nagyon szépen mutatja be eseteken keresztül, nagyon érthető hogy mire is gondol, mindig felhívja a figyelmet, hogy először másra gondolt az adott páciensnél, aztán miből világosodott meg, hogy a halálszorongás felé kell kutakodni.

Tetszik az, hogy mennyi emberen segít, tetszik a módszere, hogy teljesen bele próbál illeszkedni a páciense világába, hogy vele együtt gondolkodik, hogy meg akarja érteni, nem megítélni. Tetszett az a módszere is, hogy az itt és most-ot is mindig beleszövi, mert sokat elárul az egyénről, sokat hozzátesz a beszélgetéshez. Tetszett, hogy a hiábáit is elismerte, mikor nem tudott valakihez közel kerülni, és segíteni. Összességében mégis úgy gondolom, hogy valószínűleg sokaknak nagyon jól és sokat segített. Tetszett az ahogy megválaszolja azt is, ami engem sokszor nyomaszt, hogy mintha visszaesnék, ami sikerült valamivel, az újra előjön, és elmondja, hogy ez teljesen normális.

A máshogy látjuk a világot, az két dologból is jön, egyrészt ami azt mondja, hogy az ő javaslata, és tanítása, hogy elfogadjuk a halált, azok nekem igazából nem segítenek. Engem nem vigasztal, ha valakinek valami olyasmit adtam, amitől az ő élete megváltozott, emlékszik rá, és segített. Ezt hívja a tovagyűrűzésnek. Azt gondolom, hogy hiába ezzel vigasztalja az embert, hogy dehát bizonyos dolgaid tovagyűrűznek másokban,  hát ez kb szerintem olyan mint a vízbe dobott kavics. Aki ügyes, az lehet hogy több hullámot, gyűrűt vet, de az is ugyanúgy elhal, mint a kevés gyűrű, ha bénán dobtad. Ez kb olyan számomra, mint amikor azt mondjuk, hogy csak az hal meg, akit elfelejtenek. Oké, 2 generáció múlva a kutya nem emlékszik rád. Ez engem nem vígasztal csöppet sem.

Aztán hogy ő a lélek halálában hisz, én nem. De értem miért mondja. És el tudom fogadni, és értem az ő magyarázatát. Lehet, hogy igaza van, és halál után nincs semmi, pont olyan mint a fogantatás előtt. De ha ebben hinnék szerintem nagyon nehéz lenne értelmes, jó életet élnem. Mert ettől nekem inkább csak a semmi értelme jutna eszembe. Minek legyek jó, ha úgysem emlékszik rám a kutya sem egy idő után, illetve se következménye sincs, se jutalma, se bűntetése az egésznek. Szóval, hát nem tudom, hogy ez mennyire segítene rajtam...

Nagyon sok esetben úgy tűnt, hogy tényleg ítélkezésmentes, hozzá bárki jöhet. Nem tudom, én éreztem bele a sorokba, de szerintem 2 témában nagyon kiütközött az hogy ítélkezik. Az egyik a példaképek, már már lenézően nyilatkozott azokról, akik valakire felnéznek, vagy valakitől tanulni szeretnének, vagy valakihez hasonlóak szeretnének lenni. Nem tudom ez miért baj. Ez számomra azt is jelenti hogy azokat az embereket jónak tartom, akik értelmes életet élnek. A másik a valami megfoghatatlannal kapcsolatos hitek embereinek a lenézése. Bár jó volt olvasni, hogyan próbálta kontrollálni magát, de igazándiból nem sikerült :D, és ettől hitelesebb lett számomra, emberibb. Két keresztény eset is volt, egy hívő keresztény ember, meg egy zsidó, utóbbinál jól fel is kapta a vizet :D Illetve részletesen elemezgeti, vagy legalábbis én így éreztem, hogy miért baromság is ez a hit dolog. Többször visszatérő embere volt a földönkívüliekben hívő férfi is, akit hát majdhogy nem kinevetett, úgy éreztem.

Ezektől hitelesebb és emberi volt, de ugyanakkor az is tuti, hogy én mint keresztény nem hozzá mennék terápiára, nehezen tudnám ezek után elhinni, hogy mikor velem beszél, nem néz le. De ettől függetlenül segített felismerni a saját halálszorongásom, és ez nagyon jó.

Még egy gondolat, amit majd elfelejtettem. Aki hisz a túlvilágban, vagy a reinkarnációban, az szerinte haláltagadó. Értem, hogy mit akar mondani, de nem tudom, hogy úgy őszintén tényleg hány ilyen embert hallgatott meg. Mondjuk én sem ismerek minden keresztényt, de egyik sem olyan, aki azt mondja, hogy na sebaj ami itt a földön történik, majd milyen jó lesz a halál után, alig várom, hogy oda jussak. Emiatt pedig számomra ez nem igazi haláltagadás, inkább aféle vigasz, ha az ő szemszögéből nézem, mint amit ő próbál adni a tovagyűrűzés elméletével. Megnyugatatja valahol az embert ha nagyon távolról nézem, hogy nem hiábavaló a földi létünk, nem csak úgy vagyunk értelmetlenül, és véletlenül itt. Úgyhogy lehet, hogy az ő fogalmai szerint haláltagadó vagyok, de ettől függetlenül segített azzal, hogy rávilágított, hogy mindenkiben létezhet halálszorongás, hogy erősebb, hol gyengébb formában élete során. Nagyon igaza van, mikor azt mondja, hogy ezt igyekszünk figyelmen kivül hagyni, mintha nem is létezne. Kerüljük a halált, mind beszédben, mint az otthonunkban, szeretteink kórházban halnak meg, nem is feltétlen látjuk őket meghalni, és ez sem segít egy kicsit sem. Úgyhogy jó volt ez a könyvet olvasni, sokat adott, még így is hogy a világlátásunk nagyon más.

csütörtök, december 28, 2023

Ian Morgan Cron, Suzanne Stabile: Úton önmagunkhoz

Ez a könyv számomra az év egyik könyve, és nagy felfedezése. A nagy útkeresésemben találtam rá, és már csak az olvasáskor tűnt fel, hogy egy lelkész a szerzője, és a Harmat kiadó gondozásában jelent meg. Ha ezt a témát más formában találom meg, biztos hogy hidegen hagy, de a szerzőpáros levette erről a témáról azt a kis bélyeget, amit rátettem volna anélkül hogy megnéztem volna, ha máshogy botlok bele. 

Számomra ez az Enneagram megtalálása, és megértése borzasztóan sokat adott. Nem arról szól ez a 9 tipus, hogy valamibe bele kell paszíroznom magam, valami kategóriába, ennél ez sokkal több. Itt pont az lényeg, hogy megismerd önmagad, hogy miért vagy olyan amilyen, mi mozgat, és mások emiatt hogyan látnak.

Beletelt kis időbe mire beazonosítottam a típusom, egyáltalán nem olyan triviális, mint esetleg gondolnánk. Sőt másokat sem olyan könnyű meghatároznunk, mert néha tényleg nem tudjuk belül kiben mi munkál. De mikor rájöttem, hogy én melyik kategória vagyok, akkor egyszerűen annyira sok minden a helyére került magamról a fejemben, hogy csak kapkodtam a fejem, hogy jé ezt is értem már, azt is értem már. 

És hogy mi történt ez után? Elkezdtem használni azokat a képességeimet, amik vannak, amiben én jó vagyok, a munkában és mindenhol. Ettől pedig akkora változások lettek, mind az emberektől visszajelezve, mind én sokkal jobban éreztem magam.

A másik nagy hatása pedig a gyökérbűnöm megértése volt. Minden típusnak van egy gyökérbűne, amit ne úgy értsünk, ahogy a bűnt szokás ma érteni, hanem hogy ez az a dolog, amivel az adott típusnak a legtöbb nehézsége akad. Nekem a gyökérbűnöm a restség. Ezeknek is érdemes utánaolvasni enneagram szempontból, mert ez is megint máshogy értendő, mint ahogy a restség szót meghallja az ember. De elképesztően találó rám, hogy mi az amit ez okoz, és mi az amivel küzdök a hétköznapokban. 

Nagyon sokat segített ez a könyv nekem ebben az évben, hogy másképp lássam magam, jobban értsem magam, és másként álljak az élethez. Vettem ehhez kapcsolódóan még egy könyvet, de még nem volt időm  olvasni, meg hallgattam egy csatornát is, akiról szintén kiderült, hogy lelkész, pedig véletlen botlottam bele. Angol nyelven sokkal több értelmes irodalom van ezzel kapcsolatban, még tervezem, hogy beszerzek pár dolgot idővel. 

Számomra nagyon hasznos volt ez a relatíve vékony kis könyvecske, mindenkinek szeretettel ajánlom, aki tényleg önismeretre vágyik!

Heléne Holmström: Karácsonyi kovász

Ez a kis karácsonyi történet tökéletes ellenpárja a Téli kertnek. Körülbelül ugyanolyan vastag, szerelmi történet, karácsonyi, téli, mégis ebben rengeteg minden van! Igazi emberek, igazi érzelmek, igazi konfliktusok, még akkor is ha ezek egy valószerűtlen esemény köré szerveződnek. 

A kert, természet mellett másik nagy kedvenc témám a kenyérsütés, és azon belül is a kovászos kenyér. Ezért aztán ez a kis pékség, és a kovász története, amivel visszanyúlunk egész messzire is, hogy a jelenben összeérjenek a szálak, igazán megható kis történetet hozott össze. 

Ez is csak egy romantikus kis történet, de mindennel együtt jóval hihetőbb, kedvesebb, értelmesebb történetet kaptunk. Valós konfliktusokkal, kidolgozott karakterekkel. 

Jó ideje nem sütöttem kovászos kenyeret, igazából azóta hogy a legkisebb gyermekem 3 éve megszületett. Egyszerűen 4 gyerekkel már tényleg nem fér ez bele az életembe, állandó rohanásban vagyok. De alig várom, hogy ezt a fonalat újra felvehessem. Visszavarázsolt ez a könyv a sütögetős időszakomba is, szerettem ezt a kis kalandot.

Joanna Nylund: SISU

Ezt a kis könyvecskét kölcsön kaptam egy barátomtól. A melóban a csapatunknak ez a neve is egyébként, hogy SISU. Sok oka van ennek, ebbe ne menjünk bele, de érdekelt, hogy valójában akkor miről is vagyunk elnevezve, illetve ez megint kicsit visszacsatol az ember éljen egyszerűbben élethez.

A finneket mindig is kedveltem, kedvelem, pont ezért, amilyenek. Akiket én megismertem a való életben, bár nem tudtam sok személyes dolgot róluk, de az biztos, hogy nyugodt emberek voltak, vannak.

Jó volt olvasni, hogy miért ilyenek, hogy mi hajtja őket, mik az ő  hagyományaik. A könyvecskét olvasva, kedvem lenne Finnországba költözni. Még a depis telek ellenére is. 

Valaki egy kommentben kritizálta a könyvet, hogy dehát a finneknél a legnagyobb az öngyilkossági arány, talán nem kéne őket követni, ha ez erre jó, de nekem meg pont az jutott eszembe, hogy talán pont azért, amit itt leírt róla, azért csak ennyi, egyébként lehet hogy jóval rosszabb lenne az arány. Finnországban nem véletlen vannak az emberek jóban a másikkal, mert néha az életük függ tőle. Nagy távolságok, télen rengeteg leesett hó, bizonyos részeken nehezebb életkörülmények, már ami a természettel hadakozást illeti. De aztán ki tudja, lehet a kommentelőnek van igaza. Mindenesetre számomra vonzó nép, szívesen kipróbálnám milyen Finnországban élni. A higgadtság, és a természet miatt elsősorban.

Laura Barnett: Ajándékok

Csúcsjó borító, alul a Libertine könyvesbolttal, igazán frenetikus ötlet!

A decemberi NIOK könyv, és már félve olvastam, mert nem minden jött be idén. Értettem melyik miért lett kiválasztva és a maga kategóriájában nem voltak rosszak az idei közös könyvek, de azért egyik sem lett nagy kedvencem.

Ez a könyv viszont egész jól sikerült. Nem azt mondom, hogy újra olvasós, de nagyon tetszett a szokatlan - legalábbis nem olvastam még ilyet - felépítése, hogy minden fejezet valakiről szól, aki egy másik embernek karácsonyra ajándékot keres, és talál, és átad, a következő fejezet, meg az előző fejezet ajándékozottja, aki szintén valaki másnak kereses, és talál ajándékot. 

Amiért nagyon tetszett ez az aranyos kis rövid kötet, hogy valamilyen formán itt mindenki kapcsolódik mindenkihez, nagyon sok mindent megtudtunk mindenkiről, a belső gondolatok megjelenésével, és én az ilyen könyveket igazán szeretem, mikor értem mi jár tényleg valakinek a fejében, és az egy olyan embert fed fel, akiről tényleg elhiszem, hogy létezik, hogy ezt gondolja, és így vagy úgy cselekszik. Ugyanakkor szerintem fantasztikusan kihozta azt az írónő, hogy mennyire mást lát egy kívülálló egy emberből, a lelkéből, az életéből, mint ami az emberben valójában van. Emlékeztető volt ez a könyv, hogy mindenki másból csak egy képet kapunk, amit a saját élményeink, tapasztalataink is alakítanak, de valójában, teljes mélységében nincs esélyünk senkit ismerni, legyen az bármennyire is  hozzánk közelálló.

Nem bántam meg így a decemberi közös könyvet, egy kis felüdülés volt a többi amúgy nem túl jó választásaim között.

Heidi Swain: A téli kert

A másik nagy csalódásom idén ez a könyv volt. Direkt a télre, karácsonyra készülve olvastam, de valahogy nagyon melléfogás volt. Olyan volt mint egy cukormázas karácsonyi Hallmark film. Csak míg a filmeknél másfél órában még élvezni is tudom, egy kis laza kikapcsolódásnak, itt annyira időpocsékolásnak éreztem, hogy az már fájt.

Béna sztori, nem történik semmi benne, az emberek 90% tökéletes, és tök rendes, és sosem akar rosszat, és fantasztikus, és jólelkű, és megértő, és minden is. Van egy-két rémesen béna konfliktus, mely után a szerelem lángra lobban, de hogy ebből a szerelem érzésből nekem semmi nem jött át az is tuti. Lehet, hogy most nincs radarom az igaz szerelemre, de fájdalmasan gyenge volt az egész.

A szereplők bármibe fognak, az tökéletesen sikerül, csodás dekoráció lesz egy 1930-as évekbeli díszekkel teli dobozból, fantasztikus workshopok a semmiből, amit mindenki önként vállal, a kedves, és csodálatos főnöknek. 

Rengeteg kidolgozatlan szál és érzelem, és mégis miért történés van benne, vagy hogy minek került bele egyáltalán, csak hogy meglegyenek a kulcsmozzanatok amivel ma elmegy egy könyv? A történet legelején találkozunk már Chloeval, aki özvegy, és a kérdésre, hogy férj és gyerekek van-e, könnyekben válaszol, hogy ez már neki nem jön össze, mert most vesztette el a párját. Ehhez képest oldalakkal később főszereplőnk Chloera féltékenykedik az álompasija miatt, miközben Chloe pár oldal múlva kiderül, de már sejtettük, hogy valószínűleg a másik oldalon játszik, és a nőkhöz vonzódik. Mikor ez kiderül, akkor sincs semmi de semmi reakció az ég világon, még csak az a felismerés sem, hogy ja, hogy te a nőket szereted, akkor kár volt féltékenykednem, vagy nem derült ki, hogy mindkét nemhez vonzódik??? Én nem tudom, de annyira zavaróak voltak az ezek a párbeszédek. Nem azt vártam, hogy valami dráma van abból hogy a saját neméhez vonzódik, de hogy egyetlen gondolatot sem ért meg, hogy látszólag félrevezetett minket az író, és ezt valami nagy fordulatnak szánta. Vagy rossz a fordítás???

A téli kert csodálatosan készül, a workshop mind fantasztikus, de unalmas párbeszédekkel van tele, zéró konfliktus, mert az három mondat ami elhangzik az kb nulla. Aztán csodálatos pálfordulásai embereknek, kb így, hogy "ja, hogy lehetnék jó is, most  hogy mondod? Oké, akkor mostantól jól fogok viselkedni, és rendes ember leszek", és így is lesz, onnantól mintha kicserélték volna, már az angyal megtestesítője mindenki.

Ah, szóval annyira szenvedtem mire átvergődtem magam ezen ráadásul az olvasásban visszavetett teljesen, mert nem akartam másikat elővenni addig, amíg ennek nem jártam a végére, de közben meg sosem vettem fel, mert hogy a hátam közepére kivántam ezt az unalmat.

Ami viszont tetszett benne, hogy a közösség fontosságát kihangsúlyozta, és ez tényleg olyan jó lenne ha mindenkinek meglenne a saját kis közössége, ahol jól érzi magát. A kertet imádtam, de minden kertes dolgot szeretek. Azt is szerettem hogy elmondja, hogy igen is télen is legyél minél többet a természetben.

Aztán véletlen jöttem rá, hogy ez a könyv valójában a harmadik része ennek a Nightingale tér-nek... ja apropó a tér :D, azért ezek nekem fájnak, hogy a téren lakik egy pár ember, úgy képzeltem hogy ez valamiféle kis sorház szerű hely, ahol egy kisebb téren, egymás után a házak vannak. Na itt kérem lakik meleg pár, testvérpár, 3 gyerekes pár, idős ember, aki cserél a singli csajunkkal, aki kutyával van. Szóval ilyen sablonosan legyen mindenből egy kis merítés, hát... na jó, nem szapulom tovább ezt a könyvet. Lehet nem a legjobb pillanatomban kapott csak el ;)

Dr. Lelkes Orsolya: Fenntartható hedonizmus

Ettől a könyvtől nagyon sokat vártam. Egy podcastot hallgattam meg anno a szerzővel, és felkeltette az érdeklődésemet. Minden érdekel, ami egyszerűbb életmódra tanít, ösztönöz, ami segít abban, hogyan érjük ezt el. Valami ilyesmit vártam ettől a könyvtől is, hogy megmutatja az embereknek, hogy lehet boldogan élni egyszerűen is.

Hááát... Elég unalmas és értelmetlen könyvnek találtam. Voltak benne érdekes dolgok, pl a régi filozófusokra és gondolataikra való visszatekintés, és azoknak létjogosultsága ma, de igazándiból semmi újat nem mondott, semmit nem fejtett ki igazán, úgy éreztem csak mindenbe IS belekap. 

Bele volt ebbe végül kapcsolva pszichológia is, a bennünk rejlő archetípusoktól kezdve a drámapszichológiáig... ami értem, ha nagyon messziről nézem, talán kapcsolódok, a boldog élethez, de ahhoz, hogy hogyan ahhoz hogy ne legyen ez méregdrága a földnek már kevésbé. Mert aki jól érzi magát, az nyilván jó, de attól még nem biztos, hogy a jó érzése, a problémái feldolgozása, a lelkének fejlesztése egy úttal a földre is vigyázó embert teremt.

Szóval elég nagy csalódás volt, talán annak aki abszolút nem olvasott az érintett témákról még soha semmit, annak talán ad valamit ez az egyveleg, egy kiindulópontot, ahhoz, ami esetleg érdekelheti.

szerda, október 25, 2023

Ken Follett: A katedrális

Naaagyon hosszú ez a könyv, azt hiszem vagy 972 oldal. Szeretem a hosszú könyveket, és emiatt néha őket sokkal lassabban olvasom. Nem a terjedelme miatt, hanem mert hogy ez is egyszer véget fog érni, és akkor már csak szívemben maradnak a szereplők.

Ez a könyv, mint annyi igazán sikeres, nagyon megosztó. Annak ellenére, hogy előre sok véleményt én elolvasok, hogy lássam, hogy vajon az én érdeklődési területembe esik-e, és pont a negatív véleményeket szeretem igazán, abból tudom eldönteni, nekem való-e valami vagy sem.

Ez a könyv azt hiszem óriás kedvenc lett! Néha nem bírtam letenni, néha még azt is elkövettem, amit nem szoktam, hogy belelapoztam későbbre, hogy mi történik, és csak bele-beleolvastam. Nyomasztott az is ahogy a vége fele közeledtem, hogy mindjárt vége, és akkor mi lesz, többet nem hallok Philip priorról, Jake-ről, Alianáról. 

Sokan kritizálták a karaktereket, hogy mennyire kidolgozottak, mennyire nem. Nekem pont elég volt. Pedig szeretem a kidolgozott karaktereket. De sokkal jobban érdekelt, hogy hogyan éltek anno az emberek, és hát azért döbbenetesen brutális volt ez az időszak. Semmit nem ért egy ember élete, bármelyik pillanatban elvehette akárki, vagy egy természeti csapás, bármi. Ugyan voltak már bíróságok, ahol ügyes bajos ügyekkel foglalkoztak, de ha valaki megölt valakit, annak az ég világon semmi következménye nem volt.

A szereplők talán túl feketének, vagy fehérnek tűntek, messziről nézve, hunyorogva talán igaz is. De valójában én nem éreztem annak. Philip prior jó ember volt, de közben azért erősen becsvágyó is, sokszor megmagyarázta magának, hogy Isten miatt dönt így vagy úgy, de sokszor azért elég világi volt valójában a döntése. Sokat foglalkozott is magában azzal, hogy mennyire voltak jók, vagy rosszak a döntései. Rossz prédikátor volt, nem tudta lelkesíteni az embereket, de ugyanakkor remek tervező, remek gazdasági vezető volt. Igazságtalan döntéseket is hozott, és még belátni sem biztos hogy belátta. Szóval hogy teljesen fehér lett volna, nem hiszem. 

De ugyanígy megnézhetném Aliana jellemét, hát nem volt az tökéletes lány, anya és feleség. De Jake vagy Thomas sem... Ellenről meg már ne is beszéljünk. Többségében nyilván jók voltak, dehát azért ez elég tipikus, a jó emberek is hibáznak, és tökéletlenek időnként.

De nézzünk egy fekete szereplőt, Williamet. Szerintem léteznek ilyen emberek. Akiket annyira zavar, hogy kinevetik, és szánalmasnak érzik magukat, hogy bármilyen bosszút képesek végrehajtani. Persze utána beszarnak, mert azért csak van egy picike lelkiismeretük, hogy mégse kellett volna, de közben meg milyen érdekes volt, hogy mennyire hitt a papok hatalmában, hogy feloldozzák bűnei alól, és ezzel el is van intézve a dolog. Ha kicsit mélyebbre nézünk, a szülei nevelése simán hathatott erre a viselkedésre, a retteges a saját anyjától, amit úgy vezet le, hogy akkor ő meg másokat terrorizál. Nem az a kor volt ez, ahol szépen eljárt volna pszichológushoz, hogy kidolgozza magából, és jobb emberré válhasson.

De ugyanígy megnézhetném Walerant, vagy Petert, mindegyiknek megvolt a maga sérülése, gyengesége, amely motiválta, és rossz útra vitte. De ma is hány ilyen ember van, akinek az életében dominál folyamatosan egy régi sérelem, amit úgy vél, hogy újra és újra megtörténik vele.

Nagyon örülök, hogy ez az új fordítás van meg nekem, mert hát... nem tudom a korábbiban minek kellett bizonyos neveket magyarítani. János/Jankó, Tamás, Ilona, miközben más nevek meg nem kerülnek lefordításra. Nagyon fura lett volna, hiszen nem ez volt a nevük, és pont. A perjel versus prior már más kérdés. Mivel egyik szót sem igazán használjuk ma, szerintem ez mindegy volt minek szólítjuk.

Egy-egy ember olyan hirtelen már nem szerepelt többé a könyvben, hogy bennem ezzel ütött sokszor nagyot a történet. 

Imádtam a katedrális épülését és csak az éltetett, hogy fel kellett hogy épüljön, ha ez a könyv címe :D A lelki szemeim előtt pedig folyamatosan láttam, ahogy egyre nagyobb és szebb lesz, ahogy fejlődik és változik a világ, ahogy az élet kezd jobb lenni, hála pár rendes embernek. Tetszett a történelmi vonal is igazándiból, hogy sokat kaptunk a királyi, papsági csetepatékból, amik néha bizony durvává fajultak. Jó érzés volt, hogy múltkor olvastam ki Rutherfurd Dublin, az alapítás-át és azzal is végül összekapcsolódott részben a történet, bár az ugye Írországról szól.

Nem akarok még a folytatásba kezdeni, mert azt szeretném ha velem maradnának még egy kicsit a szereplők. Szerettem őket, mármint a jókat :D, a fehéreket, minden hibájukkal együtt.

csütörtök, október 19, 2023

Brianna Wiest: Te magad vagy a hegy

Ezt a könyvet akkor fedeztem fel, mikor a Libri 30 napos olvasás kihívása volt, ami napi 20 perc olvasásra motivált. A könyv az egyik nap témájához kapcsolódott, volt egy részlet is benne, ami megragadott. Egy adandó alkalommal meg is vettem a könyvet. 

Sok ilyen önfejlesztő, vagy nem is tudom önmegismerő, önsegítő könyvet olvasok. Nem szeretem ezt a szót, mert én egyszerűen csak fejlődni szeretnék, jobban szeretnék dolgokat csinálni. Nem tudásilag, hanem emberileg.

Amilyen jó volt és meggyőző ennek a könyvnek a kis részlete... hát annyira borzalmas volt ez a könyv összességében. Az a vicc, hogy közben meg adott egy csomó támpontot, és tanácsot, de rettenetesen rosszul van megírva. Valahogy annyira közhelyesen, vagy elvontan, vagy nem is tudom hogyan van írva, hogy néha nem is érti az ember mire akar célozgatni, vagy legalábbis én nem értem, vagy annyira elmossa a tanácsot, meglátást, hogy a végén semmire nem emlékszel belőle. 

Ennek ellenére mégis van pár dolog, amit kaptam ettől a könyvtől. Az első és legfontosabb, amiről az első fejezet is szól, az önszabotázs. Nagyon jól rávilágított arra, hogy mit csinálok egy csomószor. Pl, nem csinálom meg igazán jól, amit kell, és akkor elmondhatom a végén, hogy hát nekem semmi sem sikerül rendesen, vagy hogy úgy is kár ezzel foglalkozni, úgyis hamarosan meghal az ember, úgysincs rá idő, meg minek is. Hogy ezt felismertem, máshogy kezdtem állni csomó feladathoz. 

A második dolog az érzelmek megélése. Azt gondoltam én is mindig, hogy nem illik haragosnak lenni, dühöngeni, kiakadni, stb. De, igen, illik, és kell is. A kérdés az, hogyan csináljuk. Ha tudod, hogy miért akadtál ki, mi zavar ebben, mi bánt, mi történt, és utána a viselkedésed tudatos válasz erre, hogy hogyan reagálod le, akkor jól csinálod. És akarva akaratlan fejlődtem is az elmúlt időben ebben.

A harmadik... olvasok egy másik könyvet is az intuícióról. Egyelőre úgy fest számomra, mintha teljesen ellentétest mondana a dologról. Azt mondja, hogy az intuíció az nem a jövőt jósolja meg, hanem azt hogy a pillanatnyi helyezet hogyan éled meg. És ez óriási különbség, mikor valamiről döntést akarsz hozni, hogy azért mert most rossz érzéseid vannak vele, az nem azt jelenti, hogy ha mégis azt választod, akkor rosszul döntesz. Egyszerűen csak a jelen hozzáállásodat jelzi az adott dologhoz. És hajlok ezzel egyet érteni, aztán lehet tévedés az egész. Ezt most itt nem akarom jobban kifejteni, mert ez egy publikus oldal, de lenne gondolatom erről, amit tapasztaltam az elmúlt időben, így hogy jobban odafigyeltem erre a témára.

A negyedik, hogy ne meneküljünk el a kellemetlen érzések elől, mert mondani akarnak nekünk valamit. Ez teljesen rezonál egyébként Edith Eva Eger könyvével is, és ez is tényleg nagy változást hozott az életemben. Hányszor próbáltam magamnak egy adott probléma, szorongás kapcsán bebeszélni magamnak, hogy nem szorongok, nem félek, nem lesz baj, de annál jobban stresszeltem. Amitóta azzal próbálkozom, hogy szembenézek az adott bajjal, szorongással, megpróbálom megfejteni, hogy mi is zavar abban valójában, akkor sokkal jobban kezelem az adott helyzetet, sokkal hamarabb véget ér a szorongás, és nem pörögnek a gondoltaim az adott probléma körül. 

Az ötödik, hogy élvezd az életet, egy jó vacsorát, a családdal együttlétet (már akiket szeretsz belőlük :D), olvass, fess cél nélkül, fejleszd önmagad... ezek is mindg jól esetek, hogy amikor festegetek, anélkül hogy festővé kéne válnom, vagy időre csinálnám, ne nyomasszon a dolog, azért, mert csak szimplán élvezem a dolgot.

Fura ellentmondásos ez a könyv. Tök rosszul van megírva, tök közhelyes, sokkal jobbak is vannak a témában, de mégis, azért csak adott valamit. Ettől függetlenül eladó :D

szerda, október 18, 2023

Ildikó von Kürthy: Itt az idő

Régóta megvan már ez a könyv is, de valaki az egyik könyves csoportba, mint 45-50-es nőkről szóló könyvet keresett, ott megláttam, és jé, ez nekem megvan, hát elővettem.

Szueprjó kis könyv volt! Fel-fel nevettem időnként, mert annyira azt csinálja, mint én, ugyanakkor szórakoztató volt, mert mégsem olyan volt, mint én. Ennek ellenére az alap életkérdései ugyanazok voltak, mint nekem, és szomorúan és derűsen konstatálltam, hogy meg kell ezekkel a kérdésekkel jómagamnak is lassan küzdeni. Talán életemnek ezt a szakaszát érzem a legnehezebbnek eddig. Olyan érzés, mintha most tényleg döntéseket kéne hozni.

A sztori jó volt, volt benne kis csavar is, ami részben elszomorított, úgy értem, hogy amikor egy ilyenre jössz rá az életedben, akkor tudatosulhat, hogy ahelyett hogy élvezted volna eddig is minden percét, mennyit nyavalyogtál, sajnáltad magad, mennyit merengtél egy álom jobb életen, miközben az sosem létezett, hanem ez volt az igazi életed, és hagytad magad mellett elsuhanni sok napját. Azt hiszem ez az üzenete volt igazán fontos számomra ennek a könyvnek. 

Szerettem nagyon a szereplőket, a főszereplő ugyan kicsit túl hobordos és drámázós nekem, de szerethető karakter volt ettől még. Anne-t és Erdelt viszont annál inkább szerettem. Olyan bölcs meglátásaik voltak, és nem féltek megmondani a barátaiknak. Tisztelem az ilyen hozzáállást.