hétfő, november 14, 2011

Anna Gavalda: Csak azt szeretném, ha valaki várna rám valahol

Novellák. Egy türkizre kötött könyvben. Egy postaláda, egy postás táskája, reklámok. Nincs jelentősége.

Imádom Gavaldát. Még a kis rövid novelláit is.

Megdöbbentett az anya, aki végigcsinál úgy egy esküvőt, mintha nem előtte vesztette volna el, ami a legnagyobb boldogsága volt.
Egy férfi, aki tudtán kívül egy apró tévedéssel, micsoda szerencsétlenséget okoz.
Egy első látásra vonzalom, egy igen az ismeretlenre.
Egy örök szerelem, melyet ha akar sem tud megakadályozni az ember, bármily élet csodái is sorakoznak melletted.
Egy én megmondtam történet.
Egy melltartós szerelem.
Barom állatok.
Néha a lányoknak pont az kell, akire a legkevésbé gondolunk, és a legváratlanabb pillanatokban adják oda magukat.
Egy zenész, egy váratlan szerelem, egy kéz, sok fotó.
Buli, pasik, szerelmek, város, értem jönnél?
Nők, szerelmek, gyerekek, adatnak, meg nem adatnak.

Szerettem mindent. Talán a negyedik a legfájóbb. Nekem.

Anna Gavalda. Messze a kedvenc írom azt hiszem.


szombat, november 12, 2011

Todd Burpo, Lynn Vincent: Igazából mennyország

Nagyon vártam ennek a könyvnek a megjelenését, szeretem az ilyen témájú könyveket. A hab a tortán, hogy a szerző, az apuka, egy lelkész. Ahogy szeretem Mitch Albom könyveit, úgy ez is pont nekem való volt.
Egyszerű, rövid, velős, tömör. Tényleg nem hosszú, majdnem egy este alatt kiolvastam. Csak fáradt voltam és korán aludni mentem. 
A történetet Todd az apa meséli el, Coltonról a kisfiáról, aki egy komoly betegség és műtét kapcsán majdnem meghal. Colton jár a mennyországban, és később lassan fokozatosan mesél arról mit látott ott, kivel találkozott, milyen volt, félt, vagy nem félt. 
Azt hiszem egy különleges lehetőség adódott ennek a családnak, és szerintem nagyon jól éltek a lehetőséggel. Nagyon ügyesen kérdezgették a kisfiút, nagyon jól körbejárták a dolgokat. Ugyanakkor irigyeltem ezt a kis családot, hogy milyen jó lehet egy ilyen lelkészcsaládban felnőni. Mennyi minden pluszt kap az ember ebből. Mennyi jó dologban lehet része az embernek, milyen sok dolog mennyire természetes lesz neki.

Pontosan azt kaptam a könyvtől amit vártam. 
Egy részén pedig nagyon sírtam. Mikor Colton arról beszél, hogy találkozott a meg nem született nővérével. A szülők kérdezték, hogy hogy hívták a kislányt, mire Colton azt mondta, hogy nem volt neve, mert nem adtak neki a szülők. És pont úgy reagáltam a dologra, ahogy Colton édesanyja. Vannak akik már várnak minket odafent. Amitől sírhatnékom lett. Nekem is van két gyerekem odafent, akiknek nem adtam nevet, mert meg sem születtek. Nem is tudom, hogy kisfiúk vagy kislányok lettek volna. De jó érzés, hogy várnak rám/ránk. 

A könyvben említésre kerül egy másik kisgyerek, Akiane Kramarik, aki egy iszonyú tehetséges festő, már nagyon korán megdöbbentően tökéletes képeket festett. És ami a közös benne és Coltonban, hogy pontosan ugyanazt tapasztalták és látták. Szeretnék ennek a lánynak a képeiből egyszer egyet-kettőt. Nyolc évesen festett meg Jézust. A galéria itt található, nagy kedvencem innen a Wonder, Battle, Faithfulness, Water Lily... és még sokan mások. Szívesen meghímezném valamelyiket!

Coltonéknak weboldala is van, bár a könyvön kívül nem sokat találtam ott. De a könyvvel így is nagyon sokat kaptam, hiszen pontosan az történt, amit az előszavakban is írtak, hogy aki hisz, azt ez a könyv nagyon fel tudja lelkesíteni. Velem ez történt :)

szombat, november 05, 2011

Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 1. - A kezdet

Tudom tudom, nem vagyok 14 éves. De mégis. Ez a könyv nagyon nagyon tetszett nekem. Egy 14 éves gimis lány naplója. Reni most kezdi a gimnáziumi éveit, a Szent Johanna gimiben. Ez egy francia szakos gimnázium. Az osztály kis létszámú, így könnyen megismerhetjük és megkedvelhetjük a lányokat, srácokat. Már akit persze :) 

Ebben a gimiben minden van, amitől a tanulás mellett legalább kicsit jól érezhetik magukat a diákok. Nem tudom van-e ennyire tökéletes gimnázium, de jó érzés arra gondolni hogy akár lehetne. Azért is közel áll hozzám ez az egész történet a gimi első félévééről, mert én meg angol kéttannyelvű gimibe jártam. Kicsit hasonlít az én sulim erre az egész történetre. Nekünk is rengeteg programunk volt, bár közel sem ennyi. De nekünk is voltak mindenféle hagyományőrző programok, amik évről évre megvoltak. 

Jók voltak azok a gimis évek, még ha akkor nem is feltétlen gondoltam. 
Renivel rengeteg dolog történik az évben, barátokat szerez, beilleszkedik egy közösségbe. Van amiben igazán jó, van amiben nagyon nem. Virág lesz a barátnője, akivel tényleg igazi barátnők, akik a semmiről is órákig tudnak beszélgetni. Milyen ismerős :) 
Én nagyon bírtam a srácok többségét is, már akik igazán szerepeltek a történetben. Arnold a kedvencem, de én Dave-et is baromira bírtam benne, meg Ricsit. De ott van Cortez, Zsolti és a többiek. Mind szerethető figura. De én asszem Arnoldba lennék szerelmes :)
Kingát utálom benne, de persze gondolom ő ezért van :) Nem tudom egyébként létezik-e egy ilyen típusú 14 éves lány... 
Reni szülei is nagyon jófejek, bírom a szövegeiket, meg ahogy Reni kifigurázza őket, hogy hogy akarják érteni és irányítani egy kamasz életét :) 

Tetszik, hogy rengeteg könyv van megemlítve a könyvön belül, hiszen Reni kedvenc tárgya az irodalom, és imád olvasni. Azt is szeretem, hogy Virág meg tehetséges rajzos. Egyszer régen én is rajzoltam :) Azt is bírom, hogy rengeteg a zene beletéve, a sulirádión leadott számokkal tele van a könyv, és vicces mikor felismerek egyet egyet, vagy rákeresek youtube-on, és tényleg van olyan szám, bár sosem hallottam korábban. 

A humora a könyvnek szintén nagyon állat. Egyszerűen fel-fel röhögtem olvasás közben. Aranyosak ezek a gimisek. Jó lenne megszerezni a következő részeket... a második még megvan, de egy ideig nem veszek könyvet, csökkenteni akarom a várólistámat... mármint amik a kisszobában várnak olvasásra :)

vasárnap, október 23, 2011

S. J. Watson: Mielőtt elalszom

Erről a könyvről jól elfelejtettem írni. Pedig egészen régen ki olvastam már. Na jó, annyira nem, de azért régen. Magával sodró könyv volt. Vannak ilyen témát feszegető filmek, könyvek is biztosan. Nekem csak a Memento jutott eszembe, ami annak idején, mikor láttam nagyon tetszett.
A főszereplőnek itt is nincs rövidtávú memóriája. Christine-nek viszont ennél is nehezebb. A napjai úgy telnek, hogy minden reggel felébred, és valahány évesnek ébred fel. Általában olyan 23-25 évesnek gondolja magát. Nem tudja hol van, ki ő, hisz a tükörbe nézve egy 47 éves nő tekint vissza rá. Rengeteg dologra nem emlékszik, és minden reggel újra kell felfedeznie dolgokat. Mikor többet, mikor kevesebbet tud felidézni. Christine a férjével Bennel él.

Egy orvos keveredik valahogy az életébe, aki megpróbál neki segíteni. Valamiért megkéri Christine-t, hogy a férjének ne beszéljen a dologról. Christine elkezd küzdeni az új módszer segítségével az emlékeiért. 

A könyv nekem nagyon tetszett. Egyrészt izgalmas volt, alig vártam, hogy hogy alakul Christine élete. Másrészt nagyon visszaadta, hogy mennyire borzalmas lehet így élni, hogy naponta újra kezded az életed, hogy nincs jövőd, nincs múltad. És vajon meg lehet-e ezt a memória problémát javítani. Drukkol az ember, de nem túl biztató. 

Nagyon jól meg volt írva, és amellett hogy érdekes a téma, kiderül, hogy ez inkább egy krimi, mintsem csak egy sima betegség története. Engem egy mondat az elejétől megragadott, ami miatt nem tudtam elhinni bizonyos dolgokat, és végig kerestem a választ rá, de nehezen érkezett meg. De nem véletlen éreztem, hogy ki kell tartanom mellette. 

A borító is tetszik! 

Szerettem Christine-t, és nagyon megértettem az érzéseit, gondolatait, viszonyulását dolgokhoz.

szombat, október 08, 2011

Alessandro D'Avenia: Fehér, mint a tej, piros, mint a vér

Azt hiszem ez a könyv is bekerül az örök kedvenceim közé, amit bármikor újra tudnék olvasni. Nem amiatt, hogy fordulatos, vagy ötletes. Hanem, mert olyan, mint az élet. Komolyan ez a könyv olyan, amit mindenkinek el kéne olvasni. 
A könyv egy 16 éves srác szemén keresztól mutatja a világot. Egyben rendkívül humoros, a meglátásaival, a 16 éves máshogy gondolkodásaival, másfelől pedig nagyon komoly, felnőttes. 
A sor rossz ellenére Leo élete csodálatos, a fejlődés, amin keresztülmegy nagyon jó érzéssel tölti el az embert. 16 évesen nem könnyű, az ember mindenféle válságon megy át, ingadozik, hol így, hol úgy érez. Mégis Leonak minden megnyilvánulása teljesen érthető, és logikus volt. Az egyfelől lázadó fiú, mind tanárai, mind szülei ellen, egyszer csak megérti őket, közel kerül hozzájuk, és rájön, hogy talán mégsem olyan jó az örök lázadás, hiszen ha megtalálod az álmodat, és követed, akkor még ha nem is könnyű, de boldog lesz az életed. Rájön, hogy fontosak az emberek, nélkülük semmik vagyunk. Meg szeretet nélkül is.

Minden szereplőt szerettem azt hiszem. Leo különleges, imádtam a színmániáját, hogy mindent színekkel jellemez. Hogy utálja a fehéret, ami a csönd, a halál, a félelem. De a végére tán ezzel is megbarátkozik. Szerettem ahogy szerette Beatricét, és Sivie-t. 

Beatrice-t is szerettem. Finom, törékeny, nagyon értékes lány volt. Tudtam, hogy mi vár rá, és legjobban az ragadott meg, hogy naplót írt. Hogy kinek írta a naplóját. Nem akarom lelőni a lényeget, de csodálatosak voltak a gondolatai, a gondolatainak fejlődése. A megnyugvás és félelem keveréke. 
És tetszett az is, ahogy a szerelmet megfogalmazta.
"Olyan volt, mint egy otthon, ahová bármikor hazatérhetek. Mint amikor búvárkodik az ember. Odalent minden állandó és mozdulatlan. Teljes a csönd. És a béke. Közben lehet, hogy a felszínen, amikor fölbukkansz, viharos a tenger."

Szerettem Silvie-t, aki egyetlen buta lépéstől eltekintve olyan őszinte, és jó volt. Szeretem az őszinte embereket. 

Az édesapát, aki valami csodálatos oknál fogva, a lehető legjobbkor a legjobb szavakat mondta. Pedig milyen nehéz ez. Sosem tudhatjuk kiben, mikor és hol, milyen hatást váltanak ki a szavaink. De nagyon jó, mikor fontos szavak nem maradnak bennünk félelmünkben. Szeretem én is kimondani a fontos szavakat.

Az édesanyát. Aki néha büntet, de a nehéz kérdésekre van válasza. Elgondolkodtató válasza. Bárcsak ilyen lehetnék én is.

A borító csodálatos. 
Mindenkinek melegen ajánlom ezt a könyvet.

péntek, október 07, 2011

Scott Westerfeld: Csúfok

Megint egy ifjúsági regény, de nekem mégis nagyon bejött. Nem olyan bonyolult a történet, de megint egy érdekes felvetés, mivé alakulhat a jövő. Ebben a jövőben az embereket 16 évesen megműtik, hogy Szépek legyenek. Csodálatos, gyönyörűek. Tökéletesek. Szinte minden 16 éves erre vágyik, és undorkodva gondol a kinézetére, amitől meg akar szabadulni. A szavak amiket használnak, mind olyan, hogy tényleg olyan érzése van az embernek, hogy rossz olyannak lenni, amilyennek születtél. De a szépek nem csak szépek, gondolkodásuk is egyen. 

Tally a főszereplő is nagyon szeretne már szép lenni, de addig is csínyt csínyre halmoz. Azonban Tally barátnője, Shay nem akar szép lenni, meg akar szökni, egy állítólag létező világba, csatlakozni a füstösököz, akik csúfak maradtak. Ám mikor eljön Tally születésnapja mégsem kerül sor a műtétre. Feltételhez kötik Tally műtétjét. Így vág neki Tally az ismeretlennek, hogy eljusson Füstösbe és megszerezze a kért információt. De természetesen semmi sem úgy alakul, ahogy kellene. Tally megismeri az új világot, és egyre nagyobb bűntudat gyötri. Megteszi-e vajon, amit ígért, vagy sem?! 
Az ötlet tök jó szerintem, hiszen hányszor merül fel bennünk, hogy szebbek akarunk lenni, nem akarunk öregedni. Miért ne találna ki erre valamit az emberiség, hogy mindenki egyforma legyen, mindenki egyformán boldog legyen. De vajon lehetséges ilyen? Az segítene az embereken ha egyformák lennének? És persze van itt más is a háttérben, ahogy lenni szokott az ilyen sztorikban. Akad aztán itt szerelem is, amiből kiderül, hogy nem attól szép valaki, hogy Szép. Nem azt látjuk meg elsősorban a másikban, hogy hogy néz ki. A személyét szeretjük meg, és látjuk szépnek bárhogy is néz ki valójában.
Miután kiderül hogy mi van a háttérben, megkezdődik a forradalom. Az emberek lázadni akarnak. 

Kicsit mátrix feeling. De attól még jó.
Ez egy trilógia első kötete. Jön ez után még a Szépek, meg a Különlegesek.

A borítóért nem vagyok oda...

péntek, szeptember 23, 2011

Abby Lee: Hol jár az eszem?

Az összesítés nem áll rendelkezésre. A bejegyzés megtekintéséhez kattints ide.

vasárnap, szeptember 18, 2011

Elizabeth Chandler: Akit egy angyal megcsókolt - Angyali szerelem 1.

Egy újabb sorozat első része. Nem sokat vártam tőle, mert annyira nem tudtam, hogy miről szól, éppen ezért kimondottan tetszett. Ivy és Tristan szerelméről szól az első rész. Nehezen indul a kapcsolatuk, majdnem nem is lesz belőle semmi, hogy aztán oly hamar véget is érjen. Tristan meghal, és angyal lesz belőle. Ivy korábban rendületlen hitt az angyalokban, ám Tristan halálával minden kiveszik belőle az angyalok iránt. Pedig Tristannak pont most kellene hogy higgyen bennük. Tristan szeretne üzenni Ivynak, hogy szereti még mindig, de közben meg meg kéne találnia a küldetését is. Nem egyszerű a földön túli élet sem, van mit tanulni, van mit megismerni. 

Ivy elkeseredett szomorúságát teljesen megértem. Tristan tehetetlenségét is. Olyan nehéz amikor vágyik az ember valakire, és elérhetetlen lesz számára. 

Szeretem az angyalos sztorikat, úgyhogy ez is tetszik. Kíváncsi vagyok hogy alakul. Mit hoz ki belőle az írónő. Meg szeretem a szép szerelmi történeteket. Az ember elhiszi tőlük, hogy létezik. Mondjuk ebből nem tudom hogy lesz happy end-es történet, de remélem valami jó jön ki a végén :) Remélem Ivy boldog lesz valaki mással, és pont olyan boldog, ha nem boldogabb, mint Tristannal, ha már így alakult. Ennek drukkolok. A mindent elsöprő szerelemnek ;)

A borító meg nagyon tetszik. Rózsa angyalszárnnyal...

hétfő, szeptember 12, 2011

Christine Nöstlinger: Szép kis család

Ez most nem szokványos, mert nagyon nem az én korosztályomnak való, de ez egy ifjúsági irodalom. 10 éves kor felett ajánlják :) Ott vagyok, nem? ;) Ez a nő rengeteg könyvet írt, és nagyon jó. Szerintem. Nagyon jó olvasni a gyerekek szemszögét is. Hogy mennyivel másabb dolgok foglalkoztatják őket, mint a felnőtteket. 

Van itt egy család, három gyerekkel. És apuka meglép a barátnőjéhez, és elválnak. A gyerekek az első percektől kezdve látnak dolgokat, észrevesznek dolgokat, mert nem hülyék. És milyen jól alkalmazkodnak annak ellenére, hogy ők is meg vannak bántva időnként, hogy nem figyelnek rájuk, hogy felforgatják az életüket. De mégis tudnak pozitívan hozzáállni mindenhez. Megszeretik az új barátnőt, beilleszkednek, elfogadják az új feltételeket így vagy úgy. 

És a végére talán mindenki meg is találja a helyét, és talán mégiscsak egy szép család lesz belőlük. Én ajánlom a gyerekeknek. Tanulságos. De talán még nekem is, mint felnőttnek.

A borító nem rossz. Szeretem az ilyen rajzos képeket. Karli a kedvencem, talán mert ő a lány a családban, és vicces ahogy szerelmes :)

vasárnap, szeptember 11, 2011

Jodi Picoult: A nővérem húga

Ez a nő annyira tud írni, hogy hihetetlen. Tudom, teljesen ugyanolyan stílusra írja meg a történeteit. Mármint értem hogy formailag. Mindig x darab szereplő szemén át nézzük a történetet, hol egyik, hol másik ember viszi tovább az eseményeket. És én ezt nagyon szeretem benne. Szeretem, hogy mindenkinek a szemszögéből láthatjuk a helyzetet. Annyira jól kidolgozottak a karakterei mindig. Teljesen azonosulni tudok bármelyikükkel. Ez a szép ezekben a könyvekben. A másik szépsége abban rejlik, hogy a témái mindig nagyon durvák, nagyon fontosak, és nagyon nehezek. 

Sejtettem, hogy ez lesz, de bőgtem a végén, mint mindig a könyvein. És mégcsak nem is erre számítottam. Pedig általában tudni szoktam mi a vége. De most valahogy jobban magával ragadott a történet, minthogy ráértem volna találgatni mi lesz a vége. 

Talán sokaknak hiányzik Kate szemszöge. Akit csak ugye a többieken keresztül ismerhetünk meg. De szerintem ez így volt jó. Kate a beteg, a leukémiás lány. Aki 2 éves kora óta 14 éve küzd ezzel a betegséggel. Sok ilyen történet van, rettenetes lehet végigcsinálniuk ezt az egészet, a fájdalmakkal, a kórházzal, azzal, hogy nincs rendes élete. De mégis mennyivel érdekesebb volt a szülők, a testvérek, az ügyvédek szemszögéből figyelni mindezt.
Igazándiból mindenkit megértettem. Megértettem, hogy a szülők nem azért vállalták Annát, hogy örökké donorként éljen Kate mellett. Az első cél csak a köldökzsinórban lévő őssejtek miatt volt. A többi dolog csak adta magát, abban a küzdelemben, hogy nem tudtak Kateről lemondani. 
A sok konfliktus, minden ellenére, ezek a testéverek nagyon szerették egymást. Jesse, aki nehezen éli meg, hogy ő nem tud Kate-en segíteni, Anna aki nem csak testvére de egyben barátnője is Katenek. 

Két dolog viszont tanulságos volt, hogy mennyire ne akarjuk mások helyett dönteni, és nem biztos hogy azzal segítünk valakin, ha nem mondunk el neki valamit időben. Mert igenis meg kell adni mindenkinek a lehetőséget, hogy ő döntsön a sorsa felől, ne pedig feltételezzünk valamit hogy hogy döntene a másik, és aszerint cselekedni. Meg hogy valamit elhallgatni, mert azt hisszük azzal valakinek nagy fájdalmat okozunk. Nem biztos, hogy ezt helyes mindig eldöntenünk. Mert néha rosszabb ha hagyjuk, hogy valaki rossz következtetést vonjon le a történetekből.
Hát igen, én az örök megbeszélő típus vagyok, gondolom azért érzem így.

Nagyon jó ez a könyv, nagyon jól felépített, nagyon megértem az anyát, az apát, a testvéreket. És a legszebb szép Kate egyik mondata volt, ami arról szólt, hogy bármennyi időt is töltünk együtt ezen a világon, az érje meg, úgy tudjunk másokra gondolni, hogy egy percét se bánjuk, ez lenne a jó. Kate a sok rettenet ellenére is, úgy beszél a végén az anyjával, hogy mindezek ellenére minden megérte, és nagyon jó, hogy egymásnak voltak. 

A borító nekem nagyon bejön, tökéletesen szemlélteti Anna és Kate kapcsolatát, ami az egész könyv lényegét alkotja.

Meg kellene nézni a belőle készült filmet is,amit készítettek belőle.