Nem tudom hogyan lehet az, hogy ebbe az íróba még nem futottam bele, hiszen nem fiatal. Kerestem magyarul megjelent könyveit még, hát nem sokat találtam, vagy már csak antikvár van.
Nem is tudom miért vettem meg a könyvet, a farm miatt talán. A múltkori Lélekkert után ez egy igazi lélekutazás volt, mik és hogyan formálják az emberek mindennapjait, veszteségek, harag, megbocsátás, házasságtörés, válás, gyűlölet, szeretet, félelem, minden volt ebben a könyvben. Egyszerűen fantasztikus volt. Ugyanakkor borzalmasan lehúzott lelkileg, de szerintem ennek az az oka, hogy valamiért nagyon bele tudom élni magam mások szerepeibe, érzéseibe. Ha valaki leírja tényleg részletesen, hogy egy-egy szituációban, hogyan miként érezte magát, és ez mit jelentett számára, akkor én teljesen meg tudom érteni, mit miért tesz, és hogy úgy érez.
A főszereplőnk Eleanor, az ő szemüvegén láthatjuk végig a családja életét. Sokat olvasok a gyerekkori traumáinkról, megküzdési stratégiáinkról, és hogy az által mivé alakulunk. Nagyon szépen végig volt követhető Eleanor életében az, hogy a gyermekkori történései miként befolyásolták felnőtt érzéseit és döntéseit. Eleanor olyan gyerekkor részese, amiből nagyon sok minden hiányzik neki, de legfőképpen a szülei szeretete, odafigyelése, az ő megértése. Mindent megtesz azért, hogy a gyermekei semmiben ne szenvedjenek hiányt, mániákusan fél, hogy ugyanazok az érzések, sérülések érik a gyermekeit, mint őt érték. Próbálja mindentől óvni a gyermekeit, akiket rettenetesen szeret, csak talán pont nem jól szeret a saját sérülései miatt.
Mivel Eleanor a mesélő, így teljesen megértettem a döntéseit, és biztos a másik oldalt is megérteném. De értettem miért szeret bele a farmba, miért választja Cam-et férjének, miért tesz meg mindent a gyerekeiért, és anyagi értelemben is. Értettem miért bosszantja, taszítja majd végül gyülőletet szít benne más lazasága, hiszen folyamatosan azt gondolta, neki kell egyedül boldogulnia, hiszen gyerekorából ezt a megküzdési stratégiát hozta.
Döbbenetes volt, hogy mit meg nem engedett a férjének, hogy elkövessen ellene. Aki persze csak azt mondta mindig, hogy Eleanor engedje már el a haragját, és ebben igaza is volt, tartogatta, melengette a haragját, ami emiatt a legrosszabb pillanatokban bukkant ki belőle. De ugyanakkor én megértettem az érzéseit, mert én is elváltam, és pontosan tudom milyen érzés, amikor úgy érzed, hogy nem számítanak a te érzéseid, amikor a másik úgy él, viselkedik, beszél később veled, mintha a közös régi pillanatok sosem éltek volna, de talán pont azért, mert valójában sosem voltatok egy hullámhosszon, hiába mentetek át közösen annyi mindenen. Szerencsére nem csalt meg engem senki, házasságban, vagy legalábbis nem tudok róla, de valószínű én sem tudnám tolerálni, ha a másik meg nem is bánja egyetlen percig sem, hát igazán árulásnak érezném én is a múltra visszatekintve.
Ugyanakkor, miután megtörtént a baj, nagyon értékeltem Cam-ben, ahogy bánt a fiával, ahogy nem adta fel sosem, ahogy azon volt hogy boldognak lássa őket ténylegesen, ne csak vegyen és csináljon nekik folyton valamit, hanem élményeket adjon. Ugyanakkor végtelen önzőnek és hálátlannak láttam, és hogy egyáltalán nem segített Eleanornak hogy a gyermekei ne idegenedjenek el tőle, holott ő volt az aki generálta az eltávolodást azzal, hogy esze ágában sem volt újra gondolni a kapcsolatukat. Kétségtelen, hogy szinte elviselhetetlen lehetett egy csalódott anya mellett élni, aki keserűvé válik a tragédia hatására, aki a gyermeket is szinte elutasítja, pedig az nem tehet a történetről. De megértettem a haragját.
A gyermekei védelmében azonban rengeteg éven át, nem fedi fel az apa titkát, ezzel a gyermekei szemében egy gyűlölködő emberré válik, akinek nem bocsátják meg hogy elhagyta őket. És sajnos hajlamosak vagyunk mi emberek ilyenek lenni. Hibáztatunk valakit, és akkor azt gondoljuk, hogy minden jobb lesz, hogy akkor a traumánk feldolgozásra kerül. Egyszerűbb haragudni valakire, mint szeretettel fordulni a másik irányába, és kizárni valakit az életünkből. Nagyon fájt hogy a gyermekei nem szerették az anyjukat, hogy örök haragot dédelgettek magukban az anyjuk iránt, míg az apjukat istenítették.
Al karaktere tesztett a legjobban azt hiszem. Nagyon jól érzékeltette bár ugye Eleanor szemüvegén keresztül az őbenne végbemenő változásokat, azt hogy mennyire nehezen találta meg a helyét, de mégis a legbátrabb volt mind közül, aki boldog akart lenni, de nem úgy hogy haragszik a világra, hanem hogy a lehetőségekhez képest tesz a saját életéért, életkorának megfelelően. Ő is volt kegyetlen némely beszólásával, de az meg annak a haragja volt, hogy nem ismerték a szülei, főleg az édesanyja őt valójában, dehát ki hibáztatná az ember lányát ezért a helyzetért, ha még soha nem hallott ilyenről.
Ursula kiábrándító karakter lett a végére, abból a szeretetre méltó kislányból, aki örök béketeremtő, hogy lett egy ilyen ember, aki egyáltalán nem akarja megérteni a másik érzéseit. Ha meg hallja, akkor elutasítja, mint hazugságot. Lehet, hogy megsérült ebben a sok békéltetésben, csalódott lett, hogy nincs hatalma, nem tud változtatni a dolgokat, de megkereseredett ember lett. Talán igazán gonosznak őt láttam, kegyetlen, aki a saját anyjával úgy bánt, mint ahogy a szomszéd macskájával sem bánunk.
Tobyt kisgyermekként nagyon nem kedveltem, borzasztóan bosszantott a lénye, hogy képes mondjuk rengeteg paradicsomot a konyha falára és bútoraira dobálni, míg nincs otthon az anyja? Milyen gyerek az ilyen? Mondhatjuk, hogy gyermeki csínytevések, de inkább rémisztő rossz gyereknek tűnt, akiből sorozatgyilkos lesz, mert épp ahhoz volt kedve. Legalábbis bennem ezt az érzést hozta ki. A tragédia után annál megrendítőbb volt milyen egyszerű emberré vált. Teljesen átérzem Eleanor érzéseit, azt a csalódottságot, mikor az okos, intelligens gyereked egyszer csak már nem az többé, és semmit nem tehetsz, hogy visszakapd.
Tragédiának láttam és látom ennek a nőnek az egész életét. Mintha többségben rossz élete lett volna, de szerintem ennek fő oka a saját haragja és annak dédelgetése volt. Folyton azt várta, hogy majd más teszi boldoggá, holott saját magának kellett volna megtalálnia a boldogságát, nem mástól függve. És valahogy sejtettem, hogy az eleje visszakanyarodik a végéhez, és talán ez a legnagyobb szomorúsága a történetnek. Miközben teljesen megértem, hogy ki más tehetett volna a helyzetért bármit, és hogyan máshogy. Sehogy, hiszen ők ilyenek voltak.
Nagyon tetszett ez a könyv, én az ilyen lelki mélységeket szeretem a történetekben, amikor tényleg megérteti velem az író mit érez a szereplője, mit miért cselekszik, miért bántja valami, szinte már te is együtt rezdülsz az érzéseivel, mintha te magad lennél a szereplő.
Valahogy szereznem kell még ettől a nőtől könyvet, ha a többi könyve is ilyen, akkor mégéri hogy a polcomon tudjam őket.
