Ken Follett: A katedrális

Naaagyon hosszú ez a könyv, azt hiszem vagy 972 oldal. Szeretem a hosszú könyveket, és emiatt néha őket sokkal lassabban olvasom. Nem a terjedelme miatt, hanem mert hogy ez is egyszer véget fog érni, és akkor már csak szívemben maradnak a szereplők.

Ez a könyv, mint annyi igazán sikeres, nagyon megosztó. Annak ellenére, hogy előre sok véleményt én elolvasok, hogy lássam, hogy vajon az én érdeklődési területembe esik-e, és pont a negatív véleményeket szeretem igazán, abból tudom eldönteni, nekem való-e valami vagy sem.

Ez a könyv azt hiszem óriás kedvenc lett! Néha nem bírtam letenni, néha még azt is elkövettem, amit nem szoktam, hogy belelapoztam későbbre, hogy mi történik, és csak bele-beleolvastam. Nyomasztott az is ahogy a vége fele közeledtem, hogy mindjárt vége, és akkor mi lesz, többet nem hallok Philip priorról, Jake-ről, Alianáról. 

Sokan kritizálták a karaktereket, hogy mennyire kidolgozottak, mennyire nem. Nekem pont elég volt. Pedig szeretem a kidolgozott karaktereket. De sokkal jobban érdekelt, hogy hogyan éltek anno az emberek, és hát azért döbbenetesen brutális volt ez az időszak. Semmit nem ért egy ember élete, bármelyik pillanatban elvehette akárki, vagy egy természeti csapás, bármi. Ugyan voltak már bíróságok, ahol ügyes bajos ügyekkel foglalkoztak, de ha valaki megölt valakit, annak az ég világon semmi következménye nem volt.

A szereplők talán túl feketének, vagy fehérnek tűntek, messziről nézve, hunyorogva talán igaz is. De valójában én nem éreztem annak. Philip prior jó ember volt, de közben azért erősen becsvágyó is, sokszor megmagyarázta magának, hogy Isten miatt dönt így vagy úgy, de sokszor azért elég világi volt valójában a döntése. Sokat foglalkozott is magában azzal, hogy mennyire voltak jók, vagy rosszak a döntései. Rossz prédikátor volt, nem tudta lelkesíteni az embereket, de ugyanakkor remek tervező, remek gazdasági vezető volt. Igazságtalan döntéseket is hozott, és még belátni sem biztos hogy belátta. Szóval hogy teljesen fehér lett volna, nem hiszem. 

De ugyanígy megnézhetném Aliana jellemét, hát nem volt az tökéletes lány, anya és feleség. De Jake vagy Thomas sem... Ellenről meg már ne is beszéljünk. Többségében nyilván jók voltak, dehát azért ez elég tipikus, a jó emberek is hibáznak, és tökéletlenek időnként.

De nézzünk egy fekete szereplőt, Williamet. Szerintem léteznek ilyen emberek. Akiket annyira zavar, hogy kinevetik, és szánalmasnak érzik magukat, hogy bármilyen bosszút képesek végrehajtani. Persze utána beszarnak, mert azért csak van egy picike lelkiismeretük, hogy mégse kellett volna, de közben meg milyen érdekes volt, hogy mennyire hitt a papok hatalmában, hogy feloldozzák bűnei alól, és ezzel el is van intézve a dolog. Ha kicsit mélyebbre nézünk, a szülei nevelése simán hathatott erre a viselkedésre, a retteges a saját anyjától, amit úgy vezet le, hogy akkor ő meg másokat terrorizál. Nem az a kor volt ez, ahol szépen eljárt volna pszichológushoz, hogy kidolgozza magából, és jobb emberré válhasson.

De ugyanígy megnézhetném Walerant, vagy Petert, mindegyiknek megvolt a maga sérülése, gyengesége, amely motiválta, és rossz útra vitte. De ma is hány ilyen ember van, akinek az életében dominál folyamatosan egy régi sérelem, amit úgy vél, hogy újra és újra megtörténik vele.

Nagyon örülök, hogy ez az új fordítás van meg nekem, mert hát... nem tudom a korábbiban minek kellett bizonyos neveket magyarítani. János/Jankó, Tamás, Ilona, miközben más nevek meg nem kerülnek lefordításra. Nagyon fura lett volna, hiszen nem ez volt a nevük, és pont. A perjel versus prior már más kérdés. Mivel egyik szót sem igazán használjuk ma, szerintem ez mindegy volt minek szólítjuk.

Egy-egy ember olyan hirtelen már nem szerepelt többé a könyvben, hogy bennem ezzel ütött sokszor nagyot a történet. 

Imádtam a katedrális épülését és csak az éltetett, hogy fel kellett hogy épüljön, ha ez a könyv címe :D A lelki szemeim előtt pedig folyamatosan láttam, ahogy egyre nagyobb és szebb lesz, ahogy fejlődik és változik a világ, ahogy az élet kezd jobb lenni, hála pár rendes embernek. Tetszett a történelmi vonal is igazándiból, hogy sokat kaptunk a királyi, papsági csetepatékból, amik néha bizony durvává fajultak. Jó érzés volt, hogy múltkor olvastam ki Rutherfurd Dublin, az alapítás-át és azzal is végül összekapcsolódott részben a történet, bár az ugye Írországról szól.

Nem akarok még a folytatásba kezdeni, mert azt szeretném ha velem maradnának még egy kicsit a szereplők. Szerettem őket, mármint a jókat :D, a fehéreket, minden hibájukkal együtt.

Brianna Wiest: Te magad vagy a hegy

Ezt a könyvet akkor fedeztem fel, mikor a Libri 30 napos olvasás kihívása volt, ami napi 20 perc olvasásra motivált. A könyv az egyik nap témájához kapcsolódott, volt egy részlet is benne, ami megragadott. Egy adandó alkalommal meg is vettem a könyvet. 

Sok ilyen önfejlesztő, vagy nem is tudom önmegismerő, önsegítő könyvet olvasok. Nem szeretem ezt a szót, mert én egyszerűen csak fejlődni szeretnék, jobban szeretnék dolgokat csinálni. Nem tudásilag, hanem emberileg.

Amilyen jó volt és meggyőző ennek a könyvnek a kis részlete... hát annyira borzalmas volt ez a könyv összességében. Az a vicc, hogy közben meg adott egy csomó támpontot, és tanácsot, de rettenetesen rosszul van megírva. Valahogy annyira közhelyesen, vagy elvontan, vagy nem is tudom hogyan van írva, hogy néha nem is érti az ember mire akar célozgatni, vagy legalábbis én nem értem, vagy annyira elmossa a tanácsot, meglátást, hogy a végén semmire nem emlékszel belőle. 

Ennek ellenére mégis van pár dolog, amit kaptam ettől a könyvtől. Az első és legfontosabb, amiről az első fejezet is szól, az önszabotázs. Nagyon jól rávilágított arra, hogy mit csinálok egy csomószor. Pl, nem csinálom meg igazán jól, amit kell, és akkor elmondhatom a végén, hogy hát nekem semmi sem sikerül rendesen, vagy hogy úgy is kár ezzel foglalkozni, úgyis hamarosan meghal az ember, úgysincs rá idő, meg minek is. Hogy ezt felismertem, máshogy kezdtem állni csomó feladathoz. 

A második dolog az érzelmek megélése. Azt gondoltam én is mindig, hogy nem illik haragosnak lenni, dühöngeni, kiakadni, stb. De, igen, illik, és kell is. A kérdés az, hogyan csináljuk. Ha tudod, hogy miért akadtál ki, mi zavar ebben, mi bánt, mi történt, és utána a viselkedésed tudatos válasz erre, hogy hogyan reagálod le, akkor jól csinálod. És akarva akaratlan fejlődtem is az elmúlt időben ebben.

A harmadik... olvasok egy másik könyvet is az intuícióról. Egyelőre úgy fest számomra, mintha teljesen ellentétest mondana a dologról. Azt mondja, hogy az intuíció az nem a jövőt jósolja meg, hanem azt hogy a pillanatnyi helyezet hogyan éled meg. És ez óriási különbség, mikor valamiről döntést akarsz hozni, hogy azért mert most rossz érzéseid vannak vele, az nem azt jelenti, hogy ha mégis azt választod, akkor rosszul döntesz. Egyszerűen csak a jelen hozzáállásodat jelzi az adott dologhoz. És hajlok ezzel egyet érteni, aztán lehet tévedés az egész. Ezt most itt nem akarom jobban kifejteni, mert ez egy publikus oldal, de lenne gondolatom erről, amit tapasztaltam az elmúlt időben, így hogy jobban odafigyeltem erre a témára.

A negyedik, hogy ne meneküljünk el a kellemetlen érzések elől, mert mondani akarnak nekünk valamit. Ez teljesen rezonál egyébként Edith Eva Eger könyvével is, és ez is tényleg nagy változást hozott az életemben. Hányszor próbáltam magamnak egy adott probléma, szorongás kapcsán bebeszélni magamnak, hogy nem szorongok, nem félek, nem lesz baj, de annál jobban stresszeltem. Amitóta azzal próbálkozom, hogy szembenézek az adott bajjal, szorongással, megpróbálom megfejteni, hogy mi is zavar abban valójában, akkor sokkal jobban kezelem az adott helyzetet, sokkal hamarabb véget ér a szorongás, és nem pörögnek a gondoltaim az adott probléma körül. 

Az ötödik, hogy élvezd az életet, egy jó vacsorát, a családdal együttlétet (már akiket szeretsz belőlük :D), olvass, fess cél nélkül, fejleszd önmagad... ezek is mindg jól esetek, hogy amikor festegetek, anélkül hogy festővé kéne válnom, vagy időre csinálnám, ne nyomasszon a dolog, azért, mert csak szimplán élvezem a dolgot.

Fura ellentmondásos ez a könyv. Tök rosszul van megírva, tök közhelyes, sokkal jobbak is vannak a témában, de mégis, azért csak adott valamit. Ettől függetlenül eladó :D

Ildikó von Kürthy: Itt az idő

Régóta megvan már ez a könyv is, de valaki az egyik könyves csoportba, mint 45-50-es nőkről szóló könyvet keresett, ott megláttam, és jé, ez nekem megvan, hát elővettem.

Szueprjó kis könyv volt! Fel-fel nevettem időnként, mert annyira azt csinálja, mint én, ugyanakkor szórakoztató volt, mert mégsem olyan volt, mint én. Ennek ellenére az alap életkérdései ugyanazok voltak, mint nekem, és szomorúan és derűsen konstatálltam, hogy meg kell ezekkel a kérdésekkel jómagamnak is lassan küzdeni. Talán életemnek ezt a szakaszát érzem a legnehezebbnek eddig. Olyan érzés, mintha most tényleg döntéseket kéne hozni.

A sztori jó volt, volt benne kis csavar is, ami részben elszomorított, úgy értem, hogy amikor egy ilyenre jössz rá az életedben, akkor tudatosulhat, hogy ahelyett hogy élvezted volna eddig is minden percét, mennyit nyavalyogtál, sajnáltad magad, mennyit merengtél egy álom jobb életen, miközben az sosem létezett, hanem ez volt az igazi életed, és hagytad magad mellett elsuhanni sok napját. Azt hiszem ez az üzenete volt igazán fontos számomra ennek a könyvnek. 

Szerettem nagyon a szereplőket, a főszereplő ugyan kicsit túl hobordos és drámázós nekem, de szerethető karakter volt ettől még. Anne-t és Erdelt viszont annál inkább szerettem. Olyan bölcs meglátásaik voltak, és nem féltek megmondani a barátaiknak. Tisztelem az ilyen hozzáállást.

Edith Eva Eger: Az ajándék

Edith Eva Egert már nagyon megkedveltem A döntés könyv olvasásakor, és számomra elképesztően hasznosak a tanácsai. Van amit alkalmaztam is. 

A legfontosabb tanulság az volt számomra a félelmeim, szorongásaim kapcsán, hogy én folyton menekültem előlük, úgy értem, hogy amikor szorongtam, akkor arra gondolkodtam, hogy "nem szorongok, nem szorongok, jaj ne szorongjak már", próbáltam bebeszélni magamnak, d nekem ez az agykontroll nem megy :D, próbáltam azt is, hogy "nem szorongok, nyugodt vagyok, szép az élet", de ettől csak még jobban szorongtam, és ideges lettem. Ráadásul azt vártam, hogy azonnal, de legalábbis elég gyorsan megoldódjanak ezek a dolgaim.

Nagyon fontos tanulsága volt számomra ennek a könyvnek, hogy szembe kell nézni a dolgokkal, nem úszhatod meg, juthatsz túl rajta máshogy, és nem dolgozhatod fel máshogy. Mindennek ugyanakkor megvan az ideje, nem lehet sürgetni a megbocsátást, az elengedést sem. És egyik sem azt jelenti, hogy akkor soha többet nem jut eszedbe, vagy nem bánt az a valami. Idő eljutni egy nyugodtabb pontra.

 Biztos hogy el fogom még olvasni ezt a könyvet, mert fontos mondanivalók vannak benne. Vannak apróbb ötletek, amiket már kipróbáltam, és tényleg használ. De biztos hogy el kell majd időnként még olvasnom, hogy a kezem ügyében legyenek a megoldások, amikor szembesülök valami problémával, nehézséggel, szoronganivalóval.