Nem lesz könnyű erről a könyvről írnom, úgyhogy előre szólok, hogy spoileres. Máshogy nem tudom kiírni a gondolataimat róla.
A történet ott kezdődik, hogy a három barátnőból az egyik, Noelle öngyilkos lesz. A két másik nő, Tara és Emerson döbbenten állnak felette, és nem értik, hogy hogy tehetette, hogy mégis mi történt. Teljesen elszomorítja őket, hogy fogalmuk sem volt hogy a barátnőjüknek lelki problémáik voltak. Arra jönnek rá, hogy tulajdonképpen nem is ismerték őt.
A történet rettenetesen olvastatja magát, egyszerűen nem bírtam letenni, pedig igazándiból minden mozzanat szinte kitalálható volt. Volt ami már a 3. oldalon. Végig tudtam mi lesz a csavar a történetben, már a legelején, de mégis vártam, és vártam, hogy mikor jönnek rá. A férjem szokta kérdezni, hogy nem zavar így az olvasás, hogy előre tudom a történetet? Nem, pont ezt élvezem, hogy beigazolódik szinte mindig a sejtésem. Meg hát attól még kell a jó stílus hozzá, hogy faljam az oldalakat.
Na itt ez történt, két nap alatt kiolvastam. Igaz rásegített, hogy rosszul voltam egyik este, így át lettek vállalva feladataim, és nem kellett mást csinálnom, csak feküdni és olvasni.
Noelle, Noelle. Egyáltalán nem lett a kedvenc karakterem. Őszintén szólva kicsit betegesnek tartottam a legtöbb megnyilvánulását. Egyrészt nem tudom miért jó a barátnőm férjéért epekedni egy életen át. Miért nem ment máshova, miért nem szakította meg velük a kapcsolatot, tudomisén. Ez önsanyargatás, és sokkal nagyobb a kísértés, és meg is történik. Másrészt, nekem van három testvérem, nagyon szeretem őket, mégsem ragaszkodok hozzájuk betegesen. Pl az én testvérem is szült, mégsem dőlt össze a világ hogy még aznap nem láttam a babát. Pláne ha az illető nem is tudja, hogy komolyabb kapcsolat van közöttünk, akkor pláne nem számonkérhető. De amilyen kitartóan elhagyta a gyógyszereit, csak hogy egy szülést levezessen, olyannyira semmibevette a gyógyszer hatásait, mikor meg fontos lett volna, hogy tényleg menjen haza, és feküdjön le. Amit meg tett, több dolga is, megbocsáthatatlan számomra. Nem tudom mit tettem volna, de nagyon remélem, hogy szembenéztem volna a tetteim következményével. Inkább egyszer egy szembenézés, mint több élet megnyomorítása.
Tara. Számomra a legszimpatikusabb nő. Határozott, jó dumás, lehet rá számítani. Bár a gyereknevelés nem az erőssége látszólag. A férje, Sam pár hónapja meghalt, és úgy érzi nem jut dűlőre a lányával, Grace-szel, mert jobban kijött az apjával. Ilyenkor biztosan nehéz. A gyereknevelés tele van buktatókkal, nehézségekkel, és igenis kell az anya, meg az apa, hogy mikor az egyik kétkedik, vagy tanácstalan, a másik átsegítse, és fordítva. Egyedül maradni sokkal nehezebb. Plusz még a társát is elveszíti az ember. Ami fájó volt számomra, hogy mindenki, és maga Tara is úgy gondolta, hogy ők ketten Sammel a tökéletes pár.
Sam viszont... megdobáltam volna néha. Ilyet nem lehet csinálni, ilyen nincs. Vagyis dehogynem van. Sam pontosan tudta mit akar, mindig mindet elvette, és elvitte. Ezzel viszont minden lett, csak nem tökéletes lelki társa Tarának. Tényleg, hiába érzek valakit a tökéletes lelki társamnak, csak akkor szeretném őt, ha ő tényleg engem akar. Nem csak azt, hogy én vagyok az elképzelt életéhez az ideálisabb társ,aki jobban belepasszol, aki arra formálható. Ez nem szerelem, ez egy szarság, egy számítás. Tulajdonképpen elárulta Tarát, és csak egynek örülök, hogy ez nem derült ki Tara számára. Megmaradt neki Sam annak a tökéletes pasinak, akiből úgy gondoljuk hogy csak egy van nekünk. Azért remélem, és kivánom, hogy találjon valaki mást, egy szebbet, jobbat. Még ha nem is lesz tudatában, hogy jobbat kapott.
Emerson. Az ő karaktere valahogy nem volt eléggé kidolgozott számomra. Csak Noelle szemszögéből látjuk leginkább őt. Annak ellenére, hogy Emerson is visz rengeteg fejezetet. Emerson rendkívül korrekt nő. Noellehez képest pláne. Fennakad pillanatokra egy problémán, de helyesebbnek véli az egyenes, tiszta utat, a bocsánatkérést, a hibázás elismerését. Az ő tétovázása, önmagánban pörgése teljesen normális, és érthető.
Grace. Egy teljesen átlagos, de bátor kislány. Ugyanakkor egy buta kis szerelmes is. Elköveti azt a hibát, amit képesek vagyunk annyiszor, de annyiszor hogy az utolsó szalmaszálba is kapaszkodunk. És én erre képtelen lennék, amit ő megtett néha, hogy lépni, adni, engedni, és remélni hogy viszonozzák, amit természtesen nem fognak. De remélem hogy rájön arra idővel, hogy vannak dolgok, amik nem érik meg. Az anyjával örök harcban, bár gondolom nagy súllyal nehezedik rá a szeretett apa elvesztése. Hiányát az édesanyján tölti le, bár néha meg teljesen igaza van. Csak ahelyett hogy egymást átsegítenék a krízisen, egyre inkább nehezítik a másik dolgát. Azonban jólelkű lány, akár ismeretlenekért is harcba száll, így nem féltettem, hogy rájön arra, amire rá kell jönnie. Ő nagyon sokat fejlődött a könyvön át.
Ian, Sam barátja, és munkatársa. Ügyvéd, akinek segítségét számos alkalommal kikérik. Noelle volt vőlegénye. Vártam mikor szeret ki végre Noelle-ből. Bocs, Noelle, de nem érdemelte meg, hogy szeressen.
Jenny, Emerson lánya, aki sokkal jobb viszonyban van az anyjával, mint Tara, Grace-szel. Az ember kicsit ilyen anya-lánya kapcsolatra vágyik.
És feltűnik a könyvben Anna, akinek Noelle be nem fejezett levele szól, melyen elindítja Tara és Emerson a nyomozást. Anna élete nehéz, iszonyúan nehéz az élete, megviselt a köszködése, és kitartása Haleyvel. Viszont a végén a hidegsége ledöbbentett, bár lehet én is ilyen lennék mikor az lenne a szemem előtt, hogy megmentsem a gyermekem életét. De ott és abban a pillanatban kiszerettem belőle.
Bár tudjuk mi lesz a történet vége, fájó mégis a szereplőkre nehezedő nyomás. Noelle tovább tetézte a problémájuk, megkuszálta, megnehezítette az életük. Nem kívánom senkinek. Utálatos dolog osztozni a gyerekeden olyanokkal, akik vadidegenek számodra, és nem akarod velük tartani a kapcsolatot, mégis muszáj. Tudom mit éreznek sajnos.
A borító tökéletesen passzol a történethez. Pontosan az van rajta, ami. Még érzem is a rettenetes szeretetet, ami végül tragédiába torkoll.
Nagyon jó könyv volt, szerettem az egészet. Kidolgozott, jól felépített, fordulatos történet.
Szeretem a romantikus sztorikat. Mégis Nicholas Sparks-szal úgy voltam eddig, hogy talán túl csöpögős lenne nekem. Mindig olyan nyálasak a borítói, mindig egy pár csókolózik rajta, esőben (Szerelmünk lapjai), pusztában (Az utolsó dal), tengerparton (Menedék), utcán (Szerencsecsillag), és még lehetne sorolni. Én szinte mindig függök a borítótól, egyszerűen elrenttentettek, annak ellenére, hogy szép borítójuk van.
De lehet hiba volt nem olvasni tőle semmit. Dóri barátnőm olvasta ezt a Mindig van holnapot nemrégiben, és amit írt róla az alapján kedvet kaptam hozzá .Na meg ennek a borítója nem nyálas :) Azt kell hogy mondjam Nicholas Sparks marha jól ír. A története, legalábbis ez biztosan, pont olyan, mit én nagyon szeretek. Egyszerű, hétköznapi történet, bárkivel megtörténhet. A fordulatok nem is igazán fordulatok, már az elején sejtjük ki lapul a háttárben. Sokkal sokkal lényegesebb hogy nagyon jól kidolgozottak a karakterei, a történet menet, az emberek reakciói. Teljesen hétköznapi, és teljesen emberi.
Nagyon bírtam, ahogy krízis helyzetben rosszul döntenek, reagálnak, de aztán időt kérnek, végiggondolják, és mást tesznek.
Miles élete, mely igazán boldog, egyik pillanatról a másikra összeomlik. Feleségét elgázolják, és hiába a foglalkozásába vág, nem tudják kideríteni, hogy ki tette. A férfi eköré szervezi egész életét, hogy hajtja ki lehet az aki tönkretette az életét. 2 év eltelik mire képes egy kicsit beletörődni, hogy talán sosem tudja meg a választ mi történt a feleségével aznap este.
Sokszor vagyunk igy, hogy tudni akarjuk a hogyant, a miértet, aztán amikor megkapjuk, néha döbbenten állunk hogy nem erre számítottunk. Nem akarjuk elhinni sem, mert hogy ez nem lehet igaz, tuti nem így volt, nem ezért. Néha az igazságot a legnehezebb megemészteni.
Miles megismerkedik Sarah-val, az új tanítónővel az iskolában. (Magamban ez kicsit vicces volt, mert Miles kisfia pont hasonló cipőben van, mint az én fiam. Csak mennyivel jobb lenne ha ilyen kedves szerető tanítónéni akarna segíteni neki, nem úgy mint ahogy nálunk a helyzet :( )
Sarah is nehéz időn van túl. Nem bírom az ilyen embereket, mint Sarah volt férje. Gerinctelen kis szarházik, akiknek semmit sem ér a szerelem.
Sarah-t viszont nagyon bírtam, mert kicsit magamra ismertem. Nekem van ilyen humorom azzal akit szeretek.
Azt gondolnánk, hogy akkor Miles és Sarah a múltjuk árnyékában nehezen tudnak majd így is összejönni, de nem ez az ami igazán megnehezíti életüket.
Természetesen tudtam, hogy mi az a titok, ami összeköti őket, szinte az elejétől. De ez nem is volt baj, nem is ez a lényeg, hanem ahogy vártam hogy hogy fogják feldolgozni az eseményeket. Hogy derül ki, hogy hat ki ez a szerelmükre, mi lesz velük ennek fényében.
Szerettem ezt a könyvet, úgyhogy másik könyve is lehetőséget fog kapni. Mert nagyon olvastatta magát, rég olvastam ilyen gyorsan el egy könyvet, rég volt hogy ennyire nem tudtam letenni, és folyton folyvást megsirattam a szerepelők szenvedéseit.
Milesra pedig írtózatosan büszke vagyok, hogy milyen jellem. Aki ilyen helyzetekben úgy reagál végül ahogy ő az egy nagyon jó ember. Bárcsak mindenki ilyen lenne, mint ő.
A borító pedig tökéletes. Arról szól, ami a borítóján van.
A legutóbbi olvasásom.
A tetovált lány nekem eléggé tetszett. Igaz csak filmen láttam. Sok svéd krimiírót reklámoznak mostanság. De mindig hagytam őket, mostanában jobban rá voltam kattanva a szerelmi sztorikra, vagy az emberibb történetekre. Pedig régen faltam a krimiket, gyilkosságokat, és társait.
De most valamiért mégis kezembe vettem ezt a könyvtárban. Ami nehezen ment, az a svéd nevek megjegyzése... volt két szereplő, akikről sokáig azt hittem, hogy egyek, pedig még csak nem is hasonlít a nevük... nem tudom miért.
A történet jó volt, a nyomozás izgalmas, vártam és vártam, hogy hogy jönnek rá ki a gyilkos. Főleg hogy az olvsó párhuzamosan olvashatja a gyilkos naplóját, a nyomozással, és a nyomozók életével. Az írónő bizony megvezetett. Vagyis elnyomtam magamban a sejtést, de talán így is van jól. Annyira élvezettel olvastam a történetet, hogy nem is igazán akartam megfejteni, hagytam hogy sodródjrak arra, amerre az írónő terelt. Tényleg csak egy pillanatra, az x-edik gyilkosságnál fordult meg a fejemben, hogy ez a szituáció abszurd, ha belegondolok, nem lehet úgy ahogy sejteti.
Megkedveltem a nyomozókat is. Az ő életükbe is jó volt belefolyni. És olyan érzésem van, hogy ez egy sorozat, mert eléggé elvarratlan egy-két dolog benne, és ettől fura felemás érzéseim lettek. Remélem folytatódik a történet, újabb és újabb megoldandó feladatokkal. Kicsit olyan Ed Mcbain érzésem van, és Ed McBaint nagyon szerettem.
A történet egyébként borzasztó, azt hiszem azóta nem bírom a gyilkosságokat, krimiket, hogy gyerekeim vannak. Mindig az jut eszembe, hogy mi lesz ha velük is ilyen történik. Mi van ha rosszkor rossz helyen vannak, vagy rosszkor rosszat szólnak. Most különösen éles számomra ez a kérdés, mert a nagyobbik fiammal gondok vannak az iskolában, bántják elég sok felől, bár ő is elég furán viselkedik. Ilyenkor gondolok arra, hogy hogy kihat ránk a környezetünk. Hogy mivé leszünk és hogyan. De ezt akár magamon is érzem mostanság... és hogy tudunk a gonoszság hálójából kiszabadulni, és értékes embernek megmaradni.
A történet egy ovis sztorival kezdődik... a gyerekek ahogy kilépnek az ajtón, és ahogy bántalmazzák, terrorizálják egymást. A gyerekek tudnak gonoszok lenni, de vajon hol a határ, egészséges csintalanság és kimondott gonoszság között? Miért nem figyelnek oda jobban a felnőttek? Miért nem avatkoznak közbe? Honnan tudjuk, hogy mikor kell közbe avatkozunk?
Conny Sjöberg természetesen a kedvencem lett. Okos, emberséges, szereti a feleségét, és a gyerekeit, olyanokat is, akik nem a vér szerinti gyerekei. Igen, számomra ilyen a tökéletes férfi.
A történetben a feleségvel előjön egy teszt, amihez hasonlót szoktak játszatni az emberekkel. Nincs igazán jó megoldás, mert ugye mindenki mást és mást tart rosszabbnak. A feladat a következő, állíts sorrendet, hogy ki követte el a legnagyobb bűnt, és ki a legkisebbet. A törénet a következő. Nem emlékszem a konkrét nevekre, úgyhogy csak betűket írok. Van egy nő, T. Szerelmes M-be. A folyó két oldalán laknak, és a híd tönkremegy. T át akar jutni mindenáron szereméhez M-hez. Átmegy a szomszédba, L-hez, hogy kölcsönkérje a csónakját, amivel átevezhetne. L azt mondja, hogy odaadja a csónakot, ha T lefekszik vele. T felháborodva elmegy, átmegy a másik szomszédhoz, K-hoz. Elmeséli, hogy milyen ember is ez az L, felháborító, hogy csak így hajlandó segíteni valakinek. K azt mondja, hogy ez nem az ő dolga, ő ebbe nem szól bele, csináljon mindenki amit akar. semmi köze mások ügyeihez. Így T végül úgy dönt, hogy lefekszik L-vel, hogy átmehessen. Meg is kapja a csónakot, átmegy M-hez, töredelmesen bevallja, hogy mit tett azért hogy átjusson. M viszont elküldi, mint becstelen embert, hogy ő ezek után nem tudja szeretni. T sirva átmegy M szomszédjához, P-hez, akinek elsírja bánatát, elmeséli mit tett, és hogy M ezért kidobta. P átmegy M-hez, és megüti P-t hogy ennyire önző, és ennyit jelenett neki T.
Fel lehet állítani a listát :) A férjemmel is beszéltük, hogy talán a legnagyobb bűn az, ha félrenézel, mikor máson segíteni kéne. Mikor arra hivatkozva, hogy nem az én dolgom, hagyod hogy mások rosszat tegyenek, vagy nem teszel mást érte, hogy ne történjen meg. Az én listám: K, L, T, M, P ... de biztos sokat lehetne ezen vitatkozni.
Utánanéztem tényleg csak két szösszenetnyit az írónőnek, aki matematikus végzettségű, és korábban egy IT cégnél dolgozott. Talán nem véletlen tetszik a könyve :)
Tiniregény, és el sem akartam olvasni. Csak időztem már egy ideje a könyvtárban, és semmi érdemlegeset nem találtam. Úgyhogy felkaptam ezt, ami ráadásul csak 2 hétre kölcsönözhető, mert a nagyon olvasott kategória. Na gondoltam, akkor nézzük meg.
Ismét egy érdekes elgondolás, házasságról, párválasztásról. Van egy hercegünk, Maxon, akinek feleség kell. Ebben a jövőbeli időben, a hercegek úgy választanak feleséget, hogy kisorsolnak 35 lányt, aki eljön a palotába, és "megküzdenek" a hercegért.
Van egy főszereplő lányunk is, America Singer. Mindenki sejtheti, hogy az alapsztori, hogy főhősnőnk nem akar benne lenni a kiválasztottakba, nevezni sem akar, végül mégis bekerül a 35-be. America-val elég jól tudtam azonosulni. Minden döntése, viselkedése baromi logikus, az érzelmei teljesen úgy vezérlik, ahogy engem vezérelnének. Rendes, megbízható lány alapvetően. Fontosak neki a szerelem, a barátság, az igazság. Mégis szembe kell néznie azzal, hogy a szerelem nem mindig teljesül be, az igazság nem mindig véghezvihető, bármennyire is szeretnénk, és bármennyire is bántja a szívünk.
Az a jó benne, hogy nem tudom hogy hova tart majd America szíve. Maxon teljesen követhető, logikus, igazi tipikus férfi, aki egyben komoly pozicióban van, amiben szintén helyt kell állnia. Kíváncsian várom majd a történet folytatását.
Megjelent már magyarul is a következő rész, remélem a könyvtárba is elkerül valamikor. Ez olyan könyv, amit szívesen adnék majd a lányom kezébe, ha nagyobbacsaka lesz. Lehet megveszem egyszer neki ezt a sorozatot :)
Americát nagyon szerettem, mert olyan amilyen, nem játszik szerepet, nem gonosz, ha vét bocsánatot kér. Bárcsak ilyenek lennének alapvetően a nők.
A borító nekem nagyon bejön. De imádom az ilyen ruhákat!
Furcsa egy történet. Valami nagyobb dologra számítottam. Ez is egy szokványos, hétköznapi történet, sok hétköznapi tanulsággal. Mégsem vitt magával annyira a történet, mint más hasonló esetekben.
Egy 53 éves nő Rebecca Davitch életébe csöppenünk bele, aki úgy érzi krízis helyzetbe került élete. Férje régen meghalt, a lányai felnőtt nők.
Megismerjük korábbi életét Rebeccának. Hogy ment hozzá ahhoz a férfihoz, akihez. Milyen megdöbbenést váltott ki a családjából, az akkori pasijából, akit otthagyott ezért a szerelemért. Hogy lett belőle egy teljesen más ember, mint amilyennek látszott, és hogyan visz egy olyan vállalkozást, ami szerinte sosem passzolt hozzá, a személyiségéhez.
Újra előkerül a régi szerelem, ami leporolható vajon?
Rebecca remélem rájön a végére, mert nem derül ki, de szerintem úgy volt jó az élete ahogy volt. Helyesen döntött az élete során, mégha utólag rövid szakaszokra meg is kérdőjelezte a dolgokat, de aztán szerintem bebizonyosodott számára, hogy mégiscsak jól tett mindent úgy ahogy tett. Talán nem gondolta hogy ilyen ember, amivé lett, de talán mégis jól volt úgyahogy volt, és talán ez mégis ő volt.
A kívülállók néha nem értik meg, érzik át a szerelmét két embernek. Néha azt hiszik mások, hogy fontosabb az, hogy hogyan kéne viselkednünk. De én még továbbra is a szerelemben hiszek. Meg kell próbálni közben nem eltaposni másokat, de igenis fontos, hogy azzal legyél, aki a párod valójában. Nem lehet helyettesíteni mással. És nagyra becsülöm azokat az embereket, akik nem alkusznak meg kevesebbel, még ha látszólag sivárabb is lesz az életük ettől. Rebecca nekem végig szimpatikus volt, az összes tettével, cselekedetével, ahoyg másokkal bánt, ahogy szeretett és nem szeretett.
Összességében nem volt rossz a történet, annak ellenére, hogy nem volt benne semmi óriási horderejű.
A borító? Nem tudom. Nem fog meg, de nem is mondom, hogy nem tetszik, vagy nem passzol. Mondjuk úgy, furcsa. Végülis furcsa történet, furcsa borítóval :)
Ezer éves elmaradásaim vannak könyvek tekintetében. Nem tudom mióta nem írtam meg amiket olvastam, úgyhogy még azt is gyanítom, hogy ki fognak maradni dolgok, amikre nem emlékszem, hogy olvastam. De olyan kaotikus, rohanósak a napjaink, hogy örülök, ha olvasok néha.
Szeretem az ilyen történeteket, mint ez a könyv. A mesés történeteket, mesebeli házikóval, mesebeli - boszorkányos - képességekkel.
A Sparrow család nőtagjai 13. életévüket betöltve valamilyen képesség birtokába kerülnek. A legfiatalabb nő a családban Stella, aki ezen a bizonyos reggelen megtudja hogy mi is az ő képessége. Ami nem biztos hogy áldás, lehet hogy átok inkább? Stella látja az emberek halálát. Látja hogy fogják végezni. Nehezen szokik ehhez a gondolathoz, nem tudja hogy segítsen, tud-e segíteni, el tudja-e odázni a halált, vagy megváltoztatni.
Az édesanyja egyedül neveli, apjától elvált. Édesanyjának más képessége van, amit nem élvez annyira, nem igen látja hasznát. Pedig sokat elmondanak az emberről az álmai. Jenny és Stella nehezen jönnek ki egymással. Igazi kamasz lány és anya konfliktusok. Jenny minden vágya az, hogy ne olyan legyen, mint az anyja Elinor, máshogy akarja nevelni a lányát, meg akarja adni neki azt, amit ő nem kapott meg. Csak ilyenkor könnyen abba a hibába esünk, hogy valami teljesen mást meg megint elrontunk.
Elinor beteg, haldoklik. Az ő képessége nem rossz. Tudja ha egy ember hazudik. Zsémbes, konok öregasszony, de mégis szeretni való. Van is, aki így is szereti. Valahol jó érzés, hogy szerethetik, és szeretik is az ilyen asszonyt, de akkor az is fájna, ha az én férjem gondolna folyton így egy másik nőre, így lenne az élete. Valahogy én a tisztaságnak vagyok a híve. Nem tudom mit ér, ha valaki velem van, de a szíve másé. Persze nem lehetünk itt százszázalékban biztosak benne, de talán csak azért, mert a szereplők maguknak sem vallották be.
A sors úgy hozza, hogy a három nő egy városba kerül, vissza Jenny szülőfalujába, a Torta-házba. A viszonyok alakulnak, kapcsolatok javulnak, és az alap probléma ellenére tart mindenki a jó irányba. Barátságok születnek, szerelmek szövődnek, családok békülnek, és mindeközben megismerjük a Sparrow család történetét, Rebeccatól napjainking.
Egyszerű, váratlan fordulatoktól mentes, de számomra mégis lebilincselő történet.
A borító viszont rémes. Nem jöttem rá, hogy hogy kapcsolódik egyáltalán a történethez.
Jodi Picoultot egyszerűen imádom. Szeretem a stílusát is, de azt pláne hogy milyen profin körüljárva dolgoz fel egy történetet.
Ennek a könyvnek a témája kimondottan vonzott is. Szeretem megismerni az olyan vallásokat, amikről semmit nem tudunk, csak egy-két apróságot. Nagyon jó volt belecsöppenni ebbe a világba. És igen, a furcsaságai ellenére, meg hogy talán ott sem minden tökéletes, mégis sokkal vonzóbb volt, főleg mellé állítva az angol igazságszolgáltatás lelketlenségét, az ügyvédek, ügyészek szemétkedéseit, a mi világunban élő emberek viselkedését, életét. Szeretem a munkám de mégis időről időre elgondolkoztam, hogy nem is lenne rossz egy ilyen közösségben élni, ahogy így egymásért vannak az emberek, hogy képesek megbocsántani, becsületesnek és jónak lenni.
A szigorú szabályaik ellenére mégiscsak emberek ők is. A könyv elején meghal egy újszülött, akinek meggyilkolásával már szinte az elejétől kezdve az anyát, egy fiatal amis lányt vádolnak. Sok helyen olvastam, hogy viaskodik az emberben a kétely és a hit, hogy Katie, ez a fiatal lány vajon megölte-e a babát, vagy sem. Nem tudom, én végig azt gondoltam, hogy egyszerűen nem lehetett ő. Nem tudom miért, hiszen az elején semmit nem tudtam róla, folyton hazudott, máshogy gondolkodott, ebből kifolyólag máshogy reagált le dolgokat. Tudtam mit fognak nála félreérteni, átéreztem a kétségeit, félelmeit. Talán azért mert hasonlón én is átmentem. Na nem gyerekgyilkosságon :) hanem a félelmen, hogy a szüleid mit szólnak ahhoz amit tettél, teszel, és hogy utána hogy viszonyulnak majd hozzád. Elfogadnak, kitagadnak, mit tesznek mégis.
Engem lenyűgözött Katie egyénisége. Hogy engedett egy pillanatra a szerelemnek, valakivel akivel szerették ugyan egymást, de nem volt jövőjük együtt. Képes volt erről a szerelemről lemondani, mert voltak számára sokkal fontosabb értékek. És talán igaza is volt. A szerelem lehet néha nem a megfelelő emberrel, hiába olyan varázslatos, és kívánatos. Vajon mennyire tudunk elszakadni tényleg a gyökereinktől. Nagyon értékeltem, hogy a család mennyire fontos volt Katinek. Mindenekelőtt. Valahogy ezért sem hittem azt, hogy képes megölni egy babát.
Az apa, Aaron. Akárcsak a saját apám. Azért nem bocsát meg, mert magánban csalódik hogy nem olyanná nevelte a gyerekét, amilyennek szerette volna. Nem tudom hogy ez mennyire elfogadható, akár az amis vallásban, bár teljesen megértem miért ilyen.
Igen, a könyven szerepel még Ellie, a könyörtelen, lelketlen ügyvédnő, legalábbis én annak láttam, aki képes bármilyen rosszembert felmentetni, aki mindig is vágyott saját gyerekre, és nem tud azonosulni a gyermekét megölő anyával, mégis elvállalja az ügyet. Aki mégis lassan lassan beilleszkedik az amis életben, ügyfele miatt. Aki a saját világában olyan élesen lát mindent, Katievel kapcsalatban pedig unos untalan téved. A két nő, ahogy neveli és tanítja egymást. Adnak és kapnak, de azt hiszem Ellie kap a többet ezzel az üggyel. Talán végre olyan valaki lesz belőle, aki tényleg értékes. És nem azért, mert a leglehetetlenebb ügyet is megnyeri a bíróságon. Ellie nem volt nekem szimpatikus, csak később, ahogy alkult és formálódott.
És a többi amis szereplőt is ki lehetne vesézni, egyik sem tökéletes, sőt! Mérges, önző, gonosz, hazug... mégis valahol jobbnak érezzük őket. Mert valahol ennek ellenére jobbak is szerintem. Embertársaikkal, egymással.
Éppen ezért olyan letaglózó a vége. Hannah a vízen, karján az újszülöttel, hogy Ellie látja, és tudja, hogy miért nem szabad, hogy elvegye ezt Katietől. Katie örök álma, hogy maga mellett tudjon mindenkit, akit szeret. És aztán mikor azt hiszed, hogy rád hagyják hogy mi is történt valójában, bár sejted, akkor megakad az ember lélegzete. Hogy, azt mondod, hogy nem, nem, nem, nem akarom hogy így legyen. Nem, nem, ez nem lehet. Bár sejthető volt nagyon is, mégis az ember próbálja kizárni az agyából, hogy mi is az igazság. Ami annyira egyszerű, hogy az ember csak sírni tud. Meg lehet-e bocsátani egy csecsemő megölését? Nem hiszem. Én legalábbis nem tudom megbocsátani. Egyszerűen elfogadhatatlannak tartom. De meglehet érteni, hogy van amikor azért történik valami, hogy ne legyen még nagyobb baj az életében valakinek. Amikor többeket akar valaki megmenteni, egy kárára. És megdöbbenünk, holott azt hisszük, hogy egy anya nem képes megölni egy gyermeket. Egyfelől nem is, de másfelől talán mégis. Kettősség, melytől tényleg sírhatnékja van az embernek. az anyáknak tényleg úgy gondolom, hogy semmi sem számít, csak a gyermeikeik.
Ez az emberek igazsága. Hogyan vagyunk képesek a jót is különbözőképpen értelmezni, és a rosszat is.
A magyar borító pocsék, én nem tudom miért tesznek Picoult könyveire mindig valami hasonlót, egy arcot magában. Nem adja át a lényegét.
Mennyivel beszédesebbek a külföldi borítók.
Azt hittem, hogy ez a könyv tetszeni fog majd nekem. Internet trilógia első kötetéről van szó. De valahogy nem fogott meg a történet, sőt a második kötetet csak elkezdtem, aztán mikor lejárt a kölcsönzési idő, visszavittem a könyvtárba, olvasatlanul.
Mivel a szakmámhoz kapcsolódik a témája, azaz internet és mesterséges intelligencia, nekem kicsit melószaga volt az egésznek. Ráadásul pont ezért számomra néha annyira katyvasz volt a magyarázata dolgoknak, hogy nem is bírtam odafigyelni részekre rendesen.
De mi is a történet. Van egy vak lány Caitlin, aki születésétől vak. Egyszer csak meg keresi egy japán kutató, aki azzal kecsegteti, hogy visszanyerheti valószínűleg a látását.
A műtét meg is történik, azonban teljesen más történik, mint amit gondolnánk. Caitlin mást kezd el látni a való világ helyett. Valamit, vagy valakit aki egyre okosabb.
Az első rész kb itt véget ér. Caitlin vívódása, hogy egyáltalán mit hozzon mások tudomására. Szüleinek meggyőzése. Az MI tanítgatása. Mindenféle matematikai fogalmak röpködnek. Egy Asperger szindrómás apa. Hát nem tudom, valahogy nem fogott meg a történet maradéktalanul. Persze a vége fele felfigyel erre más is.
Ott van még másik szálon egy kínai madárinfluenza járvány, és annak eltusolása. Egy orángután meg egy csimpánz videon beszélgetése. Utóbbi baromira hidegen tud hagyni, nem vagyok annyira oda az állatokért. Gondolom ezek majd a következő részekben valahogy összekapcsolódnak, de valahogy nem vonzott a történet egyáltalán. Majd talán egyszer. Nem tudom.
A borító viszont tetszik!
Könyvtárban találtam meg ezt a könyvet, és egyből magammal hoztam. Egyszer jó régen kinéztem már szerintem, hogy jó lenne elolvasni.
Könnyű kis olvasmány volt. Jó régen volt már, hogy kiolvastam. De ettől függetlenül az megmaradt, hogy érdekelt, és jó volt olvasni.
Nem volt benne semmi nagyon extra. Mindenki tudja menet közben, hogy kinek drukkoljon. Az is egyértelmű kit szeressen az ember benne, meg kit ne.
Lisa, a könyörtelen lapszerkesztő, aki váratlanul kerül az új magazin élére Írországba, számomra az abszolút kerülendő nőket testesítette meg. Jól néznek ki, és vissza is élnek vele. Mindenkin áttaposnak, de leginkább nőtársaikon. Pedig nem olyan rossz lelkű nő, csak egyszerűen azt hiszi, hogy így kell érvényesülni, ettől lesz boldog. Pedig nem.
Ashling már jóval szimpatikusabb volt, bár ő volt a balek, és a szerencsétlen lány a történetben. Mégis vele lehet legjobban azonosulni, mert ő jólelkű, rendes ember.
Clodagh-ot meg hát az első perctől jól pofán vertem volna. Én is itthon vagyok kis gyerekekkel, de ne csodálkozzon ha ilyen idiótán neveli őket, akkor a fejére másznak, és kibírhatatlanok. Nagyjából semmit nem törődött velük, és mindent rájuk hagyott, aztán meg csak sírt. De a leggázabb a férjhez a való viszonya volt. Azért azt elég durvának gondolom, ha havonta egyszer iszik egy csomót, hogy havi egyszer kibírja a férjével a szexet. Ha ennyire szar, akkor beszélje meg vele, és változtassanak. Ha nem tudnak, akkor vége, ennyi volt. De ez nem házasság, meg párkapcsolat. Viszont nagyon megérdemelte azt amit a tetteiért végül kap. Senki másra nem gondolt, csak saját magára.
Egyszer olvasós, de aranyos történet volt.
A borító borzalmas.
Ma reggel kiolvastam ezt a könyvet. Hát... annyira sok jót olvastam róla, és nekem mégsem jött be. Iszonyatosan untam. Nem volt kedvem másik könyvet keresni, viszont így jó ha hetente pár oldalt elolvastam belőle. Így meg nehéz haladni egy több, mint 300 oldalas könyvvel.
Ennek ellenére megsirattam a végét.
Nekem rettentetesen unalmas volt szinte az elejétől kezdve. Júlia nekiindul megkeresni 4 éve eltűnt apját. Egy burmai kis faluba vezet az újta. Eddig izgalmas is volt, eltűnt apa, a lánya meg akarja érteni mi lett vele. Annak ellenére, hogy szó nélkül otthagyta őket, az anyja dühös, és nem bocsát meg. Őszintén szólva megértem.
Vártam, hogy miféle mentsége lesz az apának erre a cselekedetre, de igazándiból nem kaptam meg.
Julia a faluba érve találkozik egy emberrel, aki mesélni kezd az apjáról. Eleinte nem hiszi, hogy bármi szava igaz lenne, de aztán egyre jobban bízni kezd a mesélőben. Néha úgy érzem, hogy nekem kár könyvet olvasni, természtesesen egy idő után nagyon jól tudtam ki a mesélő. Folyton kitalálok mindent előre.
De tényleg végtelenül untatott a történet. Értem hogy a csodálatos szerelmet akarta átadni. De valahogy számomra megfoghatatlan volt a szerelmük, a vonzódásuk. Nem igazán értettem, hogy mégis mi varázsolta el őket egymásban. Az hogy egymásra voltak utalva, hogy együtt fedezték fel a világot, és lett számukra kerek? Valami ilyesmi talán. Persze egyedül is megállták a helyüket, ez nem kétséges. De igazándiból nem tudom hogy milyen életük lett volna ha mégis együtt lesznek a műtét után. Persze lehet hogy ugyanúgy szerették volna egymást. Végülis ezt sugallja a könyv, hogy ők bármi áron, de egymásnak voltak rendelve.
Értem, hogy ők teljesen más világban éltek, talán én is kicsit Júlia vagyok, de engem nem fog meg a történet vége. Nem tudom megérteni a férfit. Nem értem, hogy mi különbség lett volna az amerikai felesége, és a számára kiválasztott feleség között. Az amerikai feleségét kicsit talán szerette. De ha szerette, tartozott volna neki egy levéllel legalább. Persze lehet, hogy a levélen ugyanúgy dühös lett volna a felesége, de igazándiból ez az otthagyom, és soha többé nem tud valaki rólam valamit, ez borzasztó. Persze Mi-Mi is ezt élte meg, hiszen nem tudott Tin Vinről semmit. Iszonyú sok éven át. Mégis hitt és bízott benne. Visszvárta. És ezért haragszom erre a férfire. Ha ezt tudta és érezte Mi-Mi iránt, akkor nem szabadott volna valakit kétségek között hagyni, aki iránt meg nem érezte ezt. És Mi-Mi nem is tette ezt. Ő tényleg kitartott Tin Vin mellett. De ugye a nők mégiscsak nők, a férfiak meg férfiak.
Persze hihetetlen az időn át kitartó szerelmük, az ember ebben hinni szeretne, hogy létezik ilyen. Igen, Tin Vin jó volt, hűséges, igaz, erős volt és hitt, és méltósággal viselte életét, tisztelte a rokonait, idősebbeket, döntéseiket, a kultúra és hagyománya átitatta egész életét. De ez csak Mi-Mire nézve volt csodálatos. Nem értem hol volt jó, és igaz, és hű, és tiszteletteljes azzal a nővel, akit viszont feleségül vett, és a közös gyerekeikkel. Egész egyszerűen átvágta őt/őket, mert meg akart felelni a kúltúrájának, a saját társadalmi elvárásainak. Nem mondott neki/k igazat azzal, hogy elhallgatott dolgokat. Megfosztotta a nőt attól, hogy helyesen dönthessen. Ott maradt ugyan a fiával, de nem szerette úgy ahogy az ember a gyerekét szeretnie kéne, mert pont rosszkor született. Persze végülis az ő anyja is durva volt vele gyerekként, talán nem olyan meglepő, hogy nem tud azonosulni azzal az érzéssel, hogy mit és hogy ártunk gyerekeinknek. Persze lehet hogy mindenki árt valahogy, és úgysem tudja kiszámítani, hogy mit vált ki a másikban. De én sokkal többre tartom az igazságot, hogy elmondom, amit gondolok. Nem a bántó formára gondolok természetesen. Nem is azt mondom hogy mindig mindent konkrétan ki kell mondani. De elhallgatni dolgokat, és hagyni hogy a másik az alapján döntsön amit hisz és hozzáképzel, az már baj. Főleg akkor ha tudod jól, hogy rosszul gondolja.
Persze tudom ez a történet Mi-Mi és Tin Vin története. Rájuk kéne koncentrálnom. És megsírtattam őket, a beteljesült, és beteljesületlen szerelmüket. Hogy végül megkapták, amit szerettek volna. Nem mindenki lehet szerintem ilyen szerencsés. Sok szép dolgot át lehet venni a kúltúrájukból, a nem rohanunk sehova dolot mindenképpen. De engem zavartak a sok jósba, és asztrológusba vetett hitek. Teljesen félreértelmezett, saját gondolatára, félelmére formált értelmezése dolgoknak. És kérdés, vajon bármiben is bármelyik jóslatnak igaza lett? Kétlem.
Ami még tetszett az a halálhoz való hozzáállásuk. Hogy ugyanúgy része az életüknek, mint bármi más. Mi talán hajlamosabbak vagyunk nem részt venni benne. Nem érünk rá bemenni a kórházba a haldoklóhoz, mert jobb dolgunk van. Nem megyünk el a temetésre, mert hogy épp elutazunk, vagy más fontosabb dolog van. Pedig talán egyszer majd mi is örülnénk ha valaki meglátogatna, vagy elkísérne utolsó utunkra.
Talán nem a megfelelő hangulatban voltam. Nem volt giccses a könyv, mégis rém unalmas volt számomra a stílusa. Pedig szeretem ha valami vidéki életről szól, egyszerű emberekről, akiktől van bizony mit tanulni. Szeretem a romantikus, szerelmi történeteket. Mégsem jött be nekem ez a könyv egyáltalán. Csak le akartam tudni és a végére jutni. Azt hiszem én leszek az egyetlen negatív kritikus erről a könyvről.
Ez a könyv... borzalmas és egyben jó is. De nagyon megvisel az ilyen. Nem szabadna ilyeneket olvasnom.
Régóta vágytam erre a könyvre, és mikor megláttam a könyvtárban a polcon egyből felkaptam, és hazahoztam.
Egyszerűen
borzasztó ez a történet. Egyszerűen rémülettel tölt el, hogy mi lenne
velem is ha egyike lennék a nagy világégés egyik túlélőjének. Lenne
remény, lenne miért élni? Mit tennék a gyerekeimmel? Milyen jövőt
mutatnék nekik? Hogy vegyem rá hogy akarjanak élni, mikor nincs miért és
hogyan.
A
földön alig vannak emberek. Minden kiégett, elégett, kidőlt, ledőlt
tönkrement. Nincsenek állatok, nincsenek növények. Csak hamu mindenütt.
Itt menetel céltalanul valójában apa és fia. Az anya már rég feladta.
Csak a kisfiú és az apja. Pár szavas beszélgetéseik, félelmeik,
reményeik.
Nem
tudom bírnék-e tényleg én is sokáig így élni, még ha teszem azt
feltalálnám magam egy ilyen világban. Egy apa, aki bármit megtenne a
fiáért. Tartogatnak két pisztolygolyót maguknak, ha valami olyan
történne amiért muszáj megtenni. Erre mégsem kerül sor. Mert mikor hal
meg a remény? A végtelenségig ki tudunk tartani, és hinni benne, hogy
lesz jobb, megváltozik valami. Egy rettenetesen jólelkű és bátor
gyerek.
Kiborított
a menetelésük, a szerencsétlenségük, az éhezésük, jövőtlenségük,
céltalanságuk. Egy letűnt csillogó múlt, melybe van-e újra visszaút.
Végig
annyira akartam hinni, hogy legyen. Hogy igenis újrakezdhessék az
emberek. Mert erősek bátrak. Lehet hogy nagyon borzasztóan újra kell
kezdni, és az ősembertől indul útjára újra ez ember. De ha egyszer
megtettük, tán még egyszer képesek vagyunk? Persze nincs válasz a könyv
végére sem, de én remélem, bízok benne, hogy nem volt hiábavaló az út.
Rowling
nevét a Harry Potter sorozatból ismerhetjük. Na hát ez a történet
semmilyen formában sem hasonlít rá. Örülök, hogy írt egy másik könyvet,
bebizonyítva, hogy tud jó történeteket írni, nem csak gyerek-felnőtt
varázslós történetet.
Bár
megmondom őszintén pont ezért néha nagyon fura volt tőle a könyv sorait
olvasni. Tudom tök hülyeség, ha nem ő írta volna a Harry Pottert
egyáltalán nem zavarna, de mégis ahogy szexről, drogról, családi
bántalmazásokról írt, hát fura volt elsőre.
A
végére nagyon bejött az egész könyv, viszont az eleje kissé
gyötrelmesre sikerült. Egész egyszerűen nem fogtam fel a sztorit, sok
volt a szereplő, mindenkinek legalább volt egy rendes neve, meg egy
beceneve. Eleinte azt sem értettem ki kivel van, és mi a cél. Aztán
lassan összeállt a kép.
Egy
kisváros Pagford életébe nyerhetünk bepillantást. Váratlanul az egyik
tanácsnok meghal, és a helyét kellene betölteni a helyi politikában. A
harc megindul, ki ezért, ki azért szeretne jelentkezni. Azonban egyre
másra derül fény a kisváros lakóinak féltve örzött titkaira. Amik persze
nem eget rengetőek, az emberek maguk mégis azt hiszik, és rejtegetik.
Szépen
megértjük ki a jó és ki a rossz szereplő, bár a rosszakat is
igazándiból kezdi megérteni az ember miért olyanok. Némelyiket lenne
kedvem megrángatni, és rászólni hogy hé, nézz már magadba! Milyen vagy
és mit teszel másokkal. De ha egyedül nem tudsz, kérj segítséget.
A
végén persze nagyon sírtam. Nagyon nagyon sírtam. Nem gondolnánk, hogy
pont ő a jó, aki a sok rosszaság mellett annyi jót is tesz. Csak egy
rossz helyre született, és rosszkor hal meg ez a tanácsnok.
A
könyv nagyon jó volt, a borító meg pocsék szerintem. Hiába értem, hogy
egy szavazást szimbolizál a borító, azért nagyon kellett gondolkodnom,
hogy leessen. Meg nemes egyszerűséggel béna. Az 50-es években megállta
volna a helyét, de nem most.
Régóta megvan ez a könyv, és most nem is tudom miért vettem le a polcról.
A
főszereplő Sam, teljes nevén Samantha. Élete utolsó napjába
tekinthetünk be. Giminazista végzős lány. Jól érzi magát az életében,
hisz a menők közé tartozik. A nap végén egy autóbalesetben életét
veszti.
Felteszi
a kérdést, hogy vajon miért kellett meghalnia. Rosszabb mint mások,
megérdemelte a halált. Másnap azonban újra kezdődik ugyanez a nap, ez a
bizonyos február 12-e.
Minden
újrakezdett napot máshogy és máshogy él meg. Újabb és újabb dolgokra
jön rá, megváltozik a történet az ő viselkedésétől. Elsőre kábult, nem
érti mi van, miért játszódik újra a nap. Másodjára arra játszik hogy
elkerülje a tragédia helyszínét, aztán dühös, mindenkibe belerúg. Aztán
meg akarja változatni a történetet. Samantha újra és újra a nap elején
találja magát, mi pedig betekintést nyerünk Samatha életébe, lelkébe.
Talán elsőre nem tűnik olyan gáznak a lány. De azért valljuk be, hogy
ahogy halad a történet előre, kicsit sem lesz számunkra szimpatikus. Egy
kis önző, önelégült lány. Aki örül, hogy végre a menőkhöz tartozik, így
áttapos másokon. Vagy szimplán nem törődik másokkal. Ennek ellenére
vannak akik hisznek benne, akik sejtik az igazi énjét.
Samantha
napról napra változik, alakul, végül megérti miért is éli újra és újra
ezt a napot. Mondhatjuk hogy ilyen nincs, hogy valaki ilyen rövid idő
alatt ilyen pozitív irányba változzon. De nem erről szól szerintem a
könyv. Bár biztos bele lehetne a 7 napba magyarázni valamit, hogy miért
is 7 nap. De az üzenete pontosan az, hogy ne hagyd hogy valami túl késő
legyen. Ne tegyél olyat másokkal, amit megbánnál, ha aznap este
meghalnál.
Mond
ki azoknak akiket szeretsz, hogy szereted őket. Törődj másokkal. Ne
hagyj cserben másokat, és főképp ne hidd azt hogy a menőknek áll a
világ.
Nem
tudom egyébként hogy már a mai magyar iskolákban is jelen van-e ilyen
durván a gyerekekben a menő és lúzer ellentét. Remélem nem. Mert annyira
aljasok tudnak lenni azért ezek a gyerekek egymással. Én nem emlékszem,
hogy a mi időnkben ilyen durvaságokat megengedtünk volna magunknak.
Mert szerintem nem is.
Könyvtárból
hoztam ki ezt a könyvet. Régen a piros cipő tetszett meg, meg
valószínűleg jókat írtak róla könyves blogokon, de már annyira nem
emlékeztem, hogy miért is akartam ezt a könyvet kiolvasni. Nagy nehezen
belekezdtem, mert közeledett a visszaviteli határidő, utána viszont nem
tudtam letenni.
A történet egy trilógia első része, mint ahogy utána néztem miután kiolvastam. Fura is lett volna kicsit ha ott van vége ahol.
A
történet egy Hamupipőke feldolgozás :) Sok területen meg volt másítva a
történet, dehát gondolom ez is volt a lényeg, csak az alap Hamupipőke
vonal maradt meg. Valamikor a jövőben játszódik a történet. Ahol Cinder
nem más mint egy kiborg. Pekingben járunk. Járvány pusztítja az
embereket, amire ellenszer nincs.
Cinder
a mostohájával él, és két mostohatestvérével. Eddig a hasonlóság :)
Mert itt az egyik mostohatestvér szereti, csak a másik nem. Cinder
foglálkozását tekintve szerel. Mindent megszerel, minden technikai
kütyüt képes megjavítani, robotokat, telefonszerűségeket, járműveket.
Kicsit futurisztikus hamupipőke :)
Itt
is van herceg, aki bált tart. A szálak azonban bonyolultabbak. Titkokat
rejt a világ. Nem csak földi emberek hanem Holdról jött emberek is
szerepelnek a könyvben. Akik jók, rosszak ki tudja. Lázadnak. Cinder
pedig valamiért más mint a többiek. Kiborgságában is, és múltjában is.
Sajnos soká lesz még folytatása, a második részt még nem is láttam magyarul megjelenni. De mindenképpen elolvasom majd.
Ezt a könyvet csak úgy véletlen láttam meg. Nem is blogon. Mégis nagyon megtetszett, és meg is vettem.
Van három gyerekem, és bizony unos untalan olyan problémákba ütközök, amiket a franciák úgy tűnik megoldanak.
Általában nem szokták szeretni a franciákat, különcök, merevek, távolságtartók. A gyereknevelésben vizsont úgy tűnik nagyon is egységesek, és talán ebben is rejlik sikerük.
Én pont ilyen szülő szeretnék lenni, mint ők. Nem szeretem, hogy idehaza, és valószínűleg Európában, Amerikában mind jelen van az hogy a szülők minden területen versengenek egymással, legyen az a gyerekek fejlesztése, szoptatás, etetés, ki milyen hős és meddig éjszakázik egy gyerekkel.
A francia szülők gyerekei átlagosan 3 hónapos korukra átalusszák az éjszakát. Nem szoptatnak igény szerint, és nem is szoptatnak sokáig, mégis vezetik az egészségügyi mutatókat a többi országgal szemben. Nem azt mondom, hogy jó ha 3 hónaposan abbahagyja valaki a szoptatást, de a szemléletükbe teljesen beleillik. Náluk a gyerek is alkalmazkodik a családjához, és a szülő is a gyerekhez. De nagyon fontos a családi harmónia, nem mehet a gyerek a párkapcsolat róvására. A gyerekeknek napirendjük van. Nem terhelik őket agyon mindenféle különórával, feladattal. Nem rohannak állandóan a gyerek nyomában. És a gyerekeik jól alszanak, megeszik a zöldségeket, jól viselkednek étteremben, vendégségben.
Én nagyon sok dolgot megszívlelek a könyvből azt hiszem. Mert tetszik a mentalitás, én is pont erre vágyok. Nem akarok mártír lenni, és a férjemet akarom szeretni, és hogy ő is engem. A gyerekekkel meg kerekebb legyen a családunk, ne pedig szeparáljon.
Sok dolgot egyébként én is hasonlóan csinálok, de ettől még akadt rengeteg ötlet, amit meg szeretnék valósítani. És már valósítom is. És működnek is :)
Oh, ez a könyv. Gyorsan haladtam vele, mert ez is olvastatta magát nagyon. Annak ellenére hogy az első oldaltó kezdve tudom a történetet. Jó persze nem minden részletét, és a későbbi évek bonyodalmait természetesen nem. De hamar összekapcsolom a szereplőket is, jelenben és múltban.
Mégis tetszett ez a könyv. Nem azért mert váratlan fordulatokkal volt tele. Hanem mert olyan borzalmas világot fest le elénk, hogy hihetetlen.
Az induló történet egy 3-as gyilkosság, melyet egy 11 éves fiú követett el. A gyereket javítóintézetbe zárják. A gyerek lelki vívódása, saját maga nem értése. A szemétségek a "börtönében". A beteg pszichológus, akinek inkább magát kellett volna gyógyítania. A borzalom, hogy megengedik hogy ezek pratizáljanak, még akkor is ha talán seleljtes gyerekeken dolgozik... de ha normális lett volna, ha tényleg segíteni akart volna nekik, akkor talán még akár fontos ember is lehetett volna, talán megkaphatta volna ő is azt amit az egésztől várt. De árammal, és LSDvel "gyógyítani"? Terrorral? Hát neki sem sok fogalma volt az emberi lélekről, pedig ezt a szakmát választotta. A házi feladatok... És alig akadt olyan ember abban az intézményben, aki tényleg azt szerette volna ha segítenek valahogy legalább némelyik fiún. Elszomorító ugyanis, hogy a javítóintézet tulajdonképpen csak még az aljára taszítja ezeket a gyerekeket, főhősünket is.
De a legdurvább mégis az igazi elmebeteg elméjének megnyilvánulása volt a döbbenetes. Először csak szeletekben egy gyűjtemény, ami bemutatja, hogy milyen emberek is élnek ezen a földön. Ott igazándiból kezdtem rosszul lenni. Aztán csak külső szemlélőként ismerjük meg a gyilkost, de a végén megnyílik hogy mit és miért tett. Ennél borzalmasabb nincs is. Egy ilyen beteg elme. És mitől lesz az? Mikor volt két teljesen normális testvére? Ugyanúgy nevelték gondolom őket. A vallomása döbbenetes, bár sok részét sejtettem, némely mégis kiakasztott, nem hittem, hogy képes eltávolítani embereket, akik megsejtenek valamit.
És amiért megvisel az ilyesmi, az az, hogy van 3 gyerekem, és nehogy ilyen legyen bármelyikük, vagy ilyen emberrel fusson össze. Borzasztó egész egyszerűen, nem is szabadna ilyenekre gondolnom.
Ezt
a könyvet kölcsönbe kaptam. Ulickaja-tól már régóta szerettem volna
olvasni valamit. Véletlen beszélgettünk könyvekről az egyik
munkatársammal, mondta, hogy ez nagyon tetszett neki, és hogy
kölcsönadja ha gondolom.
Jó
könyv volt. Na nem a szokásos fantasztikus könyv, vagy sci-fi, vagy
vámpíros, vagy romantikus. Kicsit talán olyan Szabó Magdás. Vastag könyv
volt, semmi nagyon extra történésekkel, mégis olvastatta magát.
Folyamatosan érdekelt, hogy mi lesz tovább, hogy lesz tovább.
A
főszereplő Surik, akit édesanyja és nagymamája nevelnek közösen. Ő a jó
fiú, aki mindig a családja kedvében szeretne járni. Mindenkit megszán,
és segíteni akar rajta. Szépen lassan bontakozik ki és érik meg Surik
alakja a könyv lapjain. Hogy megkedveltem-e Surikot? Nem. Hogy jó fiú-e?
Azt hiszi igen, de közben nem. Egész egyszerűen egy lelkiszegény
szerintem. Fogalma sincs az emberekről, fogalma sincs hogy igazándiból
mi a jó, mi a jó a léleknek, mi a jó a másiknak. Igazándiból döbbenetes,
hogy mindig azt a következtetést vonja le, hogy a nők csak szexet
akarnak. Amit ő eleinte lelkesen, néha talán már egyre kevésbé lelkesen,
inkább kicsit terhesen adja meg. Elképzelése sincs arról, hogy nem csak
a testi dolog van. Hogy mellette van egy lélek, akinek valami más vágya
is van, más baja is van.
Tény
hogy egy halom borzalmas nőt sodor az útjába az élet. Nem is tudom,
hogy van-e ennyi. Mert oké, hogy van valami nyomoruk, de hogy ennyire
mind egyből a testüket ajánlgassák. Bár szerintem sokuk pont azt hiszi,
hogy ez kell csak a pasinak, és akkor megszerezték. De Surik semmit nem
érez irántuk, a szánalmon kívül. Kíváncsi voltam mikor jön rá, hogy
ennél több az élet. Hogy nem ez kell a nőknek, még ha esetleg látszólag
igen. És miért hiszi azt hogy a szánalmával segít? Mert tulajdonképpen
nem hogy nem segített, de valóban ő volt csomó történés oka. Úgyhogy
valahol igazándiból megérdemelné a büntetését is akár szerintem. Mert
gondolkodni is kéne azért.
Eleinte
úgy éreztem, hogy lelkesen kiszolgálja a nőket. Folyton megszán
mindenkit, és semmiféle erkölcsi normája nincs. Neki mindegy, hogy
valaki ötven éves, törpe, nyomorék, idegbeteg, gyerek, csúnya, akárki. A
végére viszont érzem a fásultságát. Hogy mindent a nyakába vesz, és
hiába élvezi esetleg a szexet, talán kezd rájönni hogy ez talán még egy
férfinak is kevés. Figyeli a barátait, és igazándiból halvány fogalma
sincs a szerelemről, mert tán olyat soha nem tapasztalt.
Azon
gondolkoztam lehet-e oka annak hogy egy fiú ilyen lesz. És azon járt a
fejem, hogy talán pont az apanélküliség lehet az oka. Csak két nővel él,
és elképzelése sincs, hogy egy nőnek mire kell egy pasi. Nincs előtte
sem jó, sem rossz példa. Sem hogy milyen nem akar lenni, vagy milyen
igen. Úgyhogy úgy érzem, hogy nagyon fontos, hogy ne egyedül neveljen ha
csak lehet valaki egy gyereket. Vagy pedig ilyen dolgokról is
beszélgessen vele. Mint szerelem, párkapcsolatok.
Az
első "szerelem" a végén visszatér, és megdöbbentően sokkoló volt, de
ugyanakkor teljesen vele éreztem, ugyanazt éreztem, amit a lány a
naplójában leír. Hogy milyen kiábrándító ember is lett Surikból, pedig
szép jövő és boldogság állhatott volna előtte, mert egy okos fiú volt.
Nekem
nagyon tetszett az egész stílusa, a jellemábrázolások, a helyszínek,
Moszkva, életek, hogy némelyiket konkrétan megtudjuk, némelyikről nem
lesz több információm. Mindenből épp annyi volt benne, amennyire szükség
volt.
Ezt a könyvet a férjem miatt kezdtem el olvasni, mert ez az egyik kedvenc könyve. Tény hogy Dan Brown jól felépített könyvet írt. Tény hogy jól ír, és olvastatja magát a könyv. De az első pár oldal után majdnem félreraktam. Nem szeretem mikor valakiknek a hitét, egy egyházat ilyen módon kritizálnak. Mert szélsőséges, és teljesen kiforgatása az egésznek. Persze mindenütt vannak rossz emberek, mindenütt vannak félresiklott gondolatok, életek. Ahogyan biztosan akad a katolikusok között is. De az biztos hogy ez az ember sosem hitt még semmiben, és nem is találkozott olyannal, aki tényleg. Különben nem így írta volna meg az egyes karaktereit.
Amiért viszont elkezdtem olvasni az az volt, hogy ez végülis egy krimi volt, álmisztikumba csavarva, tehát kellett hogy legyen ésszerű megoldása, amire akár rá is jöhetek :) És ez hajtott előre, hogy vajon mikor jövök rá, hogy ki áll az egész mögött. Az világos volt számomra, hogy itt valami pap lesz a bűnös, valami Isten nevében garázdálkodó vagy egy gyerekkorában elnyomott, megalázott, megkínzott gyerek. Ilyesmire gondoltam. Mert nem véletlen az Illuminátus téma. Viszont innentől kezdve sok mindent kétkedve fogadtam, hogy vajon mi a valóság az egészből, meg mi nem.
Az antianyag és tárolása igazándiból egy vicc :) Az elmélet oké, de a kivitelezése, meg hogy hogy jöttek rá a tárolásra mikor minden anyaggal való érintkezéstől robban ;) Kicsit non-szensz.
Elég hamar, kb a könyv felénél rájöttem, de maga az írás miatt, hogy itt nincsenek sokan a háttérben. Csak 1 bent és 1 kint. Ez volt az elméletem. Bent muszáj volt valakinek lennie, mert kellett hogy legyen tudás a háttérben, a régi Illuminátusokról, elméletekről, könyvekről, átjárókról, és nem utolsó sorban valakinek segítenie kellett bentről. Amit olyan könnyű elfelejteni, hiszen valahogy "kijutott" a négy bíboros.
Így csak várnom kellett, hogy mikor bukkan fel a bizonyos pap, vagy valami más katolikus, aki az egész mögött áll. Miután megvolt a személy, már az indok is többé kevésbé körvonalazódott. Jó nem találtam ki a konkrét történést, mert szerintem az is kicsit hm, kiforgatása az egyháznak, és a ténykedésének és gondolatainak. És az emberek szeretnek ilyet olvasni. Szeretik, ha lehet mutogatni a papokra, hogy aha van köztük egy pedofil, pedig mindenhol van egy.
Dan Brown trükkösen megpróbálta tévútra vezetni az olvasót, de igazándiból szerintem ez is számomra azért volt tök átlátszó, mert mindenki figyelmen kívül hagyott egy halom apróságot, mint hogy hogy jutottak ki az említett bíborosok, hogy Kohler tolókocsis, Vetra naplója melyet Kohler visszazár, és hogy ő maga pap is volt, a carmelengo gyerekkori története, rengeteg apróság. Mind ugyanabba az irányba mutattak.
És bár Dan Brown szerintem végül szépen zárja le a törénetet, ott marad a misztikum is, hogy tán mégis van Isten és tán mégiscsak helytálló ez a hely, és életek. A bíborosok végső viselkedése, hogy rábizzák Langdonra, hogy kiteregeti-e a szennyest vagy sem, és hogy kit választanak végül pápának. Igen, szerintem ilyenek a papok ott. 99%-uk biztosan ilyen. Nem őrült elmebeteg fanatikus, aki a világra akarja erőszakolni a dolgait.
Egyébként sok jó meglátás is volt a bűnös gondolatmenetében. A tudomány szép és jó, de egyre újabb és újabb kérdést vet fel, és nem cáfol meg tulajdonképpen semmit. Arról nem is beszélve, hogy önmagában segédlet nélkül az emberek általában rosszra használják azt amire rájönnek. Lehet szidni a katolikus egyházat, hogy útmutatást akarna adni az élet dolgaiban, hogy mi jó, mi rossz, hogy használjuk, de szerintem ez egy nagyon fontos dolog ahhoz, hogy jó emberek legyünk, és a világ szép maradjon.
Ami viszont szerintem szomorú ebben a könyvben, hogy gondolom Dan Brown még jobban feltüzelte emberek egyházellenességét, pedig ez csak egy jól kitalált krimi, néhány tényre, és vélekedésre alapozva.
Szeretem Szabó Magdát erre kellett rájönnöm, így felnőtt fejjel is. Gyerekként, talán természetesen is :) az Abigél volt a kedvencem, amit többször elolvastam, odahaza a szüleim házában az ablakban ülve, és kifele bámulva.
A Katalin utca viszont nem könnyű könyv. Az eleje totál zavaros, azt sem értettem ki kivel van, kiről van szó. De gondolom ez volt a cél, a rébuszokban beszélés. A történet nem egy boldog történet. Egy régi utca, ahol több család együtt élt, ahol megtörténik egy tragédia, ami egész életükre kihat.
Buta döntések sorozata, boldogtalan életek. Fontos az embernek a gyerekekkora, hogy hol nőtt fel, de semmi értelmét nem látom olyan emberhez feleségül menni akit egyszer szerettél de már nem. Csak a közös emlékek, a régi miatt. Inkább meg kéne tanulni feldolgozni az embernek bizonyos történéseket, hogy jóvá válhasson végül az élet.
Sajnáltam Henriettet, a bolyongását, ahogy ő is próbál visszakapcsolódni, mert az élők nem engedik el.
Elvont gondolkodásmódja ellenére is, és hogy komoly odafigyelést és koncentrációt igényelt a könyv, nekem nagyon tetszett. Ez az író stílus mindig is tetszett nekem. Mindig is szerettem ha az emberek érzelmei, gondolatai ennyire végig vannak játszva.
Sajnáltam Irént, hogy ő volt a jó lány, mégsem őt szerették igazán. Pedig mindent megtett, mégha nem is célzattal, szándékosan.
Szerettem a kis szeretelen Blankát. A vidám, és érző szívével. Amit a komoly nővére oly sokszor mennyire nem értékelt.
Bálint pedig rémes volt. Sajnálta magát a végtelenségig, én viszont annyira nem tudtam sajnálni.
Én ennyire nem tudok egyébként házakhoz, helyekhez ragaszkodni. Sok helyen éltem már, sok helyet igazán az otthonomnak éreztem, volt amit nem. De akkor sem ez határozta meg az életem. 7 éves koromig egy kicsi lakásban laktunk a szüleimmel. Sokszor eszembe jut, onnan akár más gyerekek, de nem vonz állandóan. Jó felpillantani a 7. emeletre, ha arra járok. A házunk ahol most is laknak a szüleim, oda is fura visszamenni, nem érzem már a sajátomnak, a szobám átalakult. Sok barátság kötött oda, de azok is már jó távoliak, max facebookon ismerjük egymást, és néha kommentelünk a másikhoz. A sok albérlethez ahol eleinte laktam nem sok minden köt. Emlékek, történések. A Dunakeszis házat nem igazán éreztem sosem az otthonomnak, nem tudom miért. Talán mert nem akartam odaköltözni. Talán mert nekem sok szempontból macerás volt. Aztán az albérlet, na ott igazán otthon éreztem magam. Bár albérlet jellege miatt nem lehetett akárhogy rendezni, és a képeim csak sorakoztak a falnak döntve, de mégis szerettem ott lenni, pedig zajos volt, és büdös, poros. Pedig rossz emlékek is fűzödtek oda, betegség, egyedüllét, sok sírás, skype, csőtörés, kínlódás. De egy másik dimenziójában az életemnek meg mégis boldog voltam ott. Ennek ellenére ott sem szívesen laknék újra. A poros, zajos része nagyon nem vonz már. Ahol meg most lakok? Hát ezt kimondottan nem érzem otthonomnak... de ez egy hosszú történet. Remélem egyszer nem itt fogok lakni, hanem egy másikban, ahol a hely miatt is boldog vagyok, mert már végre nem kötődik senkihez, meg az emberek miatt is, akikkel együtt élek.
Ezt a könyvet még jó régen megvettem. Tetszett amit írtak róla, mégis elég nehezen olvastam ki. Valahogy erőltetettek voltak a párbeszédek, az érzelmek. Nem éreztem úgy, hogy akár ez igaz is lehetne. Jó tudom, sellő, meg tündérek voltak benne, de ettől eltekintve olyan érthető jellemek és érzelmek kellettek volna.
Elel tiszta béna volt, én nem is tudom van-e ilyen szerelem, és ennyi hullámvasút egy viselkedésben. Maga sem tudta mit akart.
Richárd is egy béna jellem volt, úgy értem ilyen kis semmilyen, aki végül mégis nagyot alkot. Vajon miért?!
Azaész nem szimpatikus, és bár elvárhatunk jellemváltozásokat egy embertől (sellőtől), de azért kicsit értelmetlen és zavaros volt az övé.
A végére azért már egész érdekes volt, bár szokás szerint már a legelején tudtam ki az áruló. Na hát van ennek egy második része is, de nem tudom eldönteni, hogy egyelőre érdekel-e. Nem igazán varázsolt el, és nem igazán érzem a vágyat, hogy folytassam. Majd ha egy nagyon kis egyszerű történetre vágyom, majd akkor.
A borító viszont tetszik, pedig elég egyszerű.
Ez a sorozat három részes, azonban csak kettő van meg nekem. Valami akciók alkalmával szereztem, valami 2+1 akcióban. Sokan dícséréték, és már régóta szerettem volna Fábián Jankától olvasni valamit. A kötetek vékonykák, nagybetűsek, szellősek, pont jónak tűnt egy kis üdítő romantikus olvasmánynak.
Az első pár oldal után lebilincselt. Nem tudom mi a titka, pedig egyszerű, relatíve kiszámítható történet. Tudtam ki lesz Emma szerelme, bár teljesen sokkolt a tény, hogy képesek a múlt fényében ők együtt élni. Az is fura volt számomra, hogy azt a régi történetet Emma képes megírni is, és mint írónő, azzal futni be fényes karriert. Emma egy fantasztikusan értékes nő szerintem. Az anya már jóval kevésbé volt az. Nem szeretem az arongáns szépségeket, akik aztán ezen jellemzőjükkel kísértik végig egész életüket, és esnek rengeteg buta hibába. Nem tudom, hogy van-e férfi aki ilyenkor a második nőt tudja-e igazán szeretni, hogy valóban azt kapja Emma ami jár neki. Gábor nagyon szereti, de vajon soha nem jut eszembe ha Emmával van Emma édesanyja? Én belehalnék Emma helyében már a gondolatba is, hogy esetleg igen.
Az életük ennek ellenére végül jól alakul. A történelmi dolgokat végigkísérhetjük a könyvön, de tényleg csak olyan mértékben, ahogy egy átlagos család életébe beszivároghatott. Tetszett hogy mennyi gyereket vállalnak, hogy milyen jól nevelnek. 3 fiú és 1 lány. Szép család.
A második részben felnőnek a gyerekek, az ő életük folyik leginkább tovább. A szép nevelés ellenére szomorú, hogy más külsö befolyások hova tudják terelni a jó gyerekeket, és hogy hiába bánják és értik meg rossz cselekedeteiket. Az egyik régi vőlegény bosszúhadjáratát sem értem. Nem Emma tehet arról, amiket ő tett, és amibe belesodródott. Miért Emmán és családján akar bosszút állni? Szánalmasak néha az emberek.
Nagyon megviselt az egyszerű történetvezetés ellenére is, ami Péterrel és a feleségével történik, hogy milyen könnyen félresiklanak dolgok, és ahelyett hogy néha nem a szívünkre hanem az eszünkre kéne hallgatni és fordítva, csak nehéz mindig a megfelelőt megtalálni. Tamás boldogsága sok dologért kárpótolt. Öcsi pedig nem igazán találja azt hiszem a helyét még, pedig jóravaló fiú, aki mindent megtesz a családjáért. Éva szerelme, a háború idején, a röpke boldogságért is megérte. Azért remélem hogy végül így is megtalálja az örömöt az életben. De ez a harmadikban derülne ki azt hiszem, ami még várat magára hogy elolvassam. Majd megnézem könyvtárban meg van-e.
A borítók tetszenek, itt is örülök, hogy végigkíséri a sorozatot ugyanaz a stílus.
Ez a könyv nagyon jó volt, és nagyon felzaklatott. Amióta gyerekeim van, azóta pláne nem bírom ha gyerekekkel történnek valami rossz dolgok.
A könyv egy egész napot ölel fel, és fokozatosan bontakozik a kép ki, egyre jobban kezdjük megérteni a jellemeket, a szereplőket. Eleinte azt hittem, hogy a nő csak azért hagyta el a férjét, mert egyszerűen csak megunta. Még csóváltam is a fejem, hogy van két szép gyerekük, ők meg valami buta veszekedés miatt szétmennek. De aztán szépen sorban jöttek a régi emlékképei, történések. Amiktől egyere jobban sajnáltam a nőt, és hogy milyen rossz lehet hogy hogy hátráljon ki ebből az ember. És hogy ő is alapvetően mindig hitte a jót, hogy talán megváltoznak az emberek. Még akkor is a volt-férje miatt aggódott, hogy mit tesz a jövőjével, ha bemegy a rendőrségre. Pedig az az ember semmit nem érdemelt.
Ugyanakkor minden szereplő kicsit sérült volt. A politikus, aki bár szerette a feleségét, mégis úton-útfélen megcsalta, megpróbálta megcsalni. Nem értékelte ami adatott neki. A feleség, akinek talán nem is hozzá, hanem a fiához kellett volna hozzámennie. A feleség, aki úgy le tud nézni másokat, és nem értékeli azt a sok jót ami jutott neki. A poltikus előző házasságából született fia, aki lázadt minden ellen, de legfőképpen az apja ellen, aki soha nem akart pedig neki rosszat. És mégis milyen könnyen fanatikussá válik valaki, nem veszi észre, hogy ami mellé kiáll az nem is jó.
Aztán ott van az elkallódott tanár, aki amiért választja a tanári pályát meg sem valósul. Titokban teljesen más életet élve, bizakodva egy társban, aki mindig átveri. Pedig ő aztán biztos sok jót tehetett volna, nem kellett volna ragaszkodnia ahhoz amihez nincs értelme.
A nő, aki a két gyerekével furán boldogul. A lánya kamasz, lázad. Nem akar vele beszélni. Egyébként ez volt a legdurvább az egészben, hogy a fiatalok olyan csúnyán beszéltek a szüleikről. Így fognak az enyémek is majd egyszer rólam? Én sosem beszéltem így az enyémekről... A kisfiú, aki még oly kicsi, és oly anyás. És az iskola ahol megalázzák folyton ezt a gyereket. Aki méltósággal tűri. Ez a kisfiú volt azt hiszem a kedvenc szereplőm, talán ezért is érintett annyira mélyen ami vele történt végül.
Az első fejezetben eldördülő pisztolylövések tényleges lezajlását soha nem tudjuk meg. Csak a rendőrség elemzése alapján felvászolt lehetséges szituációt. Ami egyszerűen annyira borzalmas, annyira szemét aljas visszaélése a gyerekek feltétlen szeretetével, annyira beteg, és remélem az ilyen emberek a pokolra jutnak mind. És a végén ott van egy halvány kis remény, nem a kis kedvencemmel, neki már az nem jut, bár kérdés, hogy az a reménysugár jóva kecsegtet-e. Milyen élet lesz ezután. Hogy lehet ezt ép ésszel feldolgozni, mint a részeseinek, mint a távolról részeseinek. Az anya, aki oly messze van ekkor, bízik lányában, aki végülis a nem beszélések, lázadása ellenére nagyon szereti, csak tán még maga sem tudja.
Megrázó, egyszerűen rettenetesen megrázó. És oly buták vagyunk, mikor jóval korábban, jóval több jel utalt arra, hogy innen ki kell szállni. Mégsem időben történt meg. Hiszünk, bízunk az emberekben, a szeretetben, a szerelemben, a szülő gyermek kapcsolatban. Pedig néha mennyire nem szabadna.
