Sarah Allison Adams: A lélekkert

 Nagyon vártam ezt a könyvet, hogy végre legyen időm elkezdeni, és olvasni, mert gyönyörű a borítója, élfestett, kertről és a lélekről szól, ami mindkettő nagyon kedvenc témám.

Augusztus 21-én tudtam csak elkezdeni, és azt hittem, hogy már soha nem fogok a végére érni. Ez a könyv egyszerűen rettenetes volt, és rettenetesen unalmas is. Nagyon gondolkodtam rajta, hogy mert szép megtartsam, de hogy a belsejébe semmi nincs, amiért érdemes a polcomon tartani az biztos. Megpróbálom eladni majd.

Nem is tudom mit is kéne pontosan mondanom róla. Kb semmi nem történt az egész könyvben. Ami még nem feltétlen baj, ha egy hétköznapi, akár velem is megtörténhet történet lenne. De a karakterek rettenetesen kidolgozatlanok, én nem láttam bennük az ég világon semmi fejlődést. Nem voltak szimpatikusak sem, egyik sem. Winston a végtelen kínlódásával, a végtelen minden kerülésével, vagy mi, csak nehogy bármivel is törődnie kelljen, mondania kelljen valamit, vagy tennie. Az elején én azt hittem egy öregember, nem tudom mikor esett le, hogy egy harmincas meleg srác. De még azután is állandóan az a kép volt bennem, hogy egy vénember, ha megszólalt vagy gondolkodott. Bernice nem is tudom milyen, alig tudunk meg igazándiból bármit róla. Mayanak ez a végtelen önsajnálata, és szenvedése, hogy mindig csak arra vágyott, ami nincs, borzasztóan taszított. Alma meg, hát... igazándiból pont ez a rossz, hogy egyikről sem tudok mondani semmi értelmeset, mert semmi értelmes nem derült ki róluk.

A történet írása is pocsék volt szerintem, nem hiszem, hogy ennyire fogyatékos lennék, hogy rendszeresen újra kellett olvasnom bekezdéseket, mert elképzelésem sem volt ki mondja, amit mond. Olyan gondolati ugrások voltak sorok között, hogy nem lehetett érteni szerintem hogy hogy jutottunk ide, miért erről van most szó, máskor meg oldalakon át szájba rágósan magyarázott valamit egy-egy párbeszéddel.

Minden párbeszédet azért ismerünk, mert valami idiotizmus folytán minden egyes szót hallanak az éppen mesélő szereplők, amit a szomszédban, bent a házban! vagy a kertben beszélnek, vagy pont nyitva az ablak, és végighallgatják, non-sense. Tele lényegtelen információval, a fontosak meg nincsenek elmondva.

A kert. Egyesek panaszkodtak, hogy mennyi a kerti szöveg, és hogy nem érdekli őket a kertészkedés ennyire, de valaki mutassa már meg hol voltak benne ezek a sorok, vagy lehet annyira untam, hogy észre sem vettem? Én csak azt érzékeltem, hgy mindig előkerül valami növény, de semmi nem történik vele, sem az hogy hova ültette, hogy mit csinált vele, hogy kell gondozni, stb. Pl egyszer csak volt egy banánfa, amiről annyi derül ki, hogy más kertjében is már volt, és ez gyászos emlékeket idéz. De hogy hova tették, mekkora, mire való, ki és hogyan gondozta esetleg, semmi. Jó később valaki meglátta, és azt mondta, jé egy banánfa. Ennyi. Ez nem kert meg kertészkedés.

Végig az volt, hogy közösségi kert, de a könyvből nekem ez egyáltalán nem jött át. Néha az egyik meglátta, hogy a másik kint van a kertbe, és akkor nézte, hogy mit művel megint, de hogy mit csinált ki tudja, nem jöttek oda mások, kivéve a partit, nem is voltak barátaik, magukon kívül, vagy nem derült ki, hogy hol vannak, vagy kik azok, és hogy amikor a közösségi kerti parti volt, akkor ott pontosan mit csináltak, egyátalán kik voltak akik eljöttek, mert hogy más emberekről nem igen volt szó a történetben. Egyáltalán nem értettem, hogy mi a közösségi kerti hagyomány is, mert hogy nem derült ki, hogy mit is jelentene egy közösségi kert, ilyenkor ki és hogyan gondoz valamit.

A lélek. Na az meg, hát arról sem sok derült ki. Volt itt ez az Alma, aki mikor megismerjük talán 50 éves, kissé undok, egy mondat erejéig, aztán már a következő részben tökéletesen jóban vannak Mayaval. Nem derül ki, hogy egyáltalán mit dolgozik, hol a családja, miért ott lakik. Nagy nehezen egy-két infomorzsát kapunk, de azt is csak úgy odavetve. Maya egy végtelenül unalmas lélek, őt sem tudjuk valójában mit is csinál, miből tartja fent egyáltalán ezt a kertesházat, amit bérel, semmi nem derül ki igazán a lányával és a férjével való viszonyáról, de annál többet kesereg, meghúzódik a háttérben, és nagyon sajnálja magát, még 30 év után is. A végén a levelek, amiket Bernice-nek ad is, hát mi a rossebbért, hát semmi nincs benne, nem is ismerik egymást, mi a lótúróért. Tele van ilyen értelemetlen történéssel. Bernice szenved a volt férje, és fia háromszögében, de ott is az egy mondattal kiáll magáért, majd minden jó lesz magától, de azt is csak így távolból látjuk, hogy talán rendeződik, de tudni semmit nem tudunk. Winston meg már mint mondtam, egy értelmetlen figura, aki meg az anyján szenved totálisan értelmetlenül, nem jut sehova az élete, csak toporog. Az életkedvem is elment mindegyiktől.

Én nem láttam ezt a kertet sem magam előtt, hogy mégis mekkora, mi a célja, virágok, vagy ehető dolgok? Amikor kiülnek hova ülnek ki, ez egy nagy telek? 

Alig van szereplő ebben a történetben, de a meleg srác mikor lakótársakat keres, akkor egy leszbikus pár veszi ki. A szereplők között 1 elvált, 1 hetero pár, és 2 homoszexuális pár szerepel. Bár utóbbinak nem sok jelentősége van, úgy értem, hogy tényleg úgy mutatja be őket, mint bármilyen más párokat, talán ez az egy jó volt ebben a könyvben, hogy próbálta azt mutatni talán, hogy semmivel sem másabbak, mint bármilyen pár. De igazándiból közben meg nem erre volt a történet kidomborítva, szóval egyszerűen nem is értem miért kellett fele arányban szerepelniük benne. A leszbikus pár is annyira jelent meg, hogy mindjárt jönnek, mindjárt itt vannak, és jó fejek, és egyből megszerettek mindenkit, de ennyi. Semmi értelmes, bármi róluk, a kapcsolatukról, a többiekhez való viszonyukhoz. Elvétve ott volt egy rövid félsztori elejéig, a 80-as évek eleje, ahol Londonban a bevándorlókat kirekesztik, a gyerekeket szivatják az iskolában, de kb ilyen hosszan, mint hogy leírtam, és utána csak annyira volt jó, hogy ezek a nevek néha felbukkanjanak a kertben, mert megjelentek, de semmi több. De ugyanakkor ez mondjuk a homo párok esetén meg sem jelent, semelyik részen, mintha őket meg mindig is mindenki elfogadta volna. 

Szóval szerintem ez olyan mint egy rettenetesen rosszul megírt első próbálkozás. El nem tudom képzelni mi varázsolt el ebben bárkit is. Azt mondják az írónő másik könyve fantasztikusan jó volt, kölcsönben nálam van már egy ideje, de most nem érzem úgy hogy eljött az idő, hogy elolvassam.

Edith Eva Eger: A döntés

Hiszek is meg nem is abban, hogy a könyvek megtalálnak akkor amikor szükségünk van rájuk. Sok könyvet hagytam már félbe, mert mégsem kötött le, mégsem volt jó. Ugyanakkor ez a könyv nagyon régóta megvan már nekem, ott volt a polcomon, de nem vettem elő.

Mostanában úgy érzem elvesztettem a magambiztosságom döntésekben, hogy agyon problémázok dologokat, és látom a sérülékeny magamat. Egyre többet gondolkodtam, foglalkoztam azzal, hogyan tudnék javítani a rossz fajta szorongásaimon, félelmeimen, amik emésztenek. Egyáltalán van rájuk megoldás? Annak ellenére, hogy nem találtam meg eddig az igazit, folyamatonsan keresem, változni, fejlődni szeretnék.

Ez a könyv egy csodálatos könyv. Nem kimondottan pszichológiai önfejlesztő könyv, ugyanakkor mégis. Egy önéletrajz, egy holokauszt mű, minden borzalmával, de mégsem ez a lényeg, szerintem. Nem egy véleményt olvastam arról, hogy abbahagyták, nem bírták elolvasni, mert annyira borzalmas volt az Auswitzi tábor és az utána halál menetelés része. Tényleg borzasztó volt, az ember igyekszik tudatosan, tudattalanul is kizárni azokat az emlékképeket, amiket ez a könyv megírt a zsidókkal való embertelen bánásmódról. Számomra ennek a tanulsága az, hogy az emberből ki lehet hozni az állatot, a gonoszt, lehet bennem is lapul, nem akarom megismerni. Sokáig bíztam abban, hogy az emberek alapvetően jók, de nem vagyok már meggyőződve erről egyáltalán, elolvasva ezt a sok borzalmat, amin keresztülmentek, úgy hogy semmit sem vétettek.

Ugyanakkor ez a könyv szerintem nem azért íródott, hogy egy újabb auswitzi táborról szóló történetet halljunk. Ennek a könyvnek teljesen más a célja, az üzenete. Nagyon fontos üzenete van, és aki nem olvassa végig, szerintem sokat veszít.

Csodálatos végigolvasni azt a fejlődést, amin ez a nő végigment. Amire rájött ennek kapcsán, ami miatt pszichológus lett, ahogyan gyógyít emiatt. Elolvasod, és hinni kezdesz abban, hogy mindenkinek van remény arra, hogy kilépjen önmaga börtönéből. Sőt tudni fogod, hogy van! De azt is megtanítja, hogy a múltat nem lehet eltörölni, soha nem szűnik meg fájni, ami fájt. De te döntöd el, hogy hogyan viszonyulsz ehhez.

Minden embernek a maga traumája a legnehezebb, hiszen magának kell megküzdenie vele. Mondja Edith hogy nem hasonlítgatunk, hogy az övé nagyobb vagy az enyém, vagy kié. De! az övé attól független sokkal durvább, mint ami velem valaha törént, de pont ezért olyan hiteles ez számomra, hogy ha neki sikerülhetett feldolgozni ezt (nem elfelejteni! nem megbocsátani Hitlernek, azoknak akik mindezt művelték), akkor nekem is sikerrel kell járnom. Az is nagyon jó volt, hogy láttam, hogy ez soha nem két perc. Neki hány meg hány évtized kellett hozzá. És nem vagyok ettől kevesebb, hogy lassan megy, az utat nem lehet elspórolni. Rengeteg választ kaptam a saját problémáimra, hogyan kellenek hozzájuk állnom. Biztos vagyok benne, hogy ezt még újra fogom olvasni, mert hiába érthetőek, és világosak a lépések, el fogom felejteni. Egyszer olvasással ritkán marad meg minden a fejemben.

Köszönöm Edie, köszönöm ezt a könyvet, hogy megírta! Köszönöm a munkásságát, hogy ennyi mindenre rájött, és hogy mindezt megosztja másokkal. 

Meg kell szereznem a másik könyvét is, az Ajándékot.

Simon Stalenhag: Elektronikus állam

Rövid kis könyv, egy este alatt kiolvastam, pedig általában nem igen van erre időm.

De annál mélyebben megérintett, és annál jobban tetszett. Bár leginkább egy novella terjedelmű, és annyira nem szeretem a novellákat, nekem túl rövidek, szeretem ha egy jó történet sokáig tart, sokáig benne vagyok, és sokáig foglalkoztat. De ugyanakkor imádtam mindig is a grafikákat, a rajzokat, a festményeket, és ez részben digitális grafika ez a könyv. Ettől lett pedig igazán több. A szöveg a képek nélkül semmi, a képek a szöveg nélkül kevés. 

A kettő együtt egy döbbenetes üzenetet ad át. A végét pedig az olvasóra bízva. 

Van egy világ, ami a mi világunk egyik folyatatása, tán nem is lehetetlen folytatása. Mikor már rengeteg gép, drón szabadult el a világba, és az emberek java része sincs már, vagy az sem százas. Van ez a főszereplőnk, aki a kis robottal, aki a borítón is látszik, tart valahova. A kis robot látszólag alszik, eszik, pihen, néz, bár nem beszél... ki is ő valójában? 

Fantasztikusak a képek, magukért beszélnek, plusz információkat adnak a történethez, és ezek adják meg igazán a nyomasztó érzést, nem annyira az elbeszélt szöveg, bár abban is sok dolog van. Biztos el fogom még egyszer olvasni, mert nagyon megérintett.