csütörtök, január 30, 2014

Mike Greenberg: Amit csak akarsz

A történet három nő életét mutatja be. Eleinte külön szálon futnak, megismerjük Brooke-ot, Samanthát és Katherine-t. 3 teljesen különböző nő. Nem tudom, hogy megszerettem-e bármelyiküket.

Brooke életére eleinte irigy voltam, és a saját életemre vetítettem, hogy remélem az én életem is ilyen marad, ahogy neki, örökkön-örökké. De valahogy kicsit túlzásnak is hatott néha, hogy mennyire aláveti magát a boldogságának, és hogy szinte soha nem engedi el magát, mármint hogy mindig valahogy mindent annyira tökéletesen csinált, hogy nekem az már túlzás volt. 

Samantha is kissé fura volt. Bár temérdek pénzzel a háta mögött nem csoda. Akármit megtehetett. Azt viszont becsültem benne, hogy nem viszakozik a döntései után. Határozott, jólelkű, erős. Néha túlságosan is segítőkész volt nekem.

Katherine. Első gondoltom az volt, hogy nem normális. Beteg az ilyen ember, aki ilyen állandó gyűlöletben éli az életét. Egyszerűen bizonyos dolgokon túl kell lépni az életben. Nem jó szorongatni a rosszat, és minden reggel emlékeztetni magunkat rá. A helyében én már rég máshova mentem volna dolgozni, legalább ennyit megtettem volna.

Zajlik az életük, és egyszer csak kiderül mindannyiójukról valami, ami összeköti életüket, és megismerik egymást. 

Brooke... hát értem, én értem a filozófiát mögötte. Mondhatja hogy az ő élete, ő döntése. De nem tudom, hogy ha mégis végül máshogy alakul meg tudnám-e bocsátani a férje helyében. Samantha... hát jó ég, egy hősnő, hogy ennyire egyszerűen megtette ezt, nem tudom hány nő mondana rá igent ilyen gyorsan. Mindenkinek segíteni akart, kicsit túl sok volt nekem néha. Kathrine... ő járt a legrosszabbul... de emiatt végre talán megtalálta az élet értelmét. 
Azért sírtam egy csomót rajta.

Tetszett is meg nem is. Igazándiból a borítója miatt hoztam el a könyvtárból, de semmi köze a történethez...

hétfő, december 02, 2013

Diane Chamberlain: Titkok örvénye

Nem lesz könnyű erről a könyvről írnom, úgyhogy előre szólok, hogy spoileres. Máshogy nem tudom kiírni a gondolataimat róla. 

A történet ott kezdődik, hogy a három barátnőból az egyik, Noelle öngyilkos lesz. A két másik nő, Tara és Emerson döbbenten állnak felette, és nem értik, hogy hogy tehetette, hogy mégis mi történt. Teljesen elszomorítja őket, hogy fogalmuk sem volt hogy a barátnőjüknek lelki problémáik voltak. Arra jönnek rá, hogy tulajdonképpen nem is ismerték őt.

A történet rettenetesen olvastatja magát, egyszerűen nem bírtam letenni, pedig igazándiból minden mozzanat szinte kitalálható volt. Volt ami már a 3. oldalon. Végig tudtam mi lesz a csavar a történetben, már a legelején, de mégis vártam, és vártam, hogy mikor jönnek rá. A férjem szokta kérdezni, hogy nem zavar így az olvasás, hogy előre tudom a történetet? Nem, pont ezt élvezem, hogy beigazolódik szinte mindig a sejtésem. Meg hát attól még kell a jó stílus hozzá, hogy faljam az oldalakat. 

Na itt ez történt, két nap alatt kiolvastam. Igaz rásegített, hogy rosszul voltam egyik este, így át lettek vállalva feladataim, és nem kellett mást csinálnom, csak feküdni és olvasni.

Noelle, Noelle. Egyáltalán nem lett a kedvenc karakterem. Őszintén szólva kicsit betegesnek tartottam a legtöbb megnyilvánulását. Egyrészt nem tudom miért jó a barátnőm férjéért epekedni egy életen át. Miért nem ment máshova, miért nem szakította meg velük a kapcsolatot, tudomisén. Ez önsanyargatás, és sokkal nagyobb a kísértés, és meg is történik. Másrészt, nekem van három testvérem, nagyon szeretem őket, mégsem ragaszkodok hozzájuk betegesen. Pl az én testvérem is szült, mégsem dőlt össze a világ hogy még aznap nem láttam a babát. Pláne ha az illető nem is tudja, hogy komolyabb kapcsolat van közöttünk, akkor pláne nem számonkérhető. De amilyen kitartóan elhagyta a gyógyszereit, csak hogy egy szülést levezessen, olyannyira semmibevette a gyógyszer hatásait, mikor meg fontos lett volna, hogy tényleg menjen haza, és feküdjön le. Amit meg tett, több dolga is, megbocsáthatatlan számomra. Nem tudom mit tettem volna, de nagyon remélem, hogy szembenéztem volna a tetteim következményével. Inkább egyszer egy szembenézés, mint több élet megnyomorítása.

Tara. Számomra a legszimpatikusabb nő. Határozott, jó dumás, lehet rá számítani. Bár a gyereknevelés nem az erőssége látszólag. A férje, Sam pár hónapja meghalt, és úgy érzi nem jut dűlőre a lányával, Grace-szel, mert jobban kijött az apjával. Ilyenkor biztosan nehéz. A gyereknevelés tele van buktatókkal, nehézségekkel, és igenis kell az anya, meg az apa, hogy mikor az egyik kétkedik, vagy tanácstalan, a másik átsegítse, és fordítva. Egyedül maradni sokkal nehezebb. Plusz még a társát is elveszíti az ember. Ami fájó volt számomra, hogy mindenki, és maga Tara is úgy gondolta, hogy ők ketten Sammel a tökéletes pár. 

Sam viszont... megdobáltam volna néha. Ilyet nem lehet csinálni, ilyen nincs. Vagyis dehogynem van. Sam pontosan tudta mit akar, mindig mindet elvette, és elvitte. Ezzel viszont minden lett, csak nem tökéletes lelki társa Tarának. Tényleg, hiába érzek valakit a tökéletes lelki társamnak, csak akkor szeretném őt, ha ő tényleg engem akar. Nem csak azt, hogy én vagyok az elképzelt életéhez az ideálisabb társ,aki jobban belepasszol, aki arra formálható. Ez nem szerelem, ez egy szarság, egy számítás. Tulajdonképpen elárulta Tarát, és csak egynek örülök, hogy ez nem derült ki Tara számára. Megmaradt neki Sam annak a tökéletes pasinak, akiből úgy gondoljuk hogy csak egy van nekünk. Azért remélem, és kivánom, hogy találjon valaki mást, egy szebbet, jobbat. Még ha nem is lesz tudatában, hogy jobbat kapott.

Emerson. Az ő karaktere valahogy nem volt eléggé kidolgozott számomra. Csak Noelle szemszögéből látjuk leginkább őt. Annak ellenére, hogy Emerson is visz rengeteg fejezetet. Emerson rendkívül korrekt nő. Noellehez képest pláne. Fennakad pillanatokra egy problémán, de helyesebbnek véli az egyenes, tiszta utat, a bocsánatkérést, a hibázás elismerését. Az ő tétovázása, önmagánban pörgése teljesen normális, és érthető. 

Grace. Egy teljesen átlagos, de bátor kislány. Ugyanakkor egy buta kis szerelmes is. Elköveti azt a hibát, amit képesek vagyunk annyiszor, de annyiszor hogy az utolsó szalmaszálba is kapaszkodunk. És én erre képtelen lennék, amit ő megtett néha, hogy lépni, adni, engedni, és remélni hogy viszonozzák, amit természtesen nem fognak. De remélem hogy rájön arra idővel, hogy vannak dolgok, amik nem érik meg. Az anyjával örök harcban, bár gondolom nagy súllyal nehezedik rá a szeretett apa elvesztése. Hiányát az édesanyján tölti le, bár néha meg teljesen igaza van. Csak ahelyett hogy egymást átsegítenék a krízisen, egyre inkább nehezítik a másik dolgát. Azonban jólelkű lány, akár ismeretlenekért is harcba száll, így nem féltettem, hogy rájön arra, amire rá kell jönnie. Ő nagyon sokat fejlődött a könyvön át.

Ian, Sam barátja, és munkatársa. Ügyvéd, akinek segítségét számos alkalommal kikérik. Noelle volt vőlegénye. Vártam mikor szeret ki végre Noelle-ből. Bocs, Noelle, de nem érdemelte meg, hogy szeressen. 

Jenny, Emerson lánya, aki sokkal jobb viszonyban van az anyjával, mint Tara, Grace-szel. Az ember kicsit ilyen anya-lánya kapcsolatra vágyik.

És feltűnik a könyvben Anna, akinek Noelle be nem fejezett levele szól, melyen elindítja Tara és Emerson a nyomozást. Anna élete nehéz, iszonyúan nehéz az élete, megviselt  a köszködése, és kitartása Haleyvel. Viszont a végén a hidegsége ledöbbentett, bár lehet én is ilyen lennék mikor az lenne a szemem előtt, hogy megmentsem a gyermekem életét. De ott és abban a pillanatban kiszerettem belőle.

Bár tudjuk mi lesz a történet vége, fájó mégis a szereplőkre nehezedő nyomás. Noelle tovább tetézte a problémájuk, megkuszálta, megnehezítette az életük. Nem kívánom senkinek. Utálatos dolog osztozni a gyerekeden olyanokkal, akik vadidegenek számodra, és nem akarod velük tartani a kapcsolatot, mégis muszáj. Tudom mit éreznek sajnos.

A borító tökéletesen passzol a történethez. Pontosan az van rajta, ami. Még érzem is a rettenetes szeretetet, ami végül tragédiába torkoll.

Nagyon jó könyv volt, szerettem az egészet. Kidolgozott, jól felépített, fordulatos történet.

vasárnap, november 24, 2013

Nicholas Sparks: Mindig van holnap

Szeretem a romantikus sztorikat. Mégis Nicholas Sparks-szal úgy voltam eddig, hogy talán túl csöpögős lenne nekem. Mindig olyan nyálasak a borítói, mindig egy pár csókolózik rajta, esőben (Szerelmünk lapjai), pusztában (Az utolsó dal), tengerparton (Menedék), utcán (Szerencsecsillag), és még lehetne sorolni. Én szinte mindig függök a borítótól, egyszerűen elrenttentettek, annak ellenére, hogy szép borítójuk van. 
De lehet hiba volt nem olvasni tőle semmit. Dóri barátnőm olvasta ezt a Mindig van holnapot nemrégiben, és amit írt róla az alapján kedvet kaptam hozzá .Na meg ennek a borítója nem nyálas :) Azt kell hogy mondjam Nicholas Sparks marha jól ír. A története, legalábbis ez biztosan, pont olyan, mit én nagyon szeretek. Egyszerű, hétköznapi történet, bárkivel megtörténhet. A fordulatok nem is igazán fordulatok, már az elején sejtjük ki lapul a háttárben. Sokkal sokkal lényegesebb hogy nagyon jól kidolgozottak a karakterei, a történet menet, az emberek reakciói. Teljesen hétköznapi, és teljesen emberi.

Nagyon bírtam, ahogy krízis helyzetben rosszul döntenek, reagálnak, de aztán időt kérnek, végiggondolják, és mást tesznek.

Miles élete, mely igazán boldog, egyik pillanatról a másikra összeomlik. Feleségét elgázolják, és hiába a foglalkozásába vág, nem tudják kideríteni, hogy ki tette. A férfi eköré szervezi egész életét, hogy hajtja ki lehet az aki tönkretette az életét. 2 év eltelik mire képes egy kicsit beletörődni, hogy talán sosem tudja meg a választ mi történt a feleségével aznap este. 

Sokszor vagyunk igy, hogy tudni akarjuk a hogyant, a miértet, aztán amikor megkapjuk, néha döbbenten állunk hogy nem erre számítottunk. Nem akarjuk elhinni sem, mert hogy ez nem lehet igaz, tuti nem így volt, nem ezért. Néha az igazságot a legnehezebb megemészteni.

Miles megismerkedik Sarah-val, az új tanítónővel az iskolában. (Magamban ez kicsit vicces volt, mert Miles kisfia pont hasonló cipőben van, mint az én fiam. Csak mennyivel jobb lenne ha ilyen kedves szerető tanítónéni akarna segíteni neki, nem úgy mint ahogy nálunk a helyzet :( ) 

Sarah is nehéz időn van túl. Nem bírom az ilyen embereket, mint Sarah volt férje. Gerinctelen kis szarházik, akiknek semmit sem ér a szerelem. 
Sarah-t viszont nagyon bírtam, mert kicsit magamra ismertem. Nekem van ilyen humorom azzal akit szeretek. 

Azt gondolnánk, hogy akkor Miles és Sarah a múltjuk árnyékában nehezen tudnak majd így is összejönni, de nem ez az ami igazán megnehezíti életüket. 

Természetesen tudtam, hogy mi az a titok, ami összeköti őket, szinte az elejétől. De ez nem is volt baj, nem is ez a lényeg, hanem ahogy vártam hogy hogy fogják feldolgozni az eseményeket. Hogy derül ki, hogy hat ki ez a szerelmükre, mi lesz velük ennek fényében.

Szerettem ezt a könyvet, úgyhogy másik könyve is lehetőséget fog kapni. Mert nagyon olvastatta magát, rég olvastam ilyen gyorsan el egy könyvet, rég volt hogy ennyire nem tudtam letenni, és folyton folyvást megsirattam a szerepelők szenvedéseit.

Milesra pedig írtózatosan büszke vagyok, hogy milyen jellem. Aki ilyen helyzetekben úgy reagál végül ahogy ő az egy nagyon jó ember. Bárcsak mindenki ilyen lenne, mint ő.

A borító pedig tökéletes. Arról szól, ami a borítóján van.

hétfő, november 11, 2013

Carin Gerhardsen: A mézeskalácsház

A legutóbbi olvasásom.

A tetovált lány nekem eléggé tetszett. Igaz csak filmen láttam. Sok svéd krimiírót reklámoznak mostanság. De mindig hagytam őket, mostanában jobban rá voltam kattanva a szerelmi sztorikra, vagy az emberibb történetekre. Pedig régen faltam a krimiket, gyilkosságokat, és társait. 

De most valamiért mégis kezembe vettem ezt a könyvtárban. Ami nehezen ment, az a svéd nevek megjegyzése... volt két szereplő, akikről sokáig azt hittem, hogy egyek, pedig még csak nem is hasonlít a nevük... nem tudom miért. 

A történet jó volt, a nyomozás izgalmas, vártam és vártam, hogy hogy jönnek rá ki a gyilkos. Főleg hogy az olvsó párhuzamosan olvashatja a gyilkos naplóját, a nyomozással, és a nyomozók életével. Az írónő bizony megvezetett. Vagyis elnyomtam magamban a sejtést, de talán így is van jól. Annyira élvezettel olvastam a történetet, hogy nem is igazán akartam megfejteni, hagytam hogy sodródjrak arra, amerre az írónő terelt. Tényleg csak egy pillanatra, az x-edik gyilkosságnál fordult meg a fejemben, hogy ez a szituáció abszurd, ha belegondolok, nem lehet úgy ahogy sejteti. 

Megkedveltem a nyomozókat is. Az ő életükbe is jó volt belefolyni. És olyan érzésem van, hogy ez egy sorozat, mert eléggé elvarratlan egy-két dolog benne, és ettől fura felemás érzéseim lettek. Remélem folytatódik a történet, újabb és újabb megoldandó feladatokkal. Kicsit olyan Ed Mcbain érzésem van, és Ed McBaint nagyon szerettem. 

A történet egyébként borzasztó, azt hiszem azóta nem bírom a gyilkosságokat, krimiket, hogy gyerekeim vannak. Mindig az jut eszembe, hogy mi lesz ha velük is ilyen történik. Mi van ha rosszkor rossz helyen vannak, vagy rosszkor rosszat szólnak. Most különösen éles számomra ez a kérdés, mert a nagyobbik fiammal gondok vannak az iskolában, bántják elég sok felől, bár ő is elég furán viselkedik. Ilyenkor gondolok arra, hogy  hogy kihat ránk a környezetünk. Hogy mivé leszünk és hogyan. De ezt akár magamon is érzem mostanság... és hogy tudunk a gonoszság hálójából kiszabadulni, és értékes embernek megmaradni. 

A történet egy ovis sztorival kezdődik... a gyerekek ahogy kilépnek az ajtón, és ahogy bántalmazzák, terrorizálják egymást. A gyerekek tudnak gonoszok lenni, de vajon hol a határ, egészséges csintalanság és kimondott gonoszság között? Miért nem figyelnek oda jobban a felnőttek? Miért nem avatkoznak közbe? Honnan tudjuk, hogy mikor kell közbe avatkozunk?

Conny Sjöberg természetesen a kedvencem lett. Okos, emberséges, szereti a feleségét, és a gyerekeit, olyanokat is, akik nem a vér szerinti gyerekei. Igen, számomra ilyen a tökéletes férfi. 

A történetben a feleségvel előjön egy teszt, amihez hasonlót szoktak játszatni az emberekkel. Nincs igazán jó megoldás, mert ugye mindenki mást és mást tart rosszabbnak. A feladat a következő, állíts sorrendet, hogy ki követte el a legnagyobb bűnt, és ki a legkisebbet. A törénet a következő. Nem emlékszem a konkrét nevekre, úgyhogy csak betűket írok. Van egy nő, T. Szerelmes M-be. A folyó két oldalán laknak, és a híd tönkremegy. T át akar jutni mindenáron szereméhez M-hez. Átmegy a szomszédba, L-hez, hogy kölcsönkérje a csónakját, amivel átevezhetne. L azt mondja, hogy odaadja a csónakot, ha T lefekszik vele. T felháborodva elmegy, átmegy a másik szomszédhoz, K-hoz. Elmeséli, hogy milyen ember is ez az L, felháborító, hogy csak így hajlandó segíteni valakinek. K azt mondja, hogy ez nem az ő dolga, ő ebbe nem szól bele, csináljon mindenki amit akar. semmi köze mások ügyeihez. Így T végül úgy dönt, hogy lefekszik L-vel, hogy átmehessen. Meg is kapja a csónakot, átmegy M-hez, töredelmesen bevallja, hogy mit tett azért hogy átjusson. M viszont elküldi, mint becstelen embert, hogy ő ezek után nem tudja szeretni. T sirva átmegy M szomszédjához, P-hez, akinek elsírja bánatát, elmeséli mit tett, és hogy M ezért kidobta. P átmegy M-hez, és megüti P-t hogy ennyire önző, és ennyit jelenett neki T. 

Fel lehet állítani a listát :) A férjemmel is beszéltük, hogy talán a legnagyobb bűn az, ha félrenézel, mikor máson segíteni kéne. Mikor arra hivatkozva, hogy nem az én dolgom, hagyod hogy mások rosszat tegyenek, vagy nem teszel mást érte, hogy ne történjen meg. Az én listám: K, L, T, M, P ... de biztos sokat lehetne ezen vitatkozni.

Utánanéztem tényleg csak két szösszenetnyit az írónőnek, aki matematikus végzettségű, és korábban egy IT cégnél dolgozott. Talán nem véletlen tetszik a könyve :)

Kiera Cass: Párválasztó

Tiniregény, és el sem akartam olvasni. Csak időztem már egy ideje a könyvtárban, és semmi érdemlegeset nem találtam. Úgyhogy felkaptam ezt, ami ráadásul csak 2 hétre kölcsönözhető, mert a nagyon olvasott kategória. Na gondoltam, akkor nézzük meg.

Ismét egy érdekes elgondolás, házasságról, párválasztásról. Van egy hercegünk, Maxon, akinek feleség kell. Ebben a jövőbeli időben, a hercegek úgy választanak feleséget, hogy kisorsolnak 35 lányt, aki eljön a palotába,  és "megküzdenek" a hercegért. 

Van egy főszereplő lányunk is, America Singer. Mindenki sejtheti, hogy az alapsztori, hogy főhősnőnk nem akar benne lenni a kiválasztottakba, nevezni sem akar, végül mégis bekerül a 35-be. America-val elég jól tudtam azonosulni. Minden döntése, viselkedése baromi logikus, az érzelmei teljesen úgy vezérlik, ahogy engem vezérelnének. Rendes, megbízható lány alapvetően. Fontosak neki a szerelem, a barátság, az igazság. Mégis szembe kell néznie azzal, hogy a szerelem nem mindig teljesül be, az igazság nem mindig véghezvihető, bármennyire is szeretnénk, és bármennyire is bántja a szívünk. 

Az a jó benne, hogy nem tudom hogy hova tart majd America szíve. Maxon teljesen követhető, logikus, igazi tipikus férfi, aki egyben komoly pozicióban van, amiben szintén helyt kell állnia. Kíváncsian várom majd a történet folytatását. 

Megjelent már magyarul is a következő rész, remélem a könyvtárba is elkerül valamikor. Ez olyan könyv, amit szívesen adnék majd a lányom kezébe, ha nagyobbacsaka lesz. Lehet megveszem egyszer neki ezt a sorozatot :) 

Americát nagyon szerettem, mert olyan amilyen, nem játszik szerepet, nem gonosz, ha vét bocsánatot kér. Bárcsak ilyenek lennének alapvetően a nők.

A borító nekem nagyon bejön. De imádom az ilyen ruhákat!

Anne Tyler: Amikor még felnőttek voltunk

Furcsa egy történet. Valami nagyobb dologra számítottam. Ez is egy szokványos, hétköznapi történet, sok hétköznapi tanulsággal. Mégsem vitt magával annyira a történet, mint más hasonló esetekben. 

Egy 53 éves nő Rebecca Davitch életébe csöppenünk bele, aki úgy érzi krízis helyzetbe került élete. Férje régen meghalt, a lányai felnőtt nők. 

Megismerjük korábbi életét Rebeccának. Hogy ment hozzá ahhoz a férfihoz, akihez. Milyen megdöbbenést váltott ki a családjából, az akkori pasijából, akit otthagyott ezért a szerelemért. Hogy lett belőle egy teljesen más ember, mint amilyennek látszott, és hogyan visz egy olyan vállalkozást, ami szerinte sosem passzolt hozzá, a személyiségéhez. 

Újra előkerül a régi szerelem, ami leporolható vajon? 

Rebecca remélem rájön a végére, mert nem derül ki, de szerintem úgy volt jó az élete ahogy volt. Helyesen döntött az élete során, mégha utólag rövid szakaszokra meg is kérdőjelezte a dolgokat, de aztán szerintem bebizonyosodott számára, hogy mégiscsak jól tett mindent úgy ahogy tett. Talán nem gondolta hogy ilyen ember, amivé lett, de talán mégis jól volt úgyahogy volt, és talán ez mégis ő volt. 

A kívülállók néha nem értik meg, érzik át a szerelmét két embernek. Néha azt hiszik mások, hogy fontosabb az, hogy hogyan kéne viselkednünk. De én még továbbra is a szerelemben hiszek. Meg kell próbálni közben nem eltaposni másokat, de igenis fontos, hogy azzal legyél, aki a párod valójában. Nem lehet helyettesíteni mással. És nagyra becsülöm azokat az embereket, akik nem alkusznak meg kevesebbel, még ha látszólag sivárabb is lesz az életük ettől. Rebecca nekem végig szimpatikus volt, az összes tettével, cselekedetével, ahoyg másokkal bánt, ahogy szeretett és nem szeretett. 

Összességében nem volt rossz a történet, annak ellenére, hogy nem volt benne semmi óriási horderejű. 

A borító? Nem tudom. Nem fog meg, de nem is mondom, hogy nem tetszik, vagy nem passzol. Mondjuk úgy, furcsa. Végülis furcsa történet, furcsa borítóval :) 

Alice Hoffmann: A tizenharmadik boszorkány

Ezer éves elmaradásaim vannak könyvek tekintetében. Nem tudom mióta nem írtam meg amiket olvastam, úgyhogy még azt is gyanítom, hogy ki fognak maradni dolgok, amikre nem emlékszem, hogy olvastam. De olyan kaotikus, rohanósak a napjaink, hogy örülök, ha olvasok néha. 

Szeretem az ilyen történeteket, mint ez a könyv. A mesés történeteket, mesebeli házikóval, mesebeli - boszorkányos - képességekkel.

A Sparrow család nőtagjai 13. életévüket betöltve valamilyen képesség birtokába kerülnek. A legfiatalabb nő a családban Stella, aki ezen a bizonyos reggelen megtudja hogy mi is az ő képessége. Ami nem biztos hogy áldás, lehet hogy átok inkább? Stella látja az emberek halálát. Látja hogy fogják végezni. Nehezen szokik ehhez a gondolathoz, nem tudja hogy segítsen, tud-e segíteni, el tudja-e odázni a halált, vagy megváltoztatni.

Az édesanyja egyedül neveli, apjától elvált. Édesanyjának más képessége van, amit nem élvez annyira, nem igen látja hasznát. Pedig sokat elmondanak az emberről az álmai. Jenny és Stella nehezen jönnek ki egymással. Igazi kamasz lány és anya konfliktusok. Jenny minden vágya az, hogy ne olyan legyen, mint az anyja Elinor, máshogy akarja nevelni a lányát, meg akarja adni neki azt, amit ő nem kapott meg. Csak ilyenkor könnyen abba a hibába esünk, hogy valami teljesen mást meg megint elrontunk.

Elinor beteg, haldoklik. Az ő képessége nem rossz. Tudja ha egy ember hazudik. Zsémbes, konok öregasszony, de mégis szeretni való. Van is, aki így is szereti. Valahol jó érzés, hogy szerethetik, és szeretik is az ilyen asszonyt, de akkor az is fájna, ha az én férjem gondolna folyton így egy másik nőre, így lenne az élete. Valahogy én a tisztaságnak vagyok a híve. Nem tudom mit ér, ha valaki velem van, de a szíve másé. Persze nem lehetünk itt százszázalékban biztosak benne, de talán csak azért, mert a szereplők maguknak sem vallották be. 

A sors úgy hozza, hogy a három nő egy városba kerül, vissza Jenny szülőfalujába, a Torta-házba. A viszonyok alakulnak, kapcsolatok javulnak, és az alap probléma ellenére tart mindenki a jó irányba. Barátságok születnek, szerelmek szövődnek, családok békülnek, és mindeközben megismerjük a Sparrow család történetét, Rebeccatól napjainking. 

Egyszerű, váratlan fordulatoktól mentes, de számomra mégis lebilincselő történet.

A borító viszont rémes. Nem jöttem rá, hogy hogy kapcsolódik egyáltalán a történethez.

szombat, október 05, 2013

Jodi Picoult: Egyszerű igazság

Jodi Picoultot egyszerűen imádom. Szeretem a stílusát is, de azt pláne hogy milyen profin körüljárva dolgoz fel egy történetet. 

Ennek a könyvnek a témája kimondottan vonzott is. Szeretem megismerni az olyan vallásokat, amikről semmit nem tudunk, csak egy-két apróságot. Nagyon jó volt belecsöppenni ebbe a világba. És igen, a furcsaságai ellenére, meg hogy talán ott sem minden tökéletes, mégis sokkal vonzóbb volt, főleg mellé állítva az angol igazságszolgáltatás lelketlenségét, az ügyvédek, ügyészek szemétkedéseit, a mi világunban élő emberek viselkedését, életét. Szeretem a munkám de mégis időről időre elgondolkoztam, hogy nem is lenne rossz egy ilyen közösségben élni, ahogy így egymásért vannak az emberek, hogy képesek megbocsántani, becsületesnek és jónak lenni. 

A szigorú szabályaik ellenére mégiscsak emberek ők is. A könyv elején meghal egy újszülött, akinek meggyilkolásával már szinte az elejétől kezdve az anyát, egy fiatal amis lányt vádolnak. Sok helyen olvastam, hogy viaskodik az emberben a kétely és a hit, hogy Katie, ez a fiatal lány vajon megölte-e a babát, vagy sem. Nem tudom, én végig azt gondoltam, hogy egyszerűen nem lehetett ő. Nem tudom miért, hiszen az elején semmit nem tudtam róla, folyton hazudott, máshogy gondolkodott, ebből kifolyólag máshogy reagált le dolgokat. Tudtam mit fognak nála félreérteni, átéreztem a kétségeit, félelmeit. Talán azért mert hasonlón én is átmentem. Na nem gyerekgyilkosságon :) hanem a félelmen, hogy a szüleid mit szólnak ahhoz amit tettél, teszel, és hogy utána hogy viszonyulnak majd hozzád. Elfogadnak, kitagadnak, mit tesznek mégis. 

Engem lenyűgözött Katie egyénisége. Hogy engedett egy pillanatra a szerelemnek, valakivel akivel szerették ugyan egymást, de nem volt jövőjük együtt. Képes volt erről a szerelemről lemondani, mert voltak számára sokkal fontosabb értékek. És talán igaza is volt. A szerelem lehet néha nem a megfelelő emberrel, hiába olyan varázslatos, és kívánatos. Vajon mennyire tudunk elszakadni tényleg a gyökereinktől. Nagyon értékeltem, hogy a család mennyire fontos volt Katinek. Mindenekelőtt. Valahogy ezért sem hittem azt, hogy képes megölni egy babát. 

Az apa, Aaron. Akárcsak a saját apám. Azért nem bocsát meg, mert magánban csalódik hogy nem olyanná nevelte a gyerekét, amilyennek szerette volna. Nem tudom hogy ez mennyire elfogadható, akár az amis vallásban, bár teljesen megértem miért ilyen. 

Igen, a könyven szerepel még Ellie, a könyörtelen, lelketlen ügyvédnő, legalábbis én annak láttam, aki képes bármilyen rosszembert felmentetni, aki mindig is vágyott saját gyerekre, és nem tud azonosulni a gyermekét megölő anyával, mégis elvállalja az ügyet. Aki mégis lassan lassan beilleszkedik az amis életben, ügyfele miatt. Aki a saját világában olyan élesen lát mindent, Katievel kapcsalatban pedig unos untalan téved. A két nő, ahogy neveli és tanítja egymást. Adnak és kapnak, de azt hiszem Ellie kap a többet ezzel az üggyel. Talán végre olyan valaki lesz belőle, aki tényleg értékes. És nem azért, mert a leglehetetlenebb ügyet is megnyeri a bíróságon. Ellie nem volt nekem szimpatikus, csak később, ahogy alkult és formálódott.

És a többi amis szereplőt is ki lehetne vesézni, egyik sem tökéletes, sőt! Mérges, önző, gonosz, hazug... mégis valahol jobbnak érezzük őket. Mert valahol ennek ellenére jobbak is szerintem. Embertársaikkal, egymással. 

Éppen ezért olyan letaglózó a vége. Hannah a vízen, karján az újszülöttel, hogy Ellie látja, és tudja, hogy miért nem szabad, hogy elvegye ezt  Katietől. Katie örök álma, hogy maga mellett tudjon mindenkit, akit szeret. És aztán mikor azt hiszed, hogy rád hagyják hogy mi is történt valójában, bár sejted, akkor megakad az ember lélegzete. Hogy, azt mondod, hogy nem, nem, nem, nem akarom hogy így legyen. Nem, nem, ez nem lehet. Bár sejthető volt nagyon is, mégis az ember próbálja kizárni az agyából, hogy mi is az igazság. Ami annyira egyszerű, hogy az ember csak sírni tud. Meg lehet-e bocsátani egy csecsemő megölését? Nem hiszem. Én legalábbis nem tudom megbocsátani. Egyszerűen elfogadhatatlannak tartom. De meglehet érteni, hogy van amikor azért történik valami, hogy ne legyen még nagyobb baj az életében valakinek. Amikor többeket akar valaki megmenteni, egy kárára. És megdöbbenünk, holott azt hisszük, hogy egy anya nem képes megölni egy gyermeket. Egyfelől nem is, de másfelől talán mégis. Kettősség, melytől tényleg sírhatnékja van az embernek. az anyáknak tényleg úgy gondolom, hogy semmi sem számít, csak a gyermeikeik.

Ez az emberek igazsága. Hogyan vagyunk képesek a jót is különbözőképpen értelmezni, és a rosszat is.

A magyar borító pocsék, én nem tudom miért tesznek Picoult könyveire mindig valami hasonlót, egy arcot magában. Nem adja át a lényegét.
Mennyivel beszédesebbek a külföldi borítók.




szombat, augusztus 17, 2013

Robert J. Sawyer: WWW Világtalan 1.

Azt hittem, hogy ez a könyv tetszeni fog majd nekem. Internet trilógia első kötetéről van szó. De valahogy nem fogott meg a történet, sőt a második kötetet csak elkezdtem, aztán mikor lejárt a kölcsönzési idő, visszavittem a könyvtárba, olvasatlanul. 

Mivel a szakmámhoz kapcsolódik a témája, azaz internet és mesterséges intelligencia, nekem kicsit melószaga volt az egésznek. Ráadásul pont ezért számomra néha annyira katyvasz volt a magyarázata dolgoknak, hogy nem is bírtam odafigyelni részekre rendesen.

De mi is a történet. Van egy vak lány Caitlin, aki születésétől vak. Egyszer csak meg keresi egy japán kutató, aki azzal kecsegteti, hogy visszanyerheti valószínűleg a látását. 

A műtét meg is történik, azonban teljesen más történik, mint amit gondolnánk. Caitlin mást kezd el látni a való világ helyett. Valamit, vagy valakit aki egyre okosabb. 

Az első rész kb itt véget ér. Caitlin vívódása, hogy egyáltalán mit hozzon mások tudomására. Szüleinek meggyőzése. Az MI tanítgatása. Mindenféle matematikai fogalmak röpködnek. Egy Asperger szindrómás apa. Hát nem tudom, valahogy nem fogott meg a történet maradéktalanul. Persze a vége fele felfigyel erre más is.

Ott van még másik szálon egy kínai madárinfluenza járvány, és annak eltusolása. Egy orángután meg egy csimpánz videon beszélgetése. Utóbbi baromira hidegen tud hagyni, nem vagyok annyira oda az állatokért. Gondolom ezek majd a következő részekben valahogy összekapcsolódnak, de valahogy nem vonzott a történet egyáltalán. Majd talán egyszer. Nem tudom.

A borító viszont tetszik!

Marian Keyes: Szusi kezdőknek

Könyvtárban találtam meg ezt a könyvet, és egyből magammal hoztam. Egyszer jó régen kinéztem már szerintem, hogy jó lenne elolvasni. 

Könnyű kis olvasmány volt. Jó régen volt már, hogy kiolvastam. De ettől függetlenül az megmaradt, hogy érdekelt, és jó volt olvasni. 

Nem volt benne semmi nagyon extra. Mindenki tudja menet közben, hogy kinek drukkoljon. Az is egyértelmű kit szeressen az ember benne, meg kit ne.

Lisa, a könyörtelen lapszerkesztő, aki váratlanul kerül az új magazin élére Írországba, számomra az abszolút kerülendő nőket testesítette meg. Jól néznek ki, és vissza is élnek vele. Mindenkin áttaposnak, de leginkább nőtársaikon. Pedig nem olyan rossz lelkű nő, csak egyszerűen azt hiszi, hogy így kell érvényesülni, ettől lesz boldog. Pedig nem. 

Ashling már jóval szimpatikusabb volt, bár ő volt a balek, és a szerencsétlen lány a történetben. Mégis vele lehet legjobban azonosulni, mert ő jólelkű, rendes ember. 

Clodagh-ot meg hát az első perctől jól pofán vertem volna. Én is itthon vagyok kis gyerekekkel, de ne csodálkozzon ha ilyen idiótán neveli őket, akkor a fejére másznak, és kibírhatatlanok. Nagyjából semmit nem törődött velük, és mindent rájuk hagyott, aztán meg csak sírt. De a leggázabb a férjhez a való viszonya volt. Azért azt elég durvának gondolom, ha havonta egyszer iszik egy csomót, hogy havi egyszer kibírja a férjével a szexet. Ha ennyire szar, akkor beszélje meg vele, és változtassanak. Ha nem tudnak, akkor vége, ennyi volt. De ez nem házasság, meg párkapcsolat. Viszont nagyon megérdemelte azt amit a tetteiért végül kap. Senki másra nem gondolt, csak saját magára. 

Egyszer olvasós, de aranyos történet volt. 

A borító borzalmas.