Ian Morgan Cron, Suzanne Stabile: Úton önmagunkhoz

Ez a könyv számomra az év egyik könyve, és nagy felfedezése. A nagy útkeresésemben találtam rá, és már csak az olvasáskor tűnt fel, hogy egy lelkész a szerzője, és a Harmat kiadó gondozásában jelent meg. Ha ezt a témát más formában találom meg, biztos hogy hidegen hagy, de a szerzőpáros levette erről a témáról azt a kis bélyeget, amit rátettem volna anélkül hogy megnéztem volna, ha máshogy botlok bele. 

Számomra ez az Enneagram megtalálása, és megértése borzasztóan sokat adott. Nem arról szól ez a 9 tipus, hogy valamibe bele kell paszíroznom magam, valami kategóriába, ennél ez sokkal több. Itt pont az lényeg, hogy megismerd önmagad, hogy miért vagy olyan amilyen, mi mozgat, és mások emiatt hogyan látnak.

Beletelt kis időbe mire beazonosítottam a típusom, egyáltalán nem olyan triviális, mint esetleg gondolnánk. Sőt másokat sem olyan könnyű meghatároznunk, mert néha tényleg nem tudjuk belül kiben mi munkál. De mikor rájöttem, hogy én melyik kategória vagyok, akkor egyszerűen annyira sok minden a helyére került magamról a fejemben, hogy csak kapkodtam a fejem, hogy jé ezt is értem már, azt is értem már. 

És hogy mi történt ez után? Elkezdtem használni azokat a képességeimet, amik vannak, amiben én jó vagyok, a munkában és mindenhol. Ettől pedig akkora változások lettek, mind az emberektől visszajelezve, mind én sokkal jobban éreztem magam.

A másik nagy hatása pedig a gyökérbűnöm megértése volt. Minden típusnak van egy gyökérbűne, amit ne úgy értsünk, ahogy a bűnt szokás ma érteni, hanem hogy ez az a dolog, amivel az adott típusnak a legtöbb nehézsége akad. Nekem a gyökérbűnöm a restség. Ezeknek is érdemes utánaolvasni enneagram szempontból, mert ez is megint máshogy értendő, mint ahogy a restség szót meghallja az ember. De elképesztően találó rám, hogy mi az amit ez okoz, és mi az amivel küzdök a hétköznapokban. 

Nagyon sokat segített ez a könyv nekem ebben az évben, hogy másképp lássam magam, jobban értsem magam, és másként álljak az élethez. Vettem ehhez kapcsolódóan még egy könyvet, de még nem volt időm  olvasni, meg hallgattam egy csatornát is, akiról szintén kiderült, hogy lelkész, pedig véletlen botlottam bele. Angol nyelven sokkal több értelmes irodalom van ezzel kapcsolatban, még tervezem, hogy beszerzek pár dolgot idővel. 

Számomra nagyon hasznos volt ez a relatíve vékony kis könyvecske, mindenkinek szeretettel ajánlom, aki tényleg önismeretre vágyik!

Heléne Holmström: Karácsonyi kovász

Ez a kis karácsonyi történet tökéletes ellenpárja a Téli kertnek. Körülbelül ugyanolyan vastag, szerelmi történet, karácsonyi, téli, mégis ebben rengeteg minden van! Igazi emberek, igazi érzelmek, igazi konfliktusok, még akkor is ha ezek egy valószerűtlen esemény köré szerveződnek. 

A kert, természet mellett másik nagy kedvenc témám a kenyérsütés, és azon belül is a kovászos kenyér. Ezért aztán ez a kis pékség, és a kovász története, amivel visszanyúlunk egész messzire is, hogy a jelenben összeérjenek a szálak, igazán megható kis történetet hozott össze. 

Ez is csak egy romantikus kis történet, de mindennel együtt jóval hihetőbb, kedvesebb, értelmesebb történetet kaptunk. Valós konfliktusokkal, kidolgozott karakterekkel. 

Jó ideje nem sütöttem kovászos kenyeret, igazából azóta hogy a legkisebb gyermekem 3 éve megszületett. Egyszerűen 4 gyerekkel már tényleg nem fér ez bele az életembe, állandó rohanásban vagyok. De alig várom, hogy ezt a fonalat újra felvehessem. Visszavarázsolt ez a könyv a sütögetős időszakomba is, szerettem ezt a kis kalandot.

Joanna Nylund: SISU

Ezt a kis könyvecskét kölcsön kaptam egy barátomtól. A melóban a csapatunknak ez a neve is egyébként, hogy SISU. Sok oka van ennek, ebbe ne menjünk bele, de érdekelt, hogy valójában akkor miről is vagyunk elnevezve, illetve ez megint kicsit visszacsatol az ember éljen egyszerűbben élethez.

A finneket mindig is kedveltem, kedvelem, pont ezért, amilyenek. Akiket én megismertem a való életben, bár nem tudtam sok személyes dolgot róluk, de az biztos, hogy nyugodt emberek voltak, vannak.

Jó volt olvasni, hogy miért ilyenek, hogy mi hajtja őket, mik az ő  hagyományaik. A könyvecskét olvasva, kedvem lenne Finnországba költözni. Még a depis telek ellenére is. 

Valaki egy kommentben kritizálta a könyvet, hogy dehát a finneknél a legnagyobb az öngyilkossági arány, talán nem kéne őket követni, ha ez erre jó, de nekem meg pont az jutott eszembe, hogy talán pont azért, amit itt leírt róla, azért csak ennyi, egyébként lehet hogy jóval rosszabb lenne az arány. Finnországban nem véletlen vannak az emberek jóban a másikkal, mert néha az életük függ tőle. Nagy távolságok, télen rengeteg leesett hó, bizonyos részeken nehezebb életkörülmények, már ami a természettel hadakozást illeti. De aztán ki tudja, lehet a kommentelőnek van igaza. Mindenesetre számomra vonzó nép, szívesen kipróbálnám milyen Finnországban élni. A higgadtság, és a természet miatt elsősorban.

Laura Barnett: Ajándékok

Csúcsjó borító, alul a Libertine könyvesbolttal, igazán frenetikus ötlet!

A decemberi NIOK könyv, és már félve olvastam, mert nem minden jött be idén. Értettem melyik miért lett kiválasztva és a maga kategóriájában nem voltak rosszak az idei közös könyvek, de azért egyik sem lett nagy kedvencem.

Ez a könyv viszont egész jól sikerült. Nem azt mondom, hogy újra olvasós, de nagyon tetszett a szokatlan - legalábbis nem olvastam még ilyet - felépítése, hogy minden fejezet valakiről szól, aki egy másik embernek karácsonyra ajándékot keres, és talál, és átad, a következő fejezet, meg az előző fejezet ajándékozottja, aki szintén valaki másnak kereses, és talál ajándékot. 

Amiért nagyon tetszett ez az aranyos kis rövid kötet, hogy valamilyen formán itt mindenki kapcsolódik mindenkihez, nagyon sok mindent megtudtunk mindenkiről, a belső gondolatok megjelenésével, és én az ilyen könyveket igazán szeretem, mikor értem mi jár tényleg valakinek a fejében, és az egy olyan embert fed fel, akiről tényleg elhiszem, hogy létezik, hogy ezt gondolja, és így vagy úgy cselekszik. Ugyanakkor szerintem fantasztikusan kihozta azt az írónő, hogy mennyire mást lát egy kívülálló egy emberből, a lelkéből, az életéből, mint ami az emberben valójában van. Emlékeztető volt ez a könyv, hogy mindenki másból csak egy képet kapunk, amit a saját élményeink, tapasztalataink is alakítanak, de valójában, teljes mélységében nincs esélyünk senkit ismerni, legyen az bármennyire is  hozzánk közelálló.

Nem bántam meg így a decemberi közös könyvet, egy kis felüdülés volt a többi amúgy nem túl jó választásaim között.

Heidi Swain: A téli kert

A másik nagy csalódásom idén ez a könyv volt. Direkt a télre, karácsonyra készülve olvastam, de valahogy nagyon melléfogás volt. Olyan volt mint egy cukormázas karácsonyi Hallmark film. Csak míg a filmeknél másfél órában még élvezni is tudom, egy kis laza kikapcsolódásnak, itt annyira időpocsékolásnak éreztem, hogy az már fájt.

Béna sztori, nem történik semmi benne, az emberek 90% tökéletes, és tök rendes, és sosem akar rosszat, és fantasztikus, és jólelkű, és megértő, és minden is. Van egy-két rémesen béna konfliktus, mely után a szerelem lángra lobban, de hogy ebből a szerelem érzésből nekem semmi nem jött át az is tuti. Lehet, hogy most nincs radarom az igaz szerelemre, de fájdalmasan gyenge volt az egész.

A szereplők bármibe fognak, az tökéletesen sikerül, csodás dekoráció lesz egy 1930-as évekbeli díszekkel teli dobozból, fantasztikus workshopok a semmiből, amit mindenki önként vállal, a kedves, és csodálatos főnöknek. 

Rengeteg kidolgozatlan szál és érzelem, és mégis miért történés van benne, vagy hogy minek került bele egyáltalán, csak hogy meglegyenek a kulcsmozzanatok amivel ma elmegy egy könyv? A történet legelején találkozunk már Chloeval, aki özvegy, és a kérdésre, hogy férj és gyerekek van-e, könnyekben válaszol, hogy ez már neki nem jön össze, mert most vesztette el a párját. Ehhez képest oldalakkal később főszereplőnk Chloera féltékenykedik az álompasija miatt, miközben Chloe pár oldal múlva kiderül, de már sejtettük, hogy valószínűleg a másik oldalon játszik, és a nőkhöz vonzódik. Mikor ez kiderül, akkor sincs semmi de semmi reakció az ég világon, még csak az a felismerés sem, hogy ja, hogy te a nőket szereted, akkor kár volt féltékenykednem, vagy nem derült ki, hogy mindkét nemhez vonzódik??? Én nem tudom, de annyira zavaróak voltak az ezek a párbeszédek. Nem azt vártam, hogy valami dráma van abból hogy a saját neméhez vonzódik, de hogy egyetlen gondolatot sem ért meg, hogy látszólag félrevezetett minket az író, és ezt valami nagy fordulatnak szánta. Vagy rossz a fordítás???

A téli kert csodálatosan készül, a workshop mind fantasztikus, de unalmas párbeszédekkel van tele, zéró konfliktus, mert az három mondat ami elhangzik az kb nulla. Aztán csodálatos pálfordulásai embereknek, kb így, hogy "ja, hogy lehetnék jó is, most  hogy mondod? Oké, akkor mostantól jól fogok viselkedni, és rendes ember leszek", és így is lesz, onnantól mintha kicserélték volna, már az angyal megtestesítője mindenki.

Ah, szóval annyira szenvedtem mire átvergődtem magam ezen ráadásul az olvasásban visszavetett teljesen, mert nem akartam másikat elővenni addig, amíg ennek nem jártam a végére, de közben meg sosem vettem fel, mert hogy a hátam közepére kivántam ezt az unalmat.

Ami viszont tetszett benne, hogy a közösség fontosságát kihangsúlyozta, és ez tényleg olyan jó lenne ha mindenkinek meglenne a saját kis közössége, ahol jól érzi magát. A kertet imádtam, de minden kertes dolgot szeretek. Azt is szerettem hogy elmondja, hogy igen is télen is legyél minél többet a természetben.

Aztán véletlen jöttem rá, hogy ez a könyv valójában a harmadik része ennek a Nightingale tér-nek... ja apropó a tér :D, azért ezek nekem fájnak, hogy a téren lakik egy pár ember, úgy képzeltem hogy ez valamiféle kis sorház szerű hely, ahol egy kisebb téren, egymás után a házak vannak. Na itt kérem lakik meleg pár, testvérpár, 3 gyerekes pár, idős ember, aki cserél a singli csajunkkal, aki kutyával van. Szóval ilyen sablonosan legyen mindenből egy kis merítés, hát... na jó, nem szapulom tovább ezt a könyvet. Lehet nem a legjobb pillanatomban kapott csak el ;)

Dr. Lelkes Orsolya: Fenntartható hedonizmus

Ettől a könyvtől nagyon sokat vártam. Egy podcastot hallgattam meg anno a szerzővel, és felkeltette az érdeklődésemet. Minden érdekel, ami egyszerűbb életmódra tanít, ösztönöz, ami segít abban, hogyan érjük ezt el. Valami ilyesmit vártam ettől a könyvtől is, hogy megmutatja az embereknek, hogy lehet boldogan élni egyszerűen is.

Hááát... Elég unalmas és értelmetlen könyvnek találtam. Voltak benne érdekes dolgok, pl a régi filozófusokra és gondolataikra való visszatekintés, és azoknak létjogosultsága ma, de igazándiból semmi újat nem mondott, semmit nem fejtett ki igazán, úgy éreztem csak mindenbe IS belekap. 

Bele volt ebbe végül kapcsolva pszichológia is, a bennünk rejlő archetípusoktól kezdve a drámapszichológiáig... ami értem, ha nagyon messziről nézem, talán kapcsolódok, a boldog élethez, de ahhoz, hogy hogyan ahhoz hogy ne legyen ez méregdrága a földnek már kevésbé. Mert aki jól érzi magát, az nyilván jó, de attól még nem biztos, hogy a jó érzése, a problémái feldolgozása, a lelkének fejlesztése egy úttal a földre is vigyázó embert teremt.

Szóval elég nagy csalódás volt, talán annak aki abszolút nem olvasott az érintett témákról még soha semmit, annak talán ad valamit ez az egyveleg, egy kiindulópontot, ahhoz, ami esetleg érdekelheti.

Ken Follett: A katedrális

Naaagyon hosszú ez a könyv, azt hiszem vagy 972 oldal. Szeretem a hosszú könyveket, és emiatt néha őket sokkal lassabban olvasom. Nem a terjedelme miatt, hanem mert hogy ez is egyszer véget fog érni, és akkor már csak szívemben maradnak a szereplők.

Ez a könyv, mint annyi igazán sikeres, nagyon megosztó. Annak ellenére, hogy előre sok véleményt én elolvasok, hogy lássam, hogy vajon az én érdeklődési területembe esik-e, és pont a negatív véleményeket szeretem igazán, abból tudom eldönteni, nekem való-e valami vagy sem.

Ez a könyv azt hiszem óriás kedvenc lett! Néha nem bírtam letenni, néha még azt is elkövettem, amit nem szoktam, hogy belelapoztam későbbre, hogy mi történik, és csak bele-beleolvastam. Nyomasztott az is ahogy a vége fele közeledtem, hogy mindjárt vége, és akkor mi lesz, többet nem hallok Philip priorról, Jake-ről, Alianáról. 

Sokan kritizálták a karaktereket, hogy mennyire kidolgozottak, mennyire nem. Nekem pont elég volt. Pedig szeretem a kidolgozott karaktereket. De sokkal jobban érdekelt, hogy hogyan éltek anno az emberek, és hát azért döbbenetesen brutális volt ez az időszak. Semmit nem ért egy ember élete, bármelyik pillanatban elvehette akárki, vagy egy természeti csapás, bármi. Ugyan voltak már bíróságok, ahol ügyes bajos ügyekkel foglalkoztak, de ha valaki megölt valakit, annak az ég világon semmi következménye nem volt.

A szereplők talán túl feketének, vagy fehérnek tűntek, messziről nézve, hunyorogva talán igaz is. De valójában én nem éreztem annak. Philip prior jó ember volt, de közben azért erősen becsvágyó is, sokszor megmagyarázta magának, hogy Isten miatt dönt így vagy úgy, de sokszor azért elég világi volt valójában a döntése. Sokat foglalkozott is magában azzal, hogy mennyire voltak jók, vagy rosszak a döntései. Rossz prédikátor volt, nem tudta lelkesíteni az embereket, de ugyanakkor remek tervező, remek gazdasági vezető volt. Igazságtalan döntéseket is hozott, és még belátni sem biztos hogy belátta. Szóval hogy teljesen fehér lett volna, nem hiszem. 

De ugyanígy megnézhetném Aliana jellemét, hát nem volt az tökéletes lány, anya és feleség. De Jake vagy Thomas sem... Ellenről meg már ne is beszéljünk. Többségében nyilván jók voltak, dehát azért ez elég tipikus, a jó emberek is hibáznak, és tökéletlenek időnként.

De nézzünk egy fekete szereplőt, Williamet. Szerintem léteznek ilyen emberek. Akiket annyira zavar, hogy kinevetik, és szánalmasnak érzik magukat, hogy bármilyen bosszút képesek végrehajtani. Persze utána beszarnak, mert azért csak van egy picike lelkiismeretük, hogy mégse kellett volna, de közben meg milyen érdekes volt, hogy mennyire hitt a papok hatalmában, hogy feloldozzák bűnei alól, és ezzel el is van intézve a dolog. Ha kicsit mélyebbre nézünk, a szülei nevelése simán hathatott erre a viselkedésre, a retteges a saját anyjától, amit úgy vezet le, hogy akkor ő meg másokat terrorizál. Nem az a kor volt ez, ahol szépen eljárt volna pszichológushoz, hogy kidolgozza magából, és jobb emberré válhasson.

De ugyanígy megnézhetném Walerant, vagy Petert, mindegyiknek megvolt a maga sérülése, gyengesége, amely motiválta, és rossz útra vitte. De ma is hány ilyen ember van, akinek az életében dominál folyamatosan egy régi sérelem, amit úgy vél, hogy újra és újra megtörténik vele.

Nagyon örülök, hogy ez az új fordítás van meg nekem, mert hát... nem tudom a korábbiban minek kellett bizonyos neveket magyarítani. János/Jankó, Tamás, Ilona, miközben más nevek meg nem kerülnek lefordításra. Nagyon fura lett volna, hiszen nem ez volt a nevük, és pont. A perjel versus prior már más kérdés. Mivel egyik szót sem igazán használjuk ma, szerintem ez mindegy volt minek szólítjuk.

Egy-egy ember olyan hirtelen már nem szerepelt többé a könyvben, hogy bennem ezzel ütött sokszor nagyot a történet. 

Imádtam a katedrális épülését és csak az éltetett, hogy fel kellett hogy épüljön, ha ez a könyv címe :D A lelki szemeim előtt pedig folyamatosan láttam, ahogy egyre nagyobb és szebb lesz, ahogy fejlődik és változik a világ, ahogy az élet kezd jobb lenni, hála pár rendes embernek. Tetszett a történelmi vonal is igazándiból, hogy sokat kaptunk a királyi, papsági csetepatékból, amik néha bizony durvává fajultak. Jó érzés volt, hogy múltkor olvastam ki Rutherfurd Dublin, az alapítás-át és azzal is végül összekapcsolódott részben a történet, bár az ugye Írországról szól.

Nem akarok még a folytatásba kezdeni, mert azt szeretném ha velem maradnának még egy kicsit a szereplők. Szerettem őket, mármint a jókat :D, a fehéreket, minden hibájukkal együtt.

Brianna Wiest: Te magad vagy a hegy

Ezt a könyvet akkor fedeztem fel, mikor a Libri 30 napos olvasás kihívása volt, ami napi 20 perc olvasásra motivált. A könyv az egyik nap témájához kapcsolódott, volt egy részlet is benne, ami megragadott. Egy adandó alkalommal meg is vettem a könyvet. 

Sok ilyen önfejlesztő, vagy nem is tudom önmegismerő, önsegítő könyvet olvasok. Nem szeretem ezt a szót, mert én egyszerűen csak fejlődni szeretnék, jobban szeretnék dolgokat csinálni. Nem tudásilag, hanem emberileg.

Amilyen jó volt és meggyőző ennek a könyvnek a kis részlete... hát annyira borzalmas volt ez a könyv összességében. Az a vicc, hogy közben meg adott egy csomó támpontot, és tanácsot, de rettenetesen rosszul van megírva. Valahogy annyira közhelyesen, vagy elvontan, vagy nem is tudom hogyan van írva, hogy néha nem is érti az ember mire akar célozgatni, vagy legalábbis én nem értem, vagy annyira elmossa a tanácsot, meglátást, hogy a végén semmire nem emlékszel belőle. 

Ennek ellenére mégis van pár dolog, amit kaptam ettől a könyvtől. Az első és legfontosabb, amiről az első fejezet is szól, az önszabotázs. Nagyon jól rávilágított arra, hogy mit csinálok egy csomószor. Pl, nem csinálom meg igazán jól, amit kell, és akkor elmondhatom a végén, hogy hát nekem semmi sem sikerül rendesen, vagy hogy úgy is kár ezzel foglalkozni, úgyis hamarosan meghal az ember, úgysincs rá idő, meg minek is. Hogy ezt felismertem, máshogy kezdtem állni csomó feladathoz. 

A második dolog az érzelmek megélése. Azt gondoltam én is mindig, hogy nem illik haragosnak lenni, dühöngeni, kiakadni, stb. De, igen, illik, és kell is. A kérdés az, hogyan csináljuk. Ha tudod, hogy miért akadtál ki, mi zavar ebben, mi bánt, mi történt, és utána a viselkedésed tudatos válasz erre, hogy hogyan reagálod le, akkor jól csinálod. És akarva akaratlan fejlődtem is az elmúlt időben ebben.

A harmadik... olvasok egy másik könyvet is az intuícióról. Egyelőre úgy fest számomra, mintha teljesen ellentétest mondana a dologról. Azt mondja, hogy az intuíció az nem a jövőt jósolja meg, hanem azt hogy a pillanatnyi helyezet hogyan éled meg. És ez óriási különbség, mikor valamiről döntést akarsz hozni, hogy azért mert most rossz érzéseid vannak vele, az nem azt jelenti, hogy ha mégis azt választod, akkor rosszul döntesz. Egyszerűen csak a jelen hozzáállásodat jelzi az adott dologhoz. És hajlok ezzel egyet érteni, aztán lehet tévedés az egész. Ezt most itt nem akarom jobban kifejteni, mert ez egy publikus oldal, de lenne gondolatom erről, amit tapasztaltam az elmúlt időben, így hogy jobban odafigyeltem erre a témára.

A negyedik, hogy ne meneküljünk el a kellemetlen érzések elől, mert mondani akarnak nekünk valamit. Ez teljesen rezonál egyébként Edith Eva Eger könyvével is, és ez is tényleg nagy változást hozott az életemben. Hányszor próbáltam magamnak egy adott probléma, szorongás kapcsán bebeszélni magamnak, hogy nem szorongok, nem félek, nem lesz baj, de annál jobban stresszeltem. Amitóta azzal próbálkozom, hogy szembenézek az adott bajjal, szorongással, megpróbálom megfejteni, hogy mi is zavar abban valójában, akkor sokkal jobban kezelem az adott helyzetet, sokkal hamarabb véget ér a szorongás, és nem pörögnek a gondoltaim az adott probléma körül. 

Az ötödik, hogy élvezd az életet, egy jó vacsorát, a családdal együttlétet (már akiket szeretsz belőlük :D), olvass, fess cél nélkül, fejleszd önmagad... ezek is mindg jól esetek, hogy amikor festegetek, anélkül hogy festővé kéne válnom, vagy időre csinálnám, ne nyomasszon a dolog, azért, mert csak szimplán élvezem a dolgot.

Fura ellentmondásos ez a könyv. Tök rosszul van megírva, tök közhelyes, sokkal jobbak is vannak a témában, de mégis, azért csak adott valamit. Ettől függetlenül eladó :D

Ildikó von Kürthy: Itt az idő

Régóta megvan már ez a könyv is, de valaki az egyik könyves csoportba, mint 45-50-es nőkről szóló könyvet keresett, ott megláttam, és jé, ez nekem megvan, hát elővettem.

Szueprjó kis könyv volt! Fel-fel nevettem időnként, mert annyira azt csinálja, mint én, ugyanakkor szórakoztató volt, mert mégsem olyan volt, mint én. Ennek ellenére az alap életkérdései ugyanazok voltak, mint nekem, és szomorúan és derűsen konstatálltam, hogy meg kell ezekkel a kérdésekkel jómagamnak is lassan küzdeni. Talán életemnek ezt a szakaszát érzem a legnehezebbnek eddig. Olyan érzés, mintha most tényleg döntéseket kéne hozni.

A sztori jó volt, volt benne kis csavar is, ami részben elszomorított, úgy értem, hogy amikor egy ilyenre jössz rá az életedben, akkor tudatosulhat, hogy ahelyett hogy élvezted volna eddig is minden percét, mennyit nyavalyogtál, sajnáltad magad, mennyit merengtél egy álom jobb életen, miközben az sosem létezett, hanem ez volt az igazi életed, és hagytad magad mellett elsuhanni sok napját. Azt hiszem ez az üzenete volt igazán fontos számomra ennek a könyvnek. 

Szerettem nagyon a szereplőket, a főszereplő ugyan kicsit túl hobordos és drámázós nekem, de szerethető karakter volt ettől még. Anne-t és Erdelt viszont annál inkább szerettem. Olyan bölcs meglátásaik voltak, és nem féltek megmondani a barátaiknak. Tisztelem az ilyen hozzáállást.

Edith Eva Eger: Az ajándék

Edith Eva Egert már nagyon megkedveltem A döntés könyv olvasásakor, és számomra elképesztően hasznosak a tanácsai. Van amit alkalmaztam is. 

A legfontosabb tanulság az volt számomra a félelmeim, szorongásaim kapcsán, hogy én folyton menekültem előlük, úgy értem, hogy amikor szorongtam, akkor arra gondolkodtam, hogy "nem szorongok, nem szorongok, jaj ne szorongjak már", próbáltam bebeszélni magamnak, d nekem ez az agykontroll nem megy :D, próbáltam azt is, hogy "nem szorongok, nyugodt vagyok, szép az élet", de ettől csak még jobban szorongtam, és ideges lettem. Ráadásul azt vártam, hogy azonnal, de legalábbis elég gyorsan megoldódjanak ezek a dolgaim.

Nagyon fontos tanulsága volt számomra ennek a könyvnek, hogy szembe kell nézni a dolgokkal, nem úszhatod meg, juthatsz túl rajta máshogy, és nem dolgozhatod fel máshogy. Mindennek ugyanakkor megvan az ideje, nem lehet sürgetni a megbocsátást, az elengedést sem. És egyik sem azt jelenti, hogy akkor soha többet nem jut eszedbe, vagy nem bánt az a valami. Idő eljutni egy nyugodtabb pontra.

 Biztos hogy el fogom még olvasni ezt a könyvet, mert fontos mondanivalók vannak benne. Vannak apróbb ötletek, amiket már kipróbáltam, és tényleg használ. De biztos hogy el kell majd időnként még olvasnom, hogy a kezem ügyében legyenek a megoldások, amikor szembesülök valami problémával, nehézséggel, szoronganivalóval.

Meik Wiking: A hygge otthon

Ez a könyv nekem nagyon nagy szerelem lett! Egyrészt gyönyörű, szép, nyugodt kialakítású, már maga ránézve, belelapozva nyugalom fog el. Arany részek a borítón, belül nyugalmat sugárzó fotók. 

Viccesen, furán hangzik, hogy a szerző a Boldogságkutató Intézet vezetője, talán nem elég jó ez a név, mert kamu benyomást kelt, de közben a tartalom is nagyon jó volt. Értettem minden gondolat lényegét, hogy miért segít, miért nyugtat meg valami, miért egyszerűbb és boldogabb ettől vagy attól az élet. 

Pár dolog már át is alakítottam, megfogadtam, és az a helyzet, hogy tényleg segített. Sokkal jobb lett az a valami, amit megváltoztattam. A közérzetemen is segített. Még tervben van egy csomó minden, persze van amihez idő kell, vagy pénz. Eddig azt csináltam meg, ami nem került semmi pénzbe. Van még pár ilyen a tarsolyban, hogy mitől lesz egyszerűbb az élet, és otthonosabb a ház. 

Azt hiszem el fogom én ezt még olvasni párszor, a kezem ügyében marad ez a könyv.

Elliot Ackerman: 2034

Egész jó kis könyv volt ez. Olvastta magát, bár nem úgy, mint azok a könyvek, amiket igazán szeretek. Tele volt politikával, harccal, tengeralattjárókkal, flottillákkal, és hasonlókkal. De jó volt. 

A történet a harmadik világháborúról szólt, ami nem is annyira maga az emberekre hatásáról szólt, hanem hogyan játszák le a hatalmak egymással ezt a játékot. Igazi szenvedést, azt hogy élték meg az emberek annyira nem látjuk benne. A nagy emberek gondolatait, az országok meglátásáait, és ahogyan oldjuk meg a helyzetet látszik csak a történetben, miközben hajók süllyednek el, városok lesznek a semmivél, atombombák repkednek.

Nem volt annyira nyomasztó, de ugyanakkor azért mégis, az ember el tudja képzelni, hogy valami ilyenféle játék lesz ez, ha lesz. Hackerharc, félreértések, visszavágások sorozata.

Joyce Maynard: Ez az élet

Nem tudom hogyan lehet az, hogy ebbe az íróba még nem futottam bele, hiszen nem fiatal. Kerestem magyarul megjelent könyveit még, hát nem sokat találtam, vagy már csak antikvár van.

Nem is tudom miért vettem meg a könyvet, a farm miatt talán. A múltkori Lélekkert után ez egy igazi lélekutazás volt, mik és hogyan formálják az emberek mindennapjait, veszteségek, harag, megbocsátás, házasságtörés, válás, gyűlölet, szeretet, félelem, minden volt ebben a könyvben. Egyszerűen fantasztikus volt. Ugyanakkor borzalmasan lehúzott lelkileg, de szerintem ennek az az oka, hogy valamiért nagyon bele tudom élni magam mások szerepeibe, érzéseibe. Ha valaki leírja tényleg részletesen, hogy egy-egy szituációban, hogyan miként érezte magát, és ez mit jelentett számára, akkor én teljesen meg tudom érteni, mit miért tesz, és hogy úgy érez.

A főszereplőnk Eleanor, az ő szemüvegén láthatjuk végig a családja életét. Sokat olvasok a gyerekkori traumáinkról, megküzdési stratégiáinkról, és hogy az által mivé alakulunk. Nagyon szépen végig volt követhető Eleanor életében az, hogy a gyermekkori történései miként befolyásolták felnőtt érzéseit és döntéseit. Eleanor olyan gyerekkor részese, amiből nagyon sok minden hiányzik neki, de legfőképpen a szülei szeretete, odafigyelése, az ő megértése. Mindent megtesz azért, hogy a gyermekei semmiben ne szenvedjenek hiányt, mániákusan fél, hogy ugyanazok az érzések, sérülések érik a gyermekeit, mint őt érték. Próbálja mindentől óvni a gyermekeit, akiket rettenetesen szeret, csak talán pont nem jól szeret a saját sérülései miatt.

Mivel Eleanor a mesélő, így teljesen megértettem a döntéseit, és biztos a másik oldalt is megérteném. De értettem miért szeret bele a farmba, miért választja Cam-et férjének, miért tesz meg mindent a gyerekeiért, és anyagi értelemben is. Értettem miért bosszantja, taszítja majd végül gyülőletet szít benne más lazasága, hiszen folyamatosan azt gondolta, neki kell egyedül boldogulnia, hiszen gyerekorából ezt a megküzdési stratégiát hozta. 

Döbbenetes volt, hogy mit meg nem engedett a férjének, hogy elkövessen ellene. Aki persze csak azt mondta mindig, hogy Eleanor engedje már el a haragját, és ebben igaza is volt, tartogatta, melengette a haragját, ami emiatt a legrosszabb pillanatokban bukkant ki belőle. De ugyanakkor én megértettem az érzéseit, mert én is elváltam, és pontosan tudom milyen érzés, amikor úgy érzed, hogy nem számítanak a te érzéseid, amikor a másik úgy él, viselkedik, beszél később veled, mintha a közös régi pillanatok sosem éltek volna, de talán pont azért, mert valójában sosem voltatok egy hullámhosszon, hiába mentetek át közösen annyi mindenen. Szerencsére nem csalt meg engem senki, házasságban, vagy legalábbis nem tudok róla, de valószínű én sem tudnám tolerálni, ha a másik meg nem is bánja egyetlen percig sem, hát igazán árulásnak érezném én is a múltra visszatekintve. 

Ugyanakkor, miután megtörtént a baj, nagyon értékeltem Cam-ben, ahogy bánt a fiával, ahogy nem adta fel sosem, ahogy azon volt hogy boldognak lássa őket ténylegesen, ne csak vegyen és csináljon nekik folyton valamit, hanem élményeket adjon. Ugyanakkor végtelen önzőnek és hálátlannak láttam, és hogy egyáltalán nem segített Eleanornak hogy a gyermekei ne idegenedjenek el tőle, holott ő volt az aki generálta az eltávolodást azzal, hogy esze ágában sem volt újra gondolni a kapcsolatukat. Kétségtelen, hogy szinte elviselhetetlen lehetett egy csalódott anya mellett élni, aki keserűvé válik a tragédia hatására, aki a gyermeket is szinte elutasítja, pedig az nem tehet a történetről. De megértettem a haragját. 

A gyermekei védelmében azonban rengeteg éven át, nem fedi fel az apa titkát, ezzel a gyermekei szemében egy gyűlölködő emberré válik, akinek nem bocsátják meg hogy elhagyta őket. És sajnos hajlamosak vagyunk mi emberek ilyenek lenni. Hibáztatunk valakit, és akkor azt gondoljuk, hogy minden jobb lesz, hogy akkor a traumánk feldolgozásra kerül. Egyszerűbb haragudni valakire, mint szeretettel fordulni a másik irányába, és kizárni valakit az életünkből. Nagyon fájt hogy a gyermekei nem szerették az anyjukat, hogy örök haragot dédelgettek magukban az anyjuk iránt, míg az apjukat istenítették. 

Al karaktere tesztett a legjobban azt hiszem. Nagyon jól érzékeltette bár ugye Eleanor szemüvegén keresztül az őbenne végbemenő változásokat, azt hogy mennyire nehezen találta meg a helyét, de mégis a legbátrabb volt mind közül, aki boldog akart lenni, de nem úgy hogy haragszik a világra, hanem hogy a lehetőségekhez képest tesz a saját életéért, életkorának megfelelően. Ő is volt kegyetlen némely beszólásával, de az meg annak a haragja volt, hogy nem ismerték a szülei, főleg az édesanyja őt valójában, dehát ki hibáztatná az ember lányát ezért a helyzetért, ha még soha nem hallott ilyenről. 

Ursula kiábrándító karakter lett a végére, abból a szeretetre méltó kislányból, aki örök béketeremtő, hogy lett egy ilyen ember, aki egyáltalán nem akarja megérteni a másik érzéseit. Ha meg hallja, akkor elutasítja, mint hazugságot. Lehet, hogy megsérült ebben a sok békéltetésben, csalódott lett, hogy nincs hatalma, nem tud változtatni a dolgokat, de megkereseredett ember lett. Talán igazán gonosznak őt láttam, kegyetlen, aki a saját anyjával úgy bánt, mint ahogy a szomszéd macskájával sem bánunk.

Tobyt kisgyermekként nagyon nem kedveltem, borzasztóan bosszantott a lénye, hogy képes mondjuk rengeteg paradicsomot a konyha falára és bútoraira dobálni, míg nincs otthon az anyja? Milyen gyerek az ilyen? Mondhatjuk, hogy gyermeki csínytevések, de inkább rémisztő rossz gyereknek tűnt, akiből sorozatgyilkos lesz, mert épp ahhoz volt kedve. Legalábbis bennem ezt az érzést hozta ki. A tragédia után annál megrendítőbb volt milyen egyszerű emberré vált. Teljesen átérzem Eleanor érzéseit, azt a csalódottságot, mikor az okos, intelligens gyereked egyszer csak már nem az többé, és semmit nem tehetsz, hogy visszakapd.

Tragédiának láttam és látom ennek a nőnek az egész életét. Mintha többségben rossz élete lett volna, de szerintem ennek fő oka a saját haragja és annak dédelgetése volt. Folyton azt várta, hogy majd más teszi boldoggá, holott saját magának kellett volna megtalálnia a boldogságát, nem mástól függve. És valahogy sejtettem, hogy az eleje visszakanyarodik a végéhez, és talán ez a legnagyobb szomorúsága a történetnek. Miközben teljesen megértem, hogy ki más tehetett volna a helyzetért bármit, és hogyan máshogy. Sehogy, hiszen ők ilyenek voltak. 

Nagyon tetszett ez a könyv, én az ilyen lelki mélységeket szeretem a történetekben, amikor tényleg megérteti velem az író mit érez a szereplője, mit miért cselekszik, miért bántja valami, szinte már te is együtt rezdülsz az érzéseivel, mintha te magad lennél a szereplő.

Valahogy szereznem kell még ettől a nőtől könyvet, ha a többi könyve is ilyen, akkor mégéri hogy a polcomon tudjam őket.

Sarah Allison Adams: A lélekkert

 Nagyon vártam ezt a könyvet, hogy végre legyen időm elkezdeni, és olvasni, mert gyönyörű a borítója, élfestett, kertről és a lélekről szól, ami mindkettő nagyon kedvenc témám.

Augusztus 21-én tudtam csak elkezdeni, és azt hittem, hogy már soha nem fogok a végére érni. Ez a könyv egyszerűen rettenetes volt, és rettenetesen unalmas is. Nagyon gondolkodtam rajta, hogy mert szép megtartsam, de hogy a belsejébe semmi nincs, amiért érdemes a polcomon tartani az biztos. Megpróbálom eladni majd.

Nem is tudom mit is kéne pontosan mondanom róla. Kb semmi nem történt az egész könyvben. Ami még nem feltétlen baj, ha egy hétköznapi, akár velem is megtörténhet történet lenne. De a karakterek rettenetesen kidolgozatlanok, én nem láttam bennük az ég világon semmi fejlődést. Nem voltak szimpatikusak sem, egyik sem. Winston a végtelen kínlódásával, a végtelen minden kerülésével, vagy mi, csak nehogy bármivel is törődnie kelljen, mondania kelljen valamit, vagy tennie. Az elején én azt hittem egy öregember, nem tudom mikor esett le, hogy egy harmincas meleg srác. De még azután is állandóan az a kép volt bennem, hogy egy vénember, ha megszólalt vagy gondolkodott. Bernice nem is tudom milyen, alig tudunk meg igazándiból bármit róla. Mayanak ez a végtelen önsajnálata, és szenvedése, hogy mindig csak arra vágyott, ami nincs, borzasztóan taszított. Alma meg, hát... igazándiból pont ez a rossz, hogy egyikről sem tudok mondani semmi értelmeset, mert semmi értelmes nem derült ki róluk.

A történet írása is pocsék volt szerintem, nem hiszem, hogy ennyire fogyatékos lennék, hogy rendszeresen újra kellett olvasnom bekezdéseket, mert elképzelésem sem volt ki mondja, amit mond. Olyan gondolati ugrások voltak sorok között, hogy nem lehetett érteni szerintem hogy hogy jutottunk ide, miért erről van most szó, máskor meg oldalakon át szájba rágósan magyarázott valamit egy-egy párbeszéddel.

Minden párbeszédet azért ismerünk, mert valami idiotizmus folytán minden egyes szót hallanak az éppen mesélő szereplők, amit a szomszédban, bent a házban! vagy a kertben beszélnek, vagy pont nyitva az ablak, és végighallgatják, non-sense. Tele lényegtelen információval, a fontosak meg nincsenek elmondva.

A kert. Egyesek panaszkodtak, hogy mennyi a kerti szöveg, és hogy nem érdekli őket a kertészkedés ennyire, de valaki mutassa már meg hol voltak benne ezek a sorok, vagy lehet annyira untam, hogy észre sem vettem? Én csak azt érzékeltem, hgy mindig előkerül valami növény, de semmi nem történik vele, sem az hogy hova ültette, hogy mit csinált vele, hogy kell gondozni, stb. Pl egyszer csak volt egy banánfa, amiről annyi derül ki, hogy más kertjében is már volt, és ez gyászos emlékeket idéz. De hogy hova tették, mekkora, mire való, ki és hogyan gondozta esetleg, semmi. Jó később valaki meglátta, és azt mondta, jé egy banánfa. Ennyi. Ez nem kert meg kertészkedés.

Végig az volt, hogy közösségi kert, de a könyvből nekem ez egyáltalán nem jött át. Néha az egyik meglátta, hogy a másik kint van a kertbe, és akkor nézte, hogy mit művel megint, de hogy mit csinált ki tudja, nem jöttek oda mások, kivéve a partit, nem is voltak barátaik, magukon kívül, vagy nem derült ki, hogy hol vannak, vagy kik azok, és hogy amikor a közösségi kerti parti volt, akkor ott pontosan mit csináltak, egyátalán kik voltak akik eljöttek, mert hogy más emberekről nem igen volt szó a történetben. Egyáltalán nem értettem, hogy mi a közösségi kerti hagyomány is, mert hogy nem derült ki, hogy mit is jelentene egy közösségi kert, ilyenkor ki és hogyan gondoz valamit.

A lélek. Na az meg, hát arról sem sok derült ki. Volt itt ez az Alma, aki mikor megismerjük talán 50 éves, kissé undok, egy mondat erejéig, aztán már a következő részben tökéletesen jóban vannak Mayaval. Nem derül ki, hogy egyáltalán mit dolgozik, hol a családja, miért ott lakik. Nagy nehezen egy-két infomorzsát kapunk, de azt is csak úgy odavetve. Maya egy végtelenül unalmas lélek, őt sem tudjuk valójában mit is csinál, miből tartja fent egyáltalán ezt a kertesházat, amit bérel, semmi nem derül ki igazán a lányával és a férjével való viszonyáról, de annál többet kesereg, meghúzódik a háttérben, és nagyon sajnálja magát, még 30 év után is. A végén a levelek, amiket Bernice-nek ad is, hát mi a rossebbért, hát semmi nincs benne, nem is ismerik egymást, mi a lótúróért. Tele van ilyen értelemetlen történéssel. Bernice szenved a volt férje, és fia háromszögében, de ott is az egy mondattal kiáll magáért, majd minden jó lesz magától, de azt is csak így távolból látjuk, hogy talán rendeződik, de tudni semmit nem tudunk. Winston meg már mint mondtam, egy értelmetlen figura, aki meg az anyján szenved totálisan értelmetlenül, nem jut sehova az élete, csak toporog. Az életkedvem is elment mindegyiktől.

Én nem láttam ezt a kertet sem magam előtt, hogy mégis mekkora, mi a célja, virágok, vagy ehető dolgok? Amikor kiülnek hova ülnek ki, ez egy nagy telek? 

Alig van szereplő ebben a történetben, de a meleg srác mikor lakótársakat keres, akkor egy leszbikus pár veszi ki. A szereplők között 1 elvált, 1 hetero pár, és 2 homoszexuális pár szerepel. Bár utóbbinak nem sok jelentősége van, úgy értem, hogy tényleg úgy mutatja be őket, mint bármilyen más párokat, talán ez az egy jó volt ebben a könyvben, hogy próbálta azt mutatni talán, hogy semmivel sem másabbak, mint bármilyen pár. De igazándiból közben meg nem erre volt a történet kidomborítva, szóval egyszerűen nem is értem miért kellett fele arányban szerepelniük benne. A leszbikus pár is annyira jelent meg, hogy mindjárt jönnek, mindjárt itt vannak, és jó fejek, és egyből megszerettek mindenkit, de ennyi. Semmi értelmes, bármi róluk, a kapcsolatukról, a többiekhez való viszonyukhoz. Elvétve ott volt egy rövid félsztori elejéig, a 80-as évek eleje, ahol Londonban a bevándorlókat kirekesztik, a gyerekeket szivatják az iskolában, de kb ilyen hosszan, mint hogy leírtam, és utána csak annyira volt jó, hogy ezek a nevek néha felbukkanjanak a kertben, mert megjelentek, de semmi több. De ugyanakkor ez mondjuk a homo párok esetén meg sem jelent, semelyik részen, mintha őket meg mindig is mindenki elfogadta volna. 

Szóval szerintem ez olyan mint egy rettenetesen rosszul megírt első próbálkozás. El nem tudom képzelni mi varázsolt el ebben bárkit is. Azt mondják az írónő másik könyve fantasztikusan jó volt, kölcsönben nálam van már egy ideje, de most nem érzem úgy hogy eljött az idő, hogy elolvassam.

Edith Eva Eger: A döntés

Hiszek is meg nem is abban, hogy a könyvek megtalálnak akkor amikor szükségünk van rájuk. Sok könyvet hagytam már félbe, mert mégsem kötött le, mégsem volt jó. Ugyanakkor ez a könyv nagyon régóta megvan már nekem, ott volt a polcomon, de nem vettem elő.

Mostanában úgy érzem elvesztettem a magambiztosságom döntésekben, hogy agyon problémázok dologokat, és látom a sérülékeny magamat. Egyre többet gondolkodtam, foglalkoztam azzal, hogyan tudnék javítani a rossz fajta szorongásaimon, félelmeimen, amik emésztenek. Egyáltalán van rájuk megoldás? Annak ellenére, hogy nem találtam meg eddig az igazit, folyamatonsan keresem, változni, fejlődni szeretnék.

Ez a könyv egy csodálatos könyv. Nem kimondottan pszichológiai önfejlesztő könyv, ugyanakkor mégis. Egy önéletrajz, egy holokauszt mű, minden borzalmával, de mégsem ez a lényeg, szerintem. Nem egy véleményt olvastam arról, hogy abbahagyták, nem bírták elolvasni, mert annyira borzalmas volt az Auswitzi tábor és az utána halál menetelés része. Tényleg borzasztó volt, az ember igyekszik tudatosan, tudattalanul is kizárni azokat az emlékképeket, amiket ez a könyv megírt a zsidókkal való embertelen bánásmódról. Számomra ennek a tanulsága az, hogy az emberből ki lehet hozni az állatot, a gonoszt, lehet bennem is lapul, nem akarom megismerni. Sokáig bíztam abban, hogy az emberek alapvetően jók, de nem vagyok már meggyőződve erről egyáltalán, elolvasva ezt a sok borzalmat, amin keresztülmentek, úgy hogy semmit sem vétettek.

Ugyanakkor ez a könyv szerintem nem azért íródott, hogy egy újabb auswitzi táborról szóló történetet halljunk. Ennek a könyvnek teljesen más a célja, az üzenete. Nagyon fontos üzenete van, és aki nem olvassa végig, szerintem sokat veszít.

Csodálatos végigolvasni azt a fejlődést, amin ez a nő végigment. Amire rájött ennek kapcsán, ami miatt pszichológus lett, ahogyan gyógyít emiatt. Elolvasod, és hinni kezdesz abban, hogy mindenkinek van remény arra, hogy kilépjen önmaga börtönéből. Sőt tudni fogod, hogy van! De azt is megtanítja, hogy a múltat nem lehet eltörölni, soha nem szűnik meg fájni, ami fájt. De te döntöd el, hogy hogyan viszonyulsz ehhez.

Minden embernek a maga traumája a legnehezebb, hiszen magának kell megküzdenie vele. Mondja Edith hogy nem hasonlítgatunk, hogy az övé nagyobb vagy az enyém, vagy kié. De! az övé attól független sokkal durvább, mint ami velem valaha törént, de pont ezért olyan hiteles ez számomra, hogy ha neki sikerülhetett feldolgozni ezt (nem elfelejteni! nem megbocsátani Hitlernek, azoknak akik mindezt művelték), akkor nekem is sikerrel kell járnom. Az is nagyon jó volt, hogy láttam, hogy ez soha nem két perc. Neki hány meg hány évtized kellett hozzá. És nem vagyok ettől kevesebb, hogy lassan megy, az utat nem lehet elspórolni. Rengeteg választ kaptam a saját problémáimra, hogyan kellenek hozzájuk állnom. Biztos vagyok benne, hogy ezt még újra fogom olvasni, mert hiába érthetőek, és világosak a lépések, el fogom felejteni. Egyszer olvasással ritkán marad meg minden a fejemben.

Köszönöm Edie, köszönöm ezt a könyvet, hogy megírta! Köszönöm a munkásságát, hogy ennyi mindenre rájött, és hogy mindezt megosztja másokkal. 

Meg kell szereznem a másik könyvét is, az Ajándékot.

Simon Stalenhag: Elektronikus állam

Rövid kis könyv, egy este alatt kiolvastam, pedig általában nem igen van erre időm.

De annál mélyebben megérintett, és annál jobban tetszett. Bár leginkább egy novella terjedelmű, és annyira nem szeretem a novellákat, nekem túl rövidek, szeretem ha egy jó történet sokáig tart, sokáig benne vagyok, és sokáig foglalkoztat. De ugyanakkor imádtam mindig is a grafikákat, a rajzokat, a festményeket, és ez részben digitális grafika ez a könyv. Ettől lett pedig igazán több. A szöveg a képek nélkül semmi, a képek a szöveg nélkül kevés. 

A kettő együtt egy döbbenetes üzenetet ad át. A végét pedig az olvasóra bízva. 

Van egy világ, ami a mi világunk egyik folyatatása, tán nem is lehetetlen folytatása. Mikor már rengeteg gép, drón szabadult el a világba, és az emberek java része sincs már, vagy az sem százas. Van ez a főszereplőnk, aki a kis robottal, aki a borítón is látszik, tart valahova. A kis robot látszólag alszik, eszik, pihen, néz, bár nem beszél... ki is ő valójában? 

Fantasztikusak a képek, magukért beszélnek, plusz információkat adnak a történethez, és ezek adják meg igazán a nyomasztó érzést, nem annyira az elbeszélt szöveg, bár abban is sok dolog van. Biztos el fogom még egyszer olvasni, mert nagyon megérintett.

Carley Fortune: Minden elmúlt nyár

Az a nagy helyzet, hogy alig bírtam letenni a könyvet, pedig nem sok időm van olvasni alapvetően. Így elhúzódott egészen 4 napra.

Rettentően olvastatta magát. A csattanót sem tudtam kitalálni, mert ettől sokkal komolyabbra számítotttam :D Ugyanakkor úgy passzolt mégis az egészhez, nem kellett nagyobb dologra gondolni, a lelkünknek az ilyen is nagy dolog.

Olvastam róla rengeteg áradozást, és negatívat is. Az a helyzet, hogy mindegyikben van valami. Az egyszer biztos, hogy az írónő remekül fokozza a hangulatot, folyamatosan fenntartja az érdeklődést, jól vegyíti a jelent a múlttal, míg végül a kettő egybekapcsolódik. 

Nekem nagyon tetszett az, ahogyan a gyerekekből tinik válnak, ahogy változnak az érzelmek. Nagyon sok valós érzelem volt benne, úgy értem, hogy amilyeneket én is megéltem, és tényleg így éltem meg. Tetszett az egész helyszín, a tó, az úszás, az hogy dolgoztak ezek a gyerekek zsebpénzért, pedig a sztori erősen ma játszódik, mert olyan könyvek szerepelnek benne, amik nem olyan régiek. A szereplők szeretnek olvasni, nem számítógépeznek álló nap - mondjuk innen már gyanús, hogy hihetetlen a sztori :D -, talán azért tetszett, mert önmagamra emlékeztetett. (Közben rájöttem, hogyha ezt a könyvet 2020-ban álmodta meg az írónő, akkor inkább a saját korosztályának gyerekkorát írta meg. Vagyis, aki 2008-ban volt 18 éves, az még azért jóval kevésbé számítógépezett álló nap. Akkor is voltak ugyan számítógépes játékok, de jóval kevésbé virultak a kisgyermekek körében, mint ma.) Az én gyerekkoromra, amivel én foglaltam el magam, amivel én töltöttem a tinikoromat.

A szerelemi történet, azon kívül, hogy persze izgultam értük, meg minden érzését átéreztem, átéltem én is egyszer régen, mégis annyira nem igazi. Úgy értem, egyrészt nincs igazi :D Van aki jobban illik hozzád, van aki kevésbé, és akkor van hogy egyikbe szeretsz vagy a másikba, és van hogy nehezebb összecsiszolódni, vagy végül nem sikerül, vagy hogy nagyjából sikerül. A könyv azt sugallja, mintha lenne valaki, akit csak neked találtak ki, pedig ez csak rányomja a bélyegét a romantikus lelkünkre, hogy ugyan miért csak nekem nem jut akkor ilyen. 

Ami nagyon zavart, hogy bár eleinte esetlen, nem tökéletes kamaszoknak festette le őket, a végére mégis tökéletes testű, megfelelő mellű, kockahasú fiatalok és felnőttek lettek. Na ne már :D Még akkor is ha a rózsaszín szemüvegen keresztül gyönyörűnek látjuk is a másikat. Vesztett a varázsából ez a tökéletesség. Aztán, hát kritizálták egyesek a szex jeleneteket is... hát van benne valami... a végére elég rendesen lett belőle, közben meg a vicc, hogy hány év kellett mire ide jutottak :D A titok, ami csak a végén lepleződik le, tényleg gáz volt, de bármelyik nő járhatott hasonló, vagy közel hasonló helyzetben. Amikor a szerelmed úgy megbánt, hogy azzal vigasztalod magad, aki elsőnek kinyilvánítja a tetszését irányodban. Ezt nagyon meg tudjuk bánni utána. De, mivel nincs igazi, és én értem még azt is hogy egy trauma máshogy is hathat, de tanulunk belőle, túllépünk rajta, és legközelebb okosabbak, és bölcsebbek leszünk... remélhetőleg :D De én rettegnék egy ilyen szerelemtől, amiből képtelen vagyok felgyógyulni, mert azért valljuk be, még ha örök szerelem és együtt öregednek is majd meg, akkor is az egyik - hacsak nem egyszerre vannak valahol valami szerencsétlenségben - hamarabb fog meghalni. Mit él meg teoretikusan egy olyan ember, aki ennyire szeret valakit, és nem bír nélküle lenni. Bár, talán az is benne van, hogy egészen addig érzel így, míg nem válik tényleg a kapcsolat realitássá, és akkor szembe kell nézni szépen az évek múlásával, a lángolás laposodásával, és a másfajta szeretet érzésével. Hajlamosak vagyunk azonban a nem beteljesült szerelmeket, legalábbis mi nők szerintem, valamiféle extra romantikával felcicomázni, mintha ő, na ő aztán sokkal jobban illett volna hozzám (bárcsak inkább a Hufnáger Pistihez mentem volna feleségül), pedig azzal a Valakivel is ugyanazaokat a párkapcsolati kríziseket kéne megoldani, de mégis, akivel végül nem jött össze azt idealizáljuk, hogy na az bezzeg mekkora egy szerelem volt. 

De jó, tegyük fel hogy létezik az igazi, és hogy egymásnak teremtettek valakiket. Vannak kétségeim egyébként, hogy a 13 éves korban már megélt szerelem valóban tartós lesz-e. Az a helyzet, hogy 13-30-ig mondjuk annyi, de annyi változás áll be az ember életében, mindenféle fronton, hogy rettenet sokat változik egy 13 éves mire 20, 25 majd 30 lesz. Ha pedig a kezdeti időszakot tartósan távol töltöd a másiktól... szerintem jó eséllyel bizony rendesen eltávolodsz, másba szeretsz váratalnul. Kellenek a barátok, a sokféle kapcsolatok, úgy értem megismerni embereket, hogy nem jó hosszútávon szerintem kettecskén lenni már túl korán. Persze lehet hogy van egy-két ellenpélda, és irigylemi is azokat, akik megtalálják a párjukat ilyen korán, és tényleg boldogan élnek, míg meg nem halnak. Mert hát igen, másféle sérüléseket is okozhatunk, akarva akaratlan az évek múltával, az igazi nélkül megélt múlttal is, akkor is ha végül megleljük az igazit. Mert hát valljuk be, az is fel kell esetleg dolgozni, hogy a párunk, aki mostmár esküszik, hogy csak mi vagyunk az egyetlen és igazi párja, de azért előtte csak megvolt neki 100 másik nő/pasi. Na de, talán pont ettől vált végül mégiscsak kissé hietesebbé számomra a történet, hogy talán csak így alakulhatott valóban hihetően a történetük. Na de, akkor is, az egész egy kissé túl szirupos mázba volt bugyolálva, annak ellenére, hogy a kielemzett megélt érzelmeket meg tudtam bőven érteni. A bűntudatot, a félreértését a másik viselkedésének, mikor nem mondjuk el valójában mi van mögötte, és a másik bizony máshogy értelmezi, megbántódik, nem elég neki, hibát hibára halmozunk, a tartós kapcsolatokban is a hosszú évek alatt. 

Egyszóval tetszett is meg nem is. Bizonytalan vagyok egyelőre, hogy megtartsam-e. Nagyon olvastatta magát, de kérdés, valamikor elolvasnám még? Valakinek kölcsön adnám még? Nem tudom.

Octavia E. Butler: A magvető példázata

A nyaralás alatt sikeresen kiolvastam ezt a könyvet. Egyfelől nagy kedvenc lett, pedig jó régi könyv, 1994-ben íródott, és 2024-ben játszódik, vagy kezdődik legalábbis, és eltart 2027-ig. Szerencsére még itt nem tartunk, és remélem 2024-re nem is fogunk. A főszereplő lány egyébként 2009-es születésű, 1 évvel fiatalabb, mint a második fiam, így szemléltem mikor olvastam a könyvet, és hát eléggé megrázó elképzelni ezt a világot, amelyet ábrázolt. Attól félek, hogy nem is lehetetlen egy ilyen verzió. Ez a része, az elképzelés, hogy hogy ment félre a világ, mint lesz újra állat az emberből, és hogy mi hajt még embereket, hogy mégis így is túl akarjanak élni... 

Viszont ez a vallási vonal, hát, minimum fura. Az is lehet persze, hogy enélkül meg a könyv nem is lenne szinte semmi. Új vallást fogalmaz meg a füszereplő lányunk, ami arról szól kb, hogy Isten a változás. Valami összemosott mindenféle vallásból összetett valaminek tűnő gondolatokat fogalmaz meg, leginkább ilyen versszerű formában, amit nem nagyon tudtam legtöbbször értelmezni, mármint hogy mit is akar vele üzenni voltaképpen.

Valahogy nagyon sokára esett egyébként le nekem hogy a főszereplőnk feketebőrű. Amikor végre rájöttem, akkor is időről időre elfelejtettem, és egy fehér lányt képzeltem a helyére, nem tudom miért. Rengeteg halál volt benne, és brutalitás, persze leginkább csak utalások rá, szóval gondolom bőven vannak ennél rettenetesebb krimik, amikben durvaságokat írnak meg, mégis nagyon nyomasztó lett tőle ez az egész. Azok a részek is nagyon mély nyomot hagytak bennem, ahol nem derült ki, hogy valójában mi történt egyes szereplőkkel, de ettől lett annyira rémes az egész. Nem tudom, hogy én akarnék-e élni ebben a világban, meddig küzdenék, tudva, hogy bármelyik minutumban véget érhet az életem tök értelmetlenül. Holnap jelenik meg ha minden igaz a második része, mert ez egy duológia. 

Minden furasága, és nyomasztósága ellenére szerettem ezt a könyvet. Nem tudom megmondani, hogy mégis miért... talán a témája okozta, hogy akár el is tudjuk hinni, hogy valós jövő ez egyszer a közeljövőben.

Kovács Eszter: Köszi, jól!

Eljut ennyi idős koromra, hogy már nem zavar félbehagyni egy könyvet. Annak ellenére, hogy az alcím csupa olyasmit tartalmaz, ami nem igazán áll közel hozzám, mégis olyan sok jót írtak róla, hogy megvettem, és elkezdtem. 

Az eleje tetszett is, jó a felépítése, hogy egy gondolat, aztán mit mond erről a tudomány, aztán hogy mégis hogyan valósítsam ezt meg. Még papírt ceruzát is vettem, hogy egyes feladatokat megcsináljak. 

Aztán elérkeztem a mindfulnesshez :D Hát eddig sem nyert meg engem magának, de gondoltam, hátha ő el tudja úgy mondani, hogy értsem, és hasznát vegyem. De rá kellett, hogy jöjjek, hogy ez nem az én világom. A buddhizmus egyébként is számomra sok olyan gondolatot képvisel, amivel én nem tudok azonosulni, és hát a mindfulness is ezek közé tartozik. De ugyanakkor értem a logikáját, hogy mindezek miért tesznek jót az embernek, minden meditáció/imádság segít nekünk embereknek. Ezzel a mindfulnessel meg mindig az az első gondolatom, hogy csak bebeszélem magamnak, hogy valami jó, és örömet okoz. Persze elmondja, hogy nem, pont nem. De hiába mondja, a "hogyan csináld" pont az ellenkezőjét sugallja. Sokat filóztam rajta, hogy abbahagyjam, ne hagyjam, de annyi sok könyvem van, nem akarom erre az időt tovább szánni. Sok egyéb pszichológiai könyvet olvasok, azok jobban bejöttek.

A borító pedig gyönyörű, a belső szerkesztése is nagyon mutatós, és én szeretem a jól megdizájnolt könyveket, lehet hogy pont ez vezetett meg, hogy megvegyem. Nem először fordult elő, hogy egy borító miatt vettem meg valamit :D

92. oldalnál abbahagytam. Saját példány, de eladó.

Valérie Perrin: A vasárnap koldusai

 Ez a könyv volt a júniusi NIOK könyv. Előtte gyorsan kiolvastam Valérie Perrin másik könyvét, mert az megvolt, és előbb tudni akartam, hogy tetszik-e az író stílusa, mielőtt megveszem ezt a könyvét is. Megvettem mert a Másodvirágzás tetszett. Namármost, elolvasva ezt is, már nem is tudom mit érzek... Talán nem volt annyira jó ötlet egymás után olvasni a kettőt, bár azért olvastam közte mást is.

A könyv szerintem nagyon olvastatja magát, szóval aki azt mondja, hogy unalmas, és 50 oldal után letenné, azt nem értem. Mert nem volt unalmas. De az is lehet, hogy azért, mert én imádom a történeteket, az emberi sorsokat. Jól forgatja a szavakat, felkelti az ember kíváncsiságát még akkor is, ha már megint kitalálható volt sok minden. Nekem biztosan. 

Ami elsőre fura volt, hogy én az elején egy idősebbnek képzeltem a főhősnőnket, és annyiszor elhangzott, hogy 21 éves, hogy már el kellett hinnem, hogy annyi, de egyáltalán nem úgy tűnt számomra, mint egy 21 éves. Talán pont ez is volt a cél, hogy kissé koravénnek tűnjön a főszereplő, akit a trauma annyira mássá formált, mint amilyen egy 21 éves valójában. Ugyanakkor, ami engem nagyon zavart, hogy a könyv végéig nem vált számomra világossá, hogy miért is lett ilyen? Azért attól, hogy valaki elveszíti a szüleit, pláne 4 évesen, ami elég kicsi kor, annyire szeretetlen legyen, ugyanakkor még megis az, az idősekkel, ez valahogy nekem nem állt össze. 

Hogy talán azért lett ilyen ez a lány, mert a nagyszülők nem szeretetben nevelték, csak gondozták, ellátták őket? Nem tudom, nem derült ki. Számomra teljesen hiteltelen, hogy van olyan az ember életében, hogy valakivel akivel rendszeresen találkozik, annak a nevét se tudja. Persze lehet, hogy ez csak egy jelkép, hogy azt szimbolizálja, hogy nem tud kötődni, de azért... és miért ilyen ez a lány, hogy az időseket szeretettel érdeklődéssel veszi körül, a saját életét meg nem képes szeretettel kezelni. Persze a nagyszülők furák, nagymama folyton öngyilkos akar lenni, talán csak az tartja vissza, hogy ott a két gyerek, akiket fel kell nevelni, de ez nem derül ki. A nagypapa meg egy mogorva csöndes ember, két szót nem szól, róla meg azért nem tudunk semmit. Hogy ő meg miért ilyen? A történetből kiderültek fényében? Nem neki kellett volna igazán gyerekszeretőnek lenni? Nem azt mondom, hogy egyszerű lehetne ilyen környezetben felnőni, de hogy ezért csak egyéjszakás kalandokba keveredjen 21 évesen minden héten... hát na fura.

A történetben a másik történet az egyik idős ápolt története, amit szépen végigkövethetünk az elejétől a végéig. Azt hiszem, hogy ez a történet sokkal jobb volt, sokkal kerekebb, sokkal érthetőbb, hitelesebb történet. Nagyon megérintett az, hogy a lány nem annyira szereti a férjet, aki viszont oda van érte, és akkor jön rá, hogy mennyire szereti, mikor elveszíti. De nem is akárhogy veszíti el, nem úgy, hogy meghal, de közben mégis teljesen elveszett, és ez a veszteség örökre megmarad. Valahogy annyira fájdalmas volt számomra ez a része, mint egyfajta viszonzatlan szerelem. És még a végén Ednára sem tudtam haragudni, pedig nagyon csúnya volt, amit tett szerintem.

A könyvben, hasonlóan a Másodvirágzáshoz mindig mindenki megcsal mindenkit. Ez engem nagyon kiábrándít, hogy nincs egy értelmes kapcsolat sem ennek az írónak a könyveiben. A másik, amit más is felvetett és engem is zavart őszintén, hogy csak úgy be-be van dobva egy-egy csúnya szó a történetbe. Nem a csúnya szavakkal van bajom, hanem hogy a többi szó benne meg olyan szép, néhol irodalmi, művészi. Ha a főszereplőnk legalább alapból rondán beszélt volna, még megértem. De hogy így csak néha bedobva, látszólag teljesen nem odaillő helyzetben, amikor nem is láttam indokoltnak... bár lehet, hogy csak régen voltam 21 éves.

Mindent egybevetve nem volt rossz. De nem is vagyok annyira oda érte. Nem tudom mi legyen a sorsa, megtartsam, eladjam???!!!

Marisha Rasi-Koskinen: A Nap sötét oldala

Ifjúsági irodalom kategóriájú a könyv a könyvesboltokban, nekem mégis nagyon tetszett. 

Az időutazós történeteket alapból is nagyon szeretem. Hogy meg lehet-e változtatni a múltba csöppenéssel a jövőt, hogy mit számít ha tudod előre mi fog történni. A könyv baromi jól felépített könyv, és fantasztikus szerintem a főszereplő fejlődése alakulása. Mi magunk is ha visszatekintünk a korábbi éveinkre, talán már ugyanazt a jelenfejünkkel máshogy értékelnénk, máshogy reagálnánk le. 

Kaptam sok olyan magyarázatot a több dimenzióról, amit én még - ez van -, de nem hallottam sosem. Ami miatt a férjemmel is jó beszélgetésbe bonyolódtunk.

Talán ez a Győzelembánya nem volt valami kerek számomra, úgy értem, hogy érezzük az elejétől, hogy ez valami nem igazán kerek társadalom. Picit látjuk hogyan sodródnak bele ebbe az emberek, de annyire nem volt számomra világos, hogy a Vezető pontosan miért is ilyennek képzelte ezt, és mi is motiválta a maradásra a benne lévőket, a kezdeti belesodródáson kívül. 

Független mindentől, meg hogy tényleg nagyon tetszett, igazándiból ahogy az első adandó alkalommal, hogy valami utalt valamire, vagy megjelent a történetben, már kitaláltam mindent előre, na de olvastam én már elég könyvet :D hogy rutinos legyek. Megtartom mindenképpen ezt a könyvet, hátha a gyermekeim is kedvet kapnak valamikor hozzá.

Colleen Hoover: November 9.

Ez a könyv azt hiszem leginkább tiniknek szól. De mégis volt benne fordulat, csavar, megható sorok, és olyan dolgok, amiket teljes szívemből átéreztem. 

Mégis... így 40+-osan hosszú éveken át tartó kapcsolattal a hátam mögött, és egyre többet olvasva a témáról teljesen valószerűtlen ez a történet. Úgy értem, persze az eleje tud ilyen eszméletlen romantikus lenni egy kapcsolat, vagy hát azt gondoljuk hogy az, hogy megtaláltam az igazit, hogy az egyetlen társamat, stb. De az igazság az, hogy nem létezik a Nagy Ő, vagy az Igazi. Egy kapcsolat nem attól lesz hosszú távú, hogy mennyire romantikus volt az elejen. Semmit sem számít. Az az igazi kérdés, hogy amikor a rózsaszín köd eltűnt, mit látsz a másikból, mit adsz magadból, mit fejlődsz mind önmagad, mind a kapcsolat miatt. 

Ugyanakkor az bosszantott ebben a könyvben, hogy a fiatalokkal meg elhiteti, hogy ami nem ilyen, az nem is igazi szerelem. És még abban sem vagyok biztos, hogy van ilyen. Egy lány még talán vár évről évre... De egy pasi? Komolyan 5 évet várna egy nőre, úgy hogy közben nem is találkoznak csak 1-2 órát? Én ezt kötve hiszem. Úgyhogy nagyon erősen hezitálok, hogy eladjam vagy megtartsam ezt a könyvet. 

A stílusa nagyon jó volt, olvastatta magát, még késő estig is olvastam egyes napokon. De na, a tartalom... összességében, hát nem tudom, még emésztem...

Emma Straub: Holnap ilyenkor

Alig találni valamit még erről a könyvről, mégis a borítója, hogy ilyen színes volt, és hogy időutazós sztori, úgy gondoltam, nekem ez kell és kész.

Kicsit tartok mindig a könyvektől, ha valamit nem olvastam róla, főleg a rossz kommenteket szeretem, abból tudom eldönteni, hogy ez a könyv nekem való-e vagy sem. De erről nem sok minden van még, ezért féltem kicsit tőle. Viszont teljesen magával ragadott. Nem is tudom, mikor volt legutóbb így, hogy egész egyszerűen azt vártam, mikor van pár percem olvasni. 

Amikor megtörténik az időutazás, és az első nap, azt gondolja még az ember, vagy legalábbis én, hogy egy sablonos kis, ezerszer megírt történet lesz, de aztán nem. Nem is annyira az időutazás itt a lényeg, hanem a lelki utazás. El tudod-e fogadni az életed, ahogy eddig történt? Bánsz-e valamit? Tettél volna-e valamit másként, ha tudod, hogy mire lukad ki? Mi motivál abban, hogy meg akard változtatni a múltadat, hogy a jelen jobb legyen? 

Ebben a történetben a szeretet kulcsfontosságú volt. Az elején, ahogy írva volt és olvastam, és ahogy a főszereplőnk is érezhette magát, unalmas és semmitmondónak tűnt az élete. Nem volt ez vagy az az életében, nem így vagy nem úgy alakult valami, lehet érte bánkódni. De ami sokkal fontosabb, hogy a kapcsolataink milyenek vannak, voltak? Rájössz, hogy sokkal, de sokkal, de sokkal többet számítanak.

Gyorsan kiolvastam, június első könyve lett. Nem bántam meg, hogy elolvastam. Sőt, talán még újra olvasós is, minden életfázisban mást és mást mondhat az, hogy hogyan látjuk és láthatjuk az életünket. 40+-osan (bő pluszosan) nálam is teljesen máshol van a hangsúly. Az életszakaszokat is egyébként elképesztő jól bemutatta, hogy mire vágyunk, mi foglalkoztat, és mi bánt meg 16 évesen, mi a helyezet 20 felett, 30 felett, vagy 40 felett. Folyamatos változás az élet. Próbáltam visszaidézni gyerekkorom boltjait, üzleteit, helyeit, de nekem rémesen rossz a memóriám, vagy emlékeim e téren. Biztos vagyok benne, hogy sok hely a múlté már Szegeden, de talán a nevükre sem emlékszem.

Vicki Vrint: A kevesebb több

Kis buta, még egy a sok között könyvecskének látszik. Ha nem olvastam volna már sok könyvet hasonló témában, ami egy-egy oldalas fejezetét egy komplett könyvben kivesézi, akkor lehet nem sokra tartottam volna ezt a kis gyűjteményt.

De egészen megtetszett, hogy röviden tömören összefoglal egy-egy témát. Tudományos indoklás nem sok van mögöttük, csak hogy ez jó lesz, higgyjük el. Csak azért hiszem, mert ahogy fentebb írtam, más könyvben részletesebb válaszokat kaptam már erre. 

A polcomon marad, mert könnyen előhúzható, és egy-egy újabb ötlet bármikor bevethető. Nem kell hozzá egy komplett tanulmányt átnyálaznom, hogy hogy is volt. Szinte minden kis javaslatával egyet tudok érteni. Ha tudnám csinálni, boldogabb is lennék. Az biztos, hogy eddig is sokat fejlődtem, az elmúlt időkben. De szeretnék valahogy a minimalizmusra törekedni. Legalábbis ami az élet hajtását illeti. Nagy falat lesz számomra, a ház rendbetétele, tényleg tele vagyunk felesleges dolgokkal, és emiatt borzalmasan rendetlen a házunk. Jó lenne egyszerűsíteni dolgokat. Azon leszek, hogy ez idővel szépen megtörténhessen.

Valerie Perrin: Másodvirágzás

Nehéz erről a könyvről beszélni. Belekezdtem, mert annyira sokan dícsérték. Méltán. Különleges könyv, különleges hangulatban, különleges perspektíva, különleges hivatás.

Ha nem kapott volna annyi sok dícséretet, a fülszövege alapján, hogy egy temetőgondnokról szól, akit a férje csak úgy elhagyta... hát nem biztos hogy kezembe vettem volna olvasásra. Pedig hát na, erről szól a történet. De mégis. 

A történet jól van felépítve, ahogy szépen a jelenből indulva, eleinte nagyrészt abban élve, majd vissza-visszatekintve a múltra, fény derül a múltra, szép lassacskán a homályból előkúsznak dolgok. Nem értettem elsőre, hogy ha egy ilyen jólelkű rendes nővel van dolgunk, miért hagyta csak úgy el a férje, aki egy utolsó senkiházi, szaralaknak tűnik a leírás alapján, pedig valójában nem mondott a a főszereplő mesélőnő ilyet sem. De mégis haragudtam a férfire, hogy viselkedhet így, mégis mit vétett ez a nő, hogy ennyire semmibe veszi, milyen csélcsap ember ez. 

Aztán szépen sorban előkerülnek más szereplők, más szemszögek is. Előkerül egy nyomozó, aki elindít valamit a jelenben, ami megkavarja a dolgokat. A múlt szereplői is előbukkannak. Már nem csak egy mesélőnk van. Már Irine is mesél, és Phillip is. Szép lassan megtudjuk miért is van valójában egyedül Violette, és hogyan küzd meg élete nehézségeivel. Mindezt pedig beleágyazva a temetőgondnoki munkába, a temetések sorába, pár oldal erejéig egy-egy új elhunyt családjának életébe pillanthatunk bele. 

Ami számomra megrendítő volt, a rengeteg megcsalás, szerető, extrém viszony. Közben meg persze értem, hogy milyen sokfélék vagyunk, és milyen élethelyzetekből nincs kiszállás. Mindez valahogy nagyon lehangoló volt. Meg hogy bármikor a szerelem megtalálhat minket. Végül mindenki viselkedésére lett magyarázat. Mindenkinek megértettem a saját szemszögét. Amennyira utáltam Phillipet az elején, annyira sajnáltam őt a végére. A szülei viselkedése meg annyira felkavart, mert a családban nekünk is van ilyen mindenben beleszólok ember. Hogy tönkre lehet tenni embereket az erőszakoskodással, és ez alatt nem a fizikai fölényt, erőt értem. 

Egyetlen furaság volt Sacha személye, ami nagy szerencse, ha létezik ilyen ember a világban, aki tényleg így önszántából támogat másokat, kvázi vadidegeneket is, segíti őket lelki nyomorúságukban. De valahogy olyan valótlan volt az egész lénye és viselkedése. Bár lenne ilyen, hogy valakitől átveszem a munkát, az meg minden lépését szeretettel betanítja. Sőt ő maga kereste az alkalmas utódját. Hogy ilyen szeretettel fordul mindenki felé, és szinte küldetésének tekinti a jóságot. Teljesen valószerűtlen volt számomra, szerintem nincs ilyen ember. De remélem tévedek.

Érdemes tényleg elolvasni ezt a könyvet, nagyon sokat adott nekem, a gyászról, az emberekről. De legfőképpen arról, hogy értékeljük amink van az adott pillanatban, mert nem tudni, hogy meddig adott bármi is.

Annie Ernaux: A hely / Egy asszony

NIOK májusi közös könyve ez a kis vékonyka kötet. Ez az első, amit tényleg elolvasok a közös könyvek közül a meghatározott időben. 

Engem az első perctől magával ragadott a történet. Egyrészt nagyon szeretem az igaz történeteket, tényleg élt emberek életrajzát, személyiségét, érzelmeit, érzéseit, viselkedését. Másrészt az járt a fejemben, mennyire jó lenne ugyanígy megírni az én szüleimet, milyenek, hogy élnek, hogy éltek, honnan származnak. Rá kellett jönnöm, hogy mennyire keveset tudok róluk, próbáltam felidézni emlékeket, és számomra elképesztően irigylésre méltó, hogy Annie Ernaux ennyi minden történetet ismert a szüleiről, a gyermekkorukról, fiatalkorukról. 

Teljesen átéreztem a történet szereplőinek szorongásait, mindennapi problémáit, és az járt a fejemben, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy nem abban a korban éltem. Az én apai nagyszüleim korosztálya a két szülő, és egy-két történetet ismerek, de sosem gondoltam bele mennyire szegények is voltak ők is. A nagyszüleimnek nagy telkük volt, mindenfélét termesztettek, és adtak el. Nagypapám palántánként szedte össze a pénzt a lányai kelengyéjére. Az egyik helységben gabonát tároltak, így rengeteg egér volt a házban, Apukám mesélte, hogy éjszaka hallotta őket szaladgálni az ágy alatt. A nagyszüleim úgy lettek betelepítve Magyaroszágra, nem tudom az is milyen érzés lehetett bennük újra kezdeni a semmiből. Nagymamám családja valahol elrejtette, földbe ásta az ékszereiket, értékeiket, tudtommal sosem lett meg, azt sem tudom hogy visszamentek-e később megkeresni (lehet mesélték, de nem emlékszem). Az anyai nagyszüleim kicsit később születtek, 10 év kb, Nagymamám két család között örlődött (gazdag apai ág, szegény anyai ág), Nagypapám borbély volt, és valami könyvelő talán a gyárban, nem tudom hogy párhuzamosan-e, mert nehezen éltek meg a három gyerekkel, de tudom, hogy a hatházban laktak, 2 szobában, 5-en, és a folyosón egy közös fürdőszobával. Hát ma nem így élünk, maximális kényelemben hozzájuk képest.

Az Egy asszony rész azért érintett meg egy kicsit jobban, mert Édesanyám már nekem sem él. Ahogy végigmegy a gyász fázisain, az annyira olyan volt, mint ahogy én éltem meg, hogy nehéz volt nem megkönnyezni. 

Nem olvastam még eddig semmit Annie Ernaux-tól, de rákeresek van-e még valami tőle, mert nekem nagyon tetszett a stílusa is.

Kenneth E. Hagin: Hiszek a látomásokban

Őszintén megmondom sok vallásinak megjelölt könyvet kétkedéssel szemlélek. Valahogy bizalmatlan vagyok ezekkel a könyvekkel. Nem is tudom hogyan került a szemem elé Kenneth E. Hagin könyve, lehet hogy nem is konkrétan ez keltette fel először az érdekődésemet, mégis erre esett a választásom. Talán pont azért, mert mindig is foglalkoztatott az, hogy az Ószövetség tele van prófétákkal, a látomásaikkal, és hogy lehet az, hogy Jézus kereszthalála és az apostolok kezedti ügyködései után ez mintha megszakadni látszott volna. Az ember azt gondolja, hogy a mai internet átszőtte világban, minden információnk megvan, és ismerjük. De talán mégsem.

Az pedig ha valaki tényleg próféta, és látomásai vannak, a mai világban kétségeket szül, annyi a kamu dolog, az átverés. Ez a könyv azonban megmutatta számomra, hogy igenis vannak próféták ma is, csak egyszerűen nem ismerem őket. Ennek biztos oka az is, hogy ezeket hajlamosak vagyunk átverésnek gondolni, meg hogy mégsem ér el minket minden információ, pláne ha valami Istennel kapcsolatos. 

A könyv rendkívül egyszerűen van megírva, semmi bonyolult megfogalmazás, bárki számára érhető az üzet. Nem bíztat semmire, ami valami elvakult vallási kultuszt sugallna, nem akar valamire rávenni embereket, mégis számomra több fontos üzenet volt. 

Másik irányból pedig félelmetes lehet prófétának lenni, biztos én is hasonlóan reagálnék, mint Illés. Inkább elmenekülnék, és nem akarom a feladatot. Azon gondolkodtam egyébként, hogy vajon én, ami nekem van szánva feladat, azt akarom és csinálom? Hajlamos vagyok a kevesebb ellenállás irányába menni, mert nem szeretek vitatkozni, harcolni, küzdeni, de mindent biztosan szépen is lehet, és ez biztosan tanulható is, hogyan ne gázoljunk át másokon, csak hogy a mi akaratunk érvényesüljön. De vajon, nem lenne-e valami, amerre tartanom kellene, de elkerülöm, mert nehézkes az út?

Dr. Henry Cloud és Dr. John Townsend: Határaink

Lévén a Harmat Kiadó könyve, olyan pszichológus könyvét tarthatjuk a kezünkben, aki hisz Istenben, és a Biblia útmutatásait is összeveti a határainkkal kapcsolatos önismerettel.

Talán az életkoromból is adódik, hogy sokkal többet foglalkozok azzal, hogy milyen problémáim vannak, és azokat hogyan tudom jobban kezelni, kevésbé szorongani, kevésbé kiborulni. Sok olyan könyvet olvasok, amitől azt remélem, hogy segít átjutni az egész életemen át meglévő, saját magamat is zavaró tulajdonságaimon, és tudok pozitívabb irányba változni.

Ez a könyv nagyon sokat segített nekem. Bár természtesen még csak elindultam az úton. De már sokat segített ez a könyv, hogy lássam, hogy mit miért csinálok, és mi a baj azzal. Nem akarom itt ezen a blogon magamat elemezgetni részletesen, de rá kellett döbbennem, hogy mennyi helyen nem húzom meg a határaimat, ezáltalán mennyire szorongok vagy vagyok dühös helyzetekben, és utólag is morgok, hogy ez vagy az miért nem törődik azzal, hogy mit okoz nekem. Na már tudom a válaszokat :D Igyekszem változni, valószínű egy idő után újra kell olvasnom ezt a könyvet, mert elfelejtem azt a sok hasznos gondolatot, és tanácsot, ami benne van. 

Diana Gabaldon: Outlander 4/I-II. - Őszi dobszó

Nagyon lassan haladok ezzel a sorozattal, gyorsabban érkeznek a fordítások, mint ahogy el tudom őket olvasni. Pedig nagyon szeretem őket. Mindig 500 feletti oldalszám sem segít azon, hogy hamar végezzek velük. 

Ezzel a résszel ráadásul úgy jártam, hogy a filmsorozatban jobban haladtam, mint a könyvvel, úgyhogy végül megálltam a részekkel, és újra elővettem a könyvet. Egyébként jópár eltérés van a filmsorozat és a könyv között.

Ez a negyedik rész jobb volt, mint a 2. és a 3. Hasonlóan érztem, mint az első rész esetén. Valahogy sokkal jobban szeretem azt, mikor az élet egyszerű történésein van a hangsúly, történelembe ágyazva. Persze jó a misztikus vonal, mindig csurran cseppen valami furcsaság. De ez mindenképpen illik egy időutazós történetbe. 

John-t kezdtem egyre jobban megkedvelni, és tetszik ahogy kezdik Claire-rel egyre jobban megismerni egymást, és talán meg is kedvelik majd egyszer a másikat.

Brianna és Roger is nagy szerepet kap ebben a részben. Jó volt olvasni az ő vívódásaikat is. Roger kapcsán éreztem azt, hogy ezt a nagy szívást, amin átment egy nő kedvéért, akit szeret. Tuti feladtam volna egy ponton, hogy legyen vége inkább az életemnek, elég volt.

Nem sokat írtam, de annyira régen nem írtam semmi könyvről, és most vételten jutott eszembe, hogy van egy blogom is :D De jó lenne ha itt lenne legalább, hogy mit olvastam el, mi tetszett, mi nem. Nem tudom mennyire lesz erre időm, mert nem igen van. Olvasni sem. Általában esténként olvasok pár oldalt már ágyban fekve, miközben majd lecsukódik a szemem. De muszáj egy-két oldal legalább a nap végére, mert az egész napot a rengeteg teendő, kötelezettség tölti csak ki.