Carley Fortune: Minden elmúlt nyár

Az a nagy helyzet, hogy alig bírtam letenni a könyvet, pedig nem sok időm van olvasni alapvetően. Így elhúzódott egészen 4 napra.

Rettentően olvastatta magát. A csattanót sem tudtam kitalálni, mert ettől sokkal komolyabbra számítotttam :D Ugyanakkor úgy passzolt mégis az egészhez, nem kellett nagyobb dologra gondolni, a lelkünknek az ilyen is nagy dolog.

Olvastam róla rengeteg áradozást, és negatívat is. Az a helyzet, hogy mindegyikben van valami. Az egyszer biztos, hogy az írónő remekül fokozza a hangulatot, folyamatosan fenntartja az érdeklődést, jól vegyíti a jelent a múlttal, míg végül a kettő egybekapcsolódik. 

Nekem nagyon tetszett az, ahogyan a gyerekekből tinik válnak, ahogy változnak az érzelmek. Nagyon sok valós érzelem volt benne, úgy értem, hogy amilyeneket én is megéltem, és tényleg így éltem meg. Tetszett az egész helyszín, a tó, az úszás, az hogy dolgoztak ezek a gyerekek zsebpénzért, pedig a sztori erősen ma játszódik, mert olyan könyvek szerepelnek benne, amik nem olyan régiek. A szereplők szeretnek olvasni, nem számítógépeznek álló nap - mondjuk innen már gyanús, hogy hihetetlen a sztori :D -, talán azért tetszett, mert önmagamra emlékeztetett. (Közben rájöttem, hogyha ezt a könyvet 2020-ban álmodta meg az írónő, akkor inkább a saját korosztályának gyerekkorát írta meg. Vagyis, aki 2008-ban volt 18 éves, az még azért jóval kevésbé számítógépezett álló nap. Akkor is voltak ugyan számítógépes játékok, de jóval kevésbé virultak a kisgyermekek körében, mint ma.) Az én gyerekkoromra, amivel én foglaltam el magam, amivel én töltöttem a tinikoromat.

A szerelemi történet, azon kívül, hogy persze izgultam értük, meg minden érzését átéreztem, átéltem én is egyszer régen, mégis annyira nem igazi. Úgy értem, egyrészt nincs igazi :D Van aki jobban illik hozzád, van aki kevésbé, és akkor van hogy egyikbe szeretsz vagy a másikba, és van hogy nehezebb összecsiszolódni, vagy végül nem sikerül, vagy hogy nagyjából sikerül. A könyv azt sugallja, mintha lenne valaki, akit csak neked találtak ki, pedig ez csak rányomja a bélyegét a romantikus lelkünkre, hogy ugyan miért csak nekem nem jut akkor ilyen. 

Ami nagyon zavart, hogy bár eleinte esetlen, nem tökéletes kamaszoknak festette le őket, a végére mégis tökéletes testű, megfelelő mellű, kockahasú fiatalok és felnőttek lettek. Na ne már :D Még akkor is ha a rózsaszín szemüvegen keresztül gyönyörűnek látjuk is a másikat. Vesztett a varázsából ez a tökéletesség. Aztán, hát kritizálták egyesek a szex jeleneteket is... hát van benne valami... a végére elég rendesen lett belőle, közben meg a vicc, hogy hány év kellett mire ide jutottak :D A titok, ami csak a végén lepleződik le, tényleg gáz volt, de bármelyik nő járhatott hasonló, vagy közel hasonló helyzetben. Amikor a szerelmed úgy megbánt, hogy azzal vigasztalod magad, aki elsőnek kinyilvánítja a tetszését irányodban. Ezt nagyon meg tudjuk bánni utána. De, mivel nincs igazi, és én értem még azt is hogy egy trauma máshogy is hathat, de tanulunk belőle, túllépünk rajta, és legközelebb okosabbak, és bölcsebbek leszünk... remélhetőleg :D De én rettegnék egy ilyen szerelemtől, amiből képtelen vagyok felgyógyulni, mert azért valljuk be, még ha örök szerelem és együtt öregednek is majd meg, akkor is az egyik - hacsak nem egyszerre vannak valahol valami szerencsétlenségben - hamarabb fog meghalni. Mit él meg teoretikusan egy olyan ember, aki ennyire szeret valakit, és nem bír nélküle lenni. Bár, talán az is benne van, hogy egészen addig érzel így, míg nem válik tényleg a kapcsolat realitássá, és akkor szembe kell nézni szépen az évek múlásával, a lángolás laposodásával, és a másfajta szeretet érzésével. Hajlamosak vagyunk azonban a nem beteljesült szerelmeket, legalábbis mi nők szerintem, valamiféle extra romantikával felcicomázni, mintha ő, na ő aztán sokkal jobban illett volna hozzám (bárcsak inkább a Hufnáger Pistihez mentem volna feleségül), pedig azzal a Valakivel is ugyanazaokat a párkapcsolati kríziseket kéne megoldani, de mégis, akivel végül nem jött össze azt idealizáljuk, hogy na az bezzeg mekkora egy szerelem volt. 

De jó, tegyük fel hogy létezik az igazi, és hogy egymásnak teremtettek valakiket. Vannak kétségeim egyébként, hogy a 13 éves korban már megélt szerelem valóban tartós lesz-e. Az a helyzet, hogy 13-30-ig mondjuk annyi, de annyi változás áll be az ember életében, mindenféle fronton, hogy rettenet sokat változik egy 13 éves mire 20, 25 majd 30 lesz. Ha pedig a kezdeti időszakot tartósan távol töltöd a másiktól... szerintem jó eséllyel bizony rendesen eltávolodsz, másba szeretsz váratalnul. Kellenek a barátok, a sokféle kapcsolatok, úgy értem megismerni embereket, hogy nem jó hosszútávon szerintem kettecskén lenni már túl korán. Persze lehet hogy van egy-két ellenpélda, és irigylemi is azokat, akik megtalálják a párjukat ilyen korán, és tényleg boldogan élnek, míg meg nem halnak. Mert hát igen, másféle sérüléseket is okozhatunk, akarva akaratlan az évek múltával, az igazi nélkül megélt múlttal is, akkor is ha végül megleljük az igazit. Mert hát valljuk be, az is fel kell esetleg dolgozni, hogy a párunk, aki mostmár esküszik, hogy csak mi vagyunk az egyetlen és igazi párja, de azért előtte csak megvolt neki 100 másik nő/pasi. Na de, talán pont ettől vált végül mégiscsak kissé hietesebbé számomra a történet, hogy talán csak így alakulhatott valóban hihetően a történetük. Na de, akkor is, az egész egy kissé túl szirupos mázba volt bugyolálva, annak ellenére, hogy a kielemzett megélt érzelmeket meg tudtam bőven érteni. A bűntudatot, a félreértését a másik viselkedésének, mikor nem mondjuk el valójában mi van mögötte, és a másik bizony máshogy értelmezi, megbántódik, nem elég neki, hibát hibára halmozunk, a tartós kapcsolatokban is a hosszú évek alatt. 

Egyszóval tetszett is meg nem is. Bizonytalan vagyok egyelőre, hogy megtartsam-e. Nagyon olvastatta magát, de kérdés, valamikor elolvasnám még? Valakinek kölcsön adnám még? Nem tudom.

Octavia E. Butler: A magvető példázata

A nyaralás alatt sikeresen kiolvastam ezt a könyvet. Egyfelől nagy kedvenc lett, pedig jó régi könyv, 1994-ben íródott, és 2024-ben játszódik, vagy kezdődik legalábbis, és eltart 2027-ig. Szerencsére még itt nem tartunk, és remélem 2024-re nem is fogunk. A főszereplő lány egyébként 2009-es születésű, 1 évvel fiatalabb, mint a második fiam, így szemléltem mikor olvastam a könyvet, és hát eléggé megrázó elképzelni ezt a világot, amelyet ábrázolt. Attól félek, hogy nem is lehetetlen egy ilyen verzió. Ez a része, az elképzelés, hogy hogy ment félre a világ, mint lesz újra állat az emberből, és hogy mi hajt még embereket, hogy mégis így is túl akarjanak élni... 

Viszont ez a vallási vonal, hát, minimum fura. Az is lehet persze, hogy enélkül meg a könyv nem is lenne szinte semmi. Új vallást fogalmaz meg a füszereplő lányunk, ami arról szól kb, hogy Isten a változás. Valami összemosott mindenféle vallásból összetett valaminek tűnő gondolatokat fogalmaz meg, leginkább ilyen versszerű formában, amit nem nagyon tudtam legtöbbször értelmezni, mármint hogy mit is akar vele üzenni voltaképpen.

Valahogy nagyon sokára esett egyébként le nekem hogy a főszereplőnk feketebőrű. Amikor végre rájöttem, akkor is időről időre elfelejtettem, és egy fehér lányt képzeltem a helyére, nem tudom miért. Rengeteg halál volt benne, és brutalitás, persze leginkább csak utalások rá, szóval gondolom bőven vannak ennél rettenetesebb krimik, amikben durvaságokat írnak meg, mégis nagyon nyomasztó lett tőle ez az egész. Azok a részek is nagyon mély nyomot hagytak bennem, ahol nem derült ki, hogy valójában mi történt egyes szereplőkkel, de ettől lett annyira rémes az egész. Nem tudom, hogy én akarnék-e élni ebben a világban, meddig küzdenék, tudva, hogy bármelyik minutumban véget érhet az életem tök értelmetlenül. Holnap jelenik meg ha minden igaz a második része, mert ez egy duológia. 

Minden furasága, és nyomasztósága ellenére szerettem ezt a könyvet. Nem tudom megmondani, hogy mégis miért... talán a témája okozta, hogy akár el is tudjuk hinni, hogy valós jövő ez egyszer a közeljövőben.

Kovács Eszter: Köszi, jól!

Eljut ennyi idős koromra, hogy már nem zavar félbehagyni egy könyvet. Annak ellenére, hogy az alcím csupa olyasmit tartalmaz, ami nem igazán áll közel hozzám, mégis olyan sok jót írtak róla, hogy megvettem, és elkezdtem. 

Az eleje tetszett is, jó a felépítése, hogy egy gondolat, aztán mit mond erről a tudomány, aztán hogy mégis hogyan valósítsam ezt meg. Még papírt ceruzát is vettem, hogy egyes feladatokat megcsináljak. 

Aztán elérkeztem a mindfulnesshez :D Hát eddig sem nyert meg engem magának, de gondoltam, hátha ő el tudja úgy mondani, hogy értsem, és hasznát vegyem. De rá kellett, hogy jöjjek, hogy ez nem az én világom. A buddhizmus egyébként is számomra sok olyan gondolatot képvisel, amivel én nem tudok azonosulni, és hát a mindfulness is ezek közé tartozik. De ugyanakkor értem a logikáját, hogy mindezek miért tesznek jót az embernek, minden meditáció/imádság segít nekünk embereknek. Ezzel a mindfulnessel meg mindig az az első gondolatom, hogy csak bebeszélem magamnak, hogy valami jó, és örömet okoz. Persze elmondja, hogy nem, pont nem. De hiába mondja, a "hogyan csináld" pont az ellenkezőjét sugallja. Sokat filóztam rajta, hogy abbahagyjam, ne hagyjam, de annyi sok könyvem van, nem akarom erre az időt tovább szánni. Sok egyéb pszichológiai könyvet olvasok, azok jobban bejöttek.

A borító pedig gyönyörű, a belső szerkesztése is nagyon mutatós, és én szeretem a jól megdizájnolt könyveket, lehet hogy pont ez vezetett meg, hogy megvegyem. Nem először fordult elő, hogy egy borító miatt vettem meg valamit :D

92. oldalnál abbahagytam. Saját példány, de eladó.

Valérie Perrin: A vasárnap koldusai

 Ez a könyv volt a júniusi NIOK könyv. Előtte gyorsan kiolvastam Valérie Perrin másik könyvét, mert az megvolt, és előbb tudni akartam, hogy tetszik-e az író stílusa, mielőtt megveszem ezt a könyvét is. Megvettem mert a Másodvirágzás tetszett. Namármost, elolvasva ezt is, már nem is tudom mit érzek... Talán nem volt annyira jó ötlet egymás után olvasni a kettőt, bár azért olvastam közte mást is.

A könyv szerintem nagyon olvastatja magát, szóval aki azt mondja, hogy unalmas, és 50 oldal után letenné, azt nem értem. Mert nem volt unalmas. De az is lehet, hogy azért, mert én imádom a történeteket, az emberi sorsokat. Jól forgatja a szavakat, felkelti az ember kíváncsiságát még akkor is, ha már megint kitalálható volt sok minden. Nekem biztosan. 

Ami elsőre fura volt, hogy én az elején egy idősebbnek képzeltem a főhősnőnket, és annyiszor elhangzott, hogy 21 éves, hogy már el kellett hinnem, hogy annyi, de egyáltalán nem úgy tűnt számomra, mint egy 21 éves. Talán pont ez is volt a cél, hogy kissé koravénnek tűnjön a főszereplő, akit a trauma annyira mássá formált, mint amilyen egy 21 éves valójában. Ugyanakkor, ami engem nagyon zavart, hogy a könyv végéig nem vált számomra világossá, hogy miért is lett ilyen? Azért attól, hogy valaki elveszíti a szüleit, pláne 4 évesen, ami elég kicsi kor, annyire szeretetlen legyen, ugyanakkor még megis az, az idősekkel, ez valahogy nekem nem állt össze. 

Hogy talán azért lett ilyen ez a lány, mert a nagyszülők nem szeretetben nevelték, csak gondozták, ellátták őket? Nem tudom, nem derült ki. Számomra teljesen hiteltelen, hogy van olyan az ember életében, hogy valakivel akivel rendszeresen találkozik, annak a nevét se tudja. Persze lehet, hogy ez csak egy jelkép, hogy azt szimbolizálja, hogy nem tud kötődni, de azért... és miért ilyen ez a lány, hogy az időseket szeretettel érdeklődéssel veszi körül, a saját életét meg nem képes szeretettel kezelni. Persze a nagyszülők furák, nagymama folyton öngyilkos akar lenni, talán csak az tartja vissza, hogy ott a két gyerek, akiket fel kell nevelni, de ez nem derül ki. A nagypapa meg egy mogorva csöndes ember, két szót nem szól, róla meg azért nem tudunk semmit. Hogy ő meg miért ilyen? A történetből kiderültek fényében? Nem neki kellett volna igazán gyerekszeretőnek lenni? Nem azt mondom, hogy egyszerű lehetne ilyen környezetben felnőni, de hogy ezért csak egyéjszakás kalandokba keveredjen 21 évesen minden héten... hát na fura.

A történetben a másik történet az egyik idős ápolt története, amit szépen végigkövethetünk az elejétől a végéig. Azt hiszem, hogy ez a történet sokkal jobb volt, sokkal kerekebb, sokkal érthetőbb, hitelesebb történet. Nagyon megérintett az, hogy a lány nem annyira szereti a férjet, aki viszont oda van érte, és akkor jön rá, hogy mennyire szereti, mikor elveszíti. De nem is akárhogy veszíti el, nem úgy, hogy meghal, de közben mégis teljesen elveszett, és ez a veszteség örökre megmarad. Valahogy annyira fájdalmas volt számomra ez a része, mint egyfajta viszonzatlan szerelem. És még a végén Ednára sem tudtam haragudni, pedig nagyon csúnya volt, amit tett szerintem.

A könyvben, hasonlóan a Másodvirágzáshoz mindig mindenki megcsal mindenkit. Ez engem nagyon kiábrándít, hogy nincs egy értelmes kapcsolat sem ennek az írónak a könyveiben. A másik, amit más is felvetett és engem is zavart őszintén, hogy csak úgy be-be van dobva egy-egy csúnya szó a történetbe. Nem a csúnya szavakkal van bajom, hanem hogy a többi szó benne meg olyan szép, néhol irodalmi, művészi. Ha a főszereplőnk legalább alapból rondán beszélt volna, még megértem. De hogy így csak néha bedobva, látszólag teljesen nem odaillő helyzetben, amikor nem is láttam indokoltnak... bár lehet, hogy csak régen voltam 21 éves.

Mindent egybevetve nem volt rossz. De nem is vagyok annyira oda érte. Nem tudom mi legyen a sorsa, megtartsam, eladjam???!!!

Marisha Rasi-Koskinen: A Nap sötét oldala

Ifjúsági irodalom kategóriájú a könyv a könyvesboltokban, nekem mégis nagyon tetszett. 

Az időutazós történeteket alapból is nagyon szeretem. Hogy meg lehet-e változtatni a múltba csöppenéssel a jövőt, hogy mit számít ha tudod előre mi fog történni. A könyv baromi jól felépített könyv, és fantasztikus szerintem a főszereplő fejlődése alakulása. Mi magunk is ha visszatekintünk a korábbi éveinkre, talán már ugyanazt a jelenfejünkkel máshogy értékelnénk, máshogy reagálnánk le. 

Kaptam sok olyan magyarázatot a több dimenzióról, amit én még - ez van -, de nem hallottam sosem. Ami miatt a férjemmel is jó beszélgetésbe bonyolódtunk.

Talán ez a Győzelembánya nem volt valami kerek számomra, úgy értem, hogy érezzük az elejétől, hogy ez valami nem igazán kerek társadalom. Picit látjuk hogyan sodródnak bele ebbe az emberek, de annyire nem volt számomra világos, hogy a Vezető pontosan miért is ilyennek képzelte ezt, és mi is motiválta a maradásra a benne lévőket, a kezdeti belesodródáson kívül. 

Független mindentől, meg hogy tényleg nagyon tetszett, igazándiból ahogy az első adandó alkalommal, hogy valami utalt valamire, vagy megjelent a történetben, már kitaláltam mindent előre, na de olvastam én már elég könyvet :D hogy rutinos legyek. Megtartom mindenképpen ezt a könyvet, hátha a gyermekeim is kedvet kapnak valamikor hozzá.