Ami fura volt, hogy milyen nehezen jegyeztem meg a szereplők neveit, sokszor kevertem őket, nagyon hasonlónak hatott némelyik, pedig megnézve párszor rájöttem, hogy nem is :D
Van még két folytatása, biztos el fogom azokat is olvasni. Könnyednek tűnő, de mégis elgondolkodtató kis könyvecske volt, kapcsolatainkról, megbánásainkról, szorongásainkról.
Tetszett a lelki vívódások, a megélt rosszak feldolgozása, a gyógyulás, megnyílás útja. A krimi szál nem volt annyira nagy durranás, de nem is a krimi szál miatt tetszett meg ez a könyv, és vettem meg. Szeretem a család történeteket, és ez a sorozat első darabja, feltételezem szépen sorra veszi majd az Eden testvéreket. A család tagjai persze mind szintén tökéletesnek tűntek :D ez ismét kissé zavart, de túlléptem ezen, mert azért szerettem ezt a történetet. Nehéz megmondani miért, mert a krimi szál nem volt elgondolkodtató igazán, a romantikus történet, meg néhány szösszentbuktatót eltekintve túl símán haladt, és minden szipi-szuper lett a végére is.
A következő részre kíváncsi vagyok még, de nem tudom, hogy kezdven sorozat lehet-e valamilyen szinten. Februárban jelentik meg a második rész. A borítóért nagyon oda vagyok, és a természetszeretete Griffinek is megvett. Jó lehet egy ilyen kisvárosban, természetközelben élni. Bár én is azt tehetném.
A könyv megfogalmazásai teljesen érthetőek, jó betekintést ad abba is, hogy mikor és mi a tünete egy-egy hangulatzavarnak, és mikor érdemes segítséghez folyamodni. Azt hiszem érdemes lesz még körülnéznem, miket is írt a doktornő még.
Igaz, nagyon szeretem a világvége könyveket, persze csak zombik és mindenféle beteg agyszülemények nélkül :D Ez a könyv pedig egészen különleges volt.
Különlegesen volt felépítve, csapongva a régmúlt, a múlt és jövő között. A fülszöveg szerint egy színész halála az első történés, ami semmi ahhoz képest a járványhoz képest, ami utána pillanatokon belül kitör. De közben meg mégis eköré a színész köré csoportosul minden történés, ami a jövőre is kihat. Ugyanakkor meg mégsem. Ez a könyv nem fejtegeti részletesen azt, hogy mi is történik egy világvége esetén, mikor alig marad ember és hogyan boldogul az a pár tovább, és ki kattan ebben meg és ki nem, de azért mégis betekintést kapunk, hogyan próbáltak az emberek túljutni az egészen, megoldani a megoldhatatlant.
Számomra az volt a legsokkolóbb, hogy annyira vége volt a mai civilizációnak, hogy az újonnan született gyerekeknek már nem is igen tudták elmagyarázni mindazt, ami régen volt. Mert amikor a középkorból haladtunk előre, akkor érhető a fejlődés vonala, hisz a dolgok így vagy úgy, még mindig érthetőek, használtak az élet során, de itt úgy eltűnt valójában minden találmány a föld színéről, hogy elmagyarázni sem lehettt igazán, hogy hogyan működtek, mire voltak jók. Legfőképpen azt, hogy milyen volt hogy bármikor bárhova elutazhattál, és bármikor bárkivel beszélhettél. Nagyon lehangoló volt itt, hogy a tudás hogy elveszett. Talán azért hatott rám ennyire, mert nagyon szeretem a tudást, és ezzel a digitális világgal rendkívül illékonynak is érzem. Alig van már könyve, papír könyve az emberenek, mert hogy minden ott van az interneten. Na ja, feltéve, hogy van internet.
A karaktereket szerettem, és végig bennem volt az az érzés, hogy milyen lenne egy ilyen generáció élete, akik még mindkét világot ismerték, és a halálukkal már senki nem fogja tudni hogyan is volt régen. Félelmetes és szomorú volt egyszerre. Az is, hogy mit meg nem kellett tenniük a túlélésért. Vissza a középkorba, a középkori ember tudása nélkül, aki tudott tüzet gyújtani, aki tudott vadászni, házat építeni...
Remek könyv volt, alig tudtam letenni, rémes volt, hogy még újra dolgozni is kellett :D és nem olvashattam amikor kedvem támadt. Ez volt az idei év első olvasása, és nagyon bejött.
Két dolog biztos:
1. segített a könyvDe először nézzük, hogy miért volt jó ez a könyv. Szerintem nagyon fontos témát feszeget, a halálszorongást, és hogy ez hogyan hat a mindennapi életünkre. Nagyon szépen mutatja be eseteken keresztül, nagyon érthető hogy mire is gondol, mindig felhívja a figyelmet, hogy először másra gondolt az adott páciensnél, aztán miből világosodott meg, hogy a halálszorongás felé kell kutakodni.
Tetszik az, hogy mennyi emberen segít, tetszik a módszere, hogy teljesen bele próbál illeszkedni a páciense világába, hogy vele együtt gondolkodik, hogy meg akarja érteni, nem megítélni. Tetszett az a módszere is, hogy az itt és most-ot is mindig beleszövi, mert sokat elárul az egyénről, sokat hozzátesz a beszélgetéshez. Tetszett, hogy a hiábáit is elismerte, mikor nem tudott valakihez közel kerülni, és segíteni. Összességében mégis úgy gondolom, hogy valószínűleg sokaknak nagyon jól és sokat segített. Tetszett az ahogy megválaszolja azt is, ami engem sokszor nyomaszt, hogy mintha visszaesnék, ami sikerült valamivel, az újra előjön, és elmondja, hogy ez teljesen normális.
A máshogy látjuk a világot, az két dologból is jön, egyrészt ami azt mondja, hogy az ő javaslata, és tanítása, hogy elfogadjuk a halált, azok nekem igazából nem segítenek. Engem nem vigasztal, ha valakinek valami olyasmit adtam, amitől az ő élete megváltozott, emlékszik rá, és segített. Ezt hívja a tovagyűrűzésnek. Azt gondolom, hogy hiába ezzel vigasztalja az embert, hogy dehát bizonyos dolgaid tovagyűrűznek másokban, hát ez kb szerintem olyan mint a vízbe dobott kavics. Aki ügyes, az lehet hogy több hullámot, gyűrűt vet, de az is ugyanúgy elhal, mint a kevés gyűrű, ha bénán dobtad. Ez kb olyan számomra, mint amikor azt mondjuk, hogy csak az hal meg, akit elfelejtenek. Oké, 2 generáció múlva a kutya nem emlékszik rád. Ez engem nem vígasztal csöppet sem.
Aztán hogy ő a lélek halálában hisz, én nem. De értem miért mondja. És el tudom fogadni, és értem az ő magyarázatát. Lehet, hogy igaza van, és halál után nincs semmi, pont olyan mint a fogantatás előtt. De ha ebben hinnék szerintem nagyon nehéz lenne értelmes, jó életet élnem. Mert ettől nekem inkább csak a semmi értelme jutna eszembe. Minek legyek jó, ha úgysem emlékszik rám a kutya sem egy idő után, illetve se következménye sincs, se jutalma, se bűntetése az egésznek. Szóval, hát nem tudom, hogy ez mennyire segítene rajtam...
Nagyon sok esetben úgy tűnt, hogy tényleg ítélkezésmentes, hozzá bárki jöhet. Nem tudom, én éreztem bele a sorokba, de szerintem 2 témában nagyon kiütközött az hogy ítélkezik. Az egyik a példaképek, már már lenézően nyilatkozott azokról, akik valakire felnéznek, vagy valakitől tanulni szeretnének, vagy valakihez hasonlóak szeretnének lenni. Nem tudom ez miért baj. Ez számomra azt is jelenti hogy azokat az embereket jónak tartom, akik értelmes életet élnek. A másik a valami megfoghatatlannal kapcsolatos hitek embereinek a lenézése. Bár jó volt olvasni, hogyan próbálta kontrollálni magát, de igazándiból nem sikerült :D, és ettől hitelesebb lett számomra, emberibb. Két keresztény eset is volt, egy hívő keresztény ember, meg egy zsidó, utóbbinál jól fel is kapta a vizet :D Illetve részletesen elemezgeti, vagy legalábbis én így éreztem, hogy miért baromság is ez a hit dolog. Többször visszatérő embere volt a földönkívüliekben hívő férfi is, akit hát majdhogy nem kinevetett, úgy éreztem.
Ezektől hitelesebb és emberi volt, de ugyanakkor az is tuti, hogy én mint keresztény nem hozzá mennék terápiára, nehezen tudnám ezek után elhinni, hogy mikor velem beszél, nem néz le. De ettől függetlenül segített felismerni a saját halálszorongásom, és ez nagyon jó.
Még egy gondolat, amit majd elfelejtettem. Aki hisz a túlvilágban, vagy a reinkarnációban, az szerinte haláltagadó. Értem, hogy mit akar mondani, de nem tudom, hogy úgy őszintén tényleg hány ilyen embert hallgatott meg. Mondjuk én sem ismerek minden keresztényt, de egyik sem olyan, aki azt mondja, hogy na sebaj ami itt a földön történik, majd milyen jó lesz a halál után, alig várom, hogy oda jussak. Emiatt pedig számomra ez nem igazi haláltagadás, inkább aféle vigasz, ha az ő szemszögéből nézem, mint amit ő próbál adni a tovagyűrűzés elméletével. Megnyugatatja valahol az embert ha nagyon távolról nézem, hogy nem hiábavaló a földi létünk, nem csak úgy vagyunk értelmetlenül, és véletlenül itt. Úgyhogy lehet, hogy az ő fogalmai szerint haláltagadó vagyok, de ettől függetlenül segített azzal, hogy rávilágított, hogy mindenkiben létezhet halálszorongás, hogy erősebb, hol gyengébb formában élete során. Nagyon igaza van, mikor azt mondja, hogy ezt igyekszünk figyelmen kivül hagyni, mintha nem is létezne. Kerüljük a halált, mind beszédben, mint az otthonunkban, szeretteink kórházban halnak meg, nem is feltétlen látjuk őket meghalni, és ez sem segít egy kicsit sem. Úgyhogy jó volt ez a könyvet olvasni, sokat adott, még így is hogy a világlátásunk nagyon más.
