kedd, július 23, 2013

Jan-Philipp Sendker: Hazatérés

Ma reggel kiolvastam ezt a könyvet. Hát... annyira sok jót olvastam róla, és nekem mégsem jött be. Iszonyatosan untam. Nem volt kedvem másik könyvet keresni, viszont így jó ha hetente pár oldalt elolvastam belőle. Így meg nehéz haladni egy több, mint 300 oldalas könyvvel. 

Ennek ellenére megsirattam a végét. 

Nekem rettentetesen unalmas volt szinte az elejétől kezdve. Júlia nekiindul megkeresni 4 éve eltűnt apját. Egy burmai kis faluba vezet az újta. Eddig izgalmas is volt, eltűnt apa, a lánya meg akarja érteni mi lett vele. Annak ellenére, hogy szó nélkül otthagyta őket, az anyja dühös, és nem bocsát meg. Őszintén szólva megértem. 
Vártam, hogy miféle mentsége lesz az apának erre a cselekedetre, de igazándiból nem kaptam meg.

Julia a faluba érve találkozik egy emberrel, aki mesélni kezd az apjáról. Eleinte nem hiszi, hogy bármi szava igaz lenne, de aztán egyre jobban bízni kezd a mesélőben. Néha úgy érzem, hogy nekem kár könyvet olvasni, természtesesen egy idő után nagyon jól tudtam ki a mesélő. Folyton kitalálok mindent előre.

De tényleg végtelenül untatott a történet. Értem hogy a csodálatos szerelmet akarta átadni. De valahogy számomra megfoghatatlan volt a szerelmük, a vonzódásuk. Nem igazán értettem, hogy mégis mi varázsolta el őket egymásban. Az hogy egymásra voltak utalva, hogy együtt fedezték fel a világot, és lett számukra kerek? Valami ilyesmi talán. Persze egyedül is megállták a helyüket, ez nem kétséges. De igazándiból nem tudom hogy milyen életük lett volna ha mégis együtt lesznek a műtét után. Persze lehet hogy ugyanúgy szerették volna egymást. Végülis ezt sugallja a könyv, hogy ők bármi áron, de egymásnak voltak rendelve.

Értem, hogy ők teljesen más világban éltek, talán én is kicsit Júlia vagyok, de engem nem fog meg a történet vége. Nem tudom megérteni a férfit. Nem értem, hogy mi különbség lett volna az amerikai felesége, és a számára kiválasztott feleség között. Az amerikai feleségét kicsit talán szerette. De ha szerette, tartozott volna neki egy levéllel legalább. Persze lehet, hogy a levélen ugyanúgy dühös lett volna a felesége, de igazándiból ez az otthagyom, és soha többé nem tud valaki rólam valamit, ez borzasztó. Persze Mi-Mi is ezt élte meg, hiszen nem tudott Tin Vinről semmit. Iszonyú sok éven át. Mégis hitt és bízott benne. Visszvárta. És ezért haragszom erre a férfire. Ha ezt tudta és érezte Mi-Mi iránt, akkor nem szabadott volna valakit kétségek között hagyni, aki iránt meg nem érezte ezt. És Mi-Mi nem is tette ezt. Ő tényleg kitartott Tin Vin mellett. De ugye a nők mégiscsak nők, a férfiak meg férfiak.

Persze hihetetlen az időn át kitartó szerelmük, az ember ebben hinni szeretne, hogy létezik ilyen. Igen, Tin Vin jó volt, hűséges, igaz, erős volt és hitt, és méltósággal viselte életét, tisztelte a rokonait, idősebbeket, döntéseiket, a kultúra és hagyománya átitatta egész életét. De ez csak Mi-Mire nézve volt csodálatos. Nem értem hol volt jó, és igaz, és hű, és tiszteletteljes azzal a nővel, akit viszont feleségül vett, és a közös gyerekeikkel. Egész egyszerűen átvágta őt/őket, mert meg akart felelni a kúltúrájának, a saját társadalmi elvárásainak. Nem mondott neki/k igazat azzal, hogy elhallgatott dolgokat. Megfosztotta a nőt attól, hogy helyesen dönthessen. Ott maradt ugyan a fiával, de nem szerette úgy ahogy az ember a gyerekét szeretnie kéne, mert pont rosszkor született. Persze végülis az ő anyja is durva volt vele gyerekként, talán nem olyan meglepő, hogy nem tud azonosulni azzal az érzéssel, hogy mit és hogy ártunk gyerekeinknek. Persze lehet hogy mindenki árt valahogy, és úgysem tudja kiszámítani, hogy mit vált ki a másikban. De én sokkal többre tartom az igazságot, hogy elmondom, amit gondolok. Nem a bántó formára gondolok természetesen. Nem is azt mondom hogy mindig mindent konkrétan ki kell mondani. De elhallgatni dolgokat, és hagyni hogy a másik az alapján döntsön amit hisz és hozzáképzel, az már baj. Főleg akkor ha tudod jól, hogy rosszul gondolja.

Persze tudom ez a történet Mi-Mi és Tin Vin története. Rájuk kéne koncentrálnom. És megsírtattam őket, a beteljesült, és beteljesületlen szerelmüket. Hogy végül megkapták, amit szerettek volna. Nem mindenki lehet szerintem ilyen szerencsés. Sok szép dolgot át lehet venni a kúltúrájukból, a nem rohanunk sehova dolot mindenképpen. De engem zavartak a sok jósba, és asztrológusba vetett hitek. Teljesen félreértelmezett, saját gondolatára, félelmére formált értelmezése dolgoknak. És kérdés, vajon bármiben is bármelyik jóslatnak igaza lett? Kétlem.
Ami még tetszett az a halálhoz való hozzáállásuk. Hogy ugyanúgy része az életüknek, mint bármi más. Mi talán hajlamosabbak vagyunk nem részt venni benne. Nem érünk rá bemenni a kórházba a haldoklóhoz, mert jobb dolgunk van. Nem megyünk el a temetésre, mert hogy épp elutazunk, vagy más fontosabb dolog van. Pedig talán egyszer majd mi is örülnénk ha valaki meglátogatna, vagy elkísérne utolsó utunkra.

Talán nem a megfelelő hangulatban voltam. Nem volt giccses a könyv, mégis rém unalmas volt számomra a stílusa. Pedig szeretem ha valami vidéki életről szól, egyszerű emberekről, akiktől van bizony mit tanulni. Szeretem a romantikus, szerelmi történeteket. Mégsem jött be nekem ez a könyv egyáltalán. Csak le akartam tudni és a végére jutni. Azt hiszem én leszek az egyetlen negatív kritikus erről a könyvről.

Nincsenek megjegyzések: