Annyira tetszett ez a történet Lucy szemszögéből, érzelmein át, hogy teljesen beleéltem magam a történésekbe. Dühös voltam, amikor dühös volt, és megbocsátottam, mikor megbocsátott.
Nagyon nehéz dolgot kapott az élettől. Rájön, hogy megcsalja a férje, Artie, majd nem sokkal később kiderül, hogy halálos beteg.
Teljesen érthetően viselkedik, haragszik, gyűlöl, hisz megbántották, megcsalták, nem is egy nővel. És ez még nem minden, sorra derülnek ki rémesebbnél rémesebb részletek. Mikor már kezdene megbarátkozni az egyik szituációval, jön valami, ami újból kiváltja belőle a dühöt. Lassan lassan azonban a férjet is megismerjük, a beszélgetéseiken keresztül, a régi nőkön keresztül. Első dühében, és részegségében ugyanis felhív egy pár nőt, akiknek műszakot ajánl a halálos ágy mellett. Hiszen milyen borzalmas dolog, hogy őt csalták meg, és mégis ő maradjon ott és ápolja az utolsó percekig. Aztán ebből mégiscsak sok jó kerekedik, összekovácsolódnak, összedolgoznak.
És a férjet is megértjük, mégha nem is leszünk boldogok attól amilyen. És Lucy mégis valamilyen szintű megbocsátást ad. De azt hiszem, hogy sokat segített neki ebben az, ahogy számára jóra fordulnak a dolgok.
Sok nagyon fontos gondolat volt, amik emberiek, még ha fentről nézve nem tűnnek valami humánusnak.
Nagyon megragadott Lucy és Artie utolsó beszélgetése, amiben Artie elmondja, hogy tulajdonképpen nem tudta volna nem megcsalni többet, és nem azért, mert bántani szerette volna, hanem mert ő szereti a nőket. És nem a rossz értelemben, hogy csak felszedni őket, és eldobni, hanem tényleg fontosak voltak számára mint emberek.
Tetszett, nagyon tetszett :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése