Ennek a könyvnek a témája kimondottan vonzott is. Szeretem megismerni az olyan vallásokat, amikről semmit nem tudunk, csak egy-két apróságot. Nagyon jó volt belecsöppenni ebbe a világba. És igen, a furcsaságai ellenére, meg hogy talán ott sem minden tökéletes, mégis sokkal vonzóbb volt, főleg mellé állítva az angol igazságszolgáltatás lelketlenségét, az ügyvédek, ügyészek szemétkedéseit, a mi világunban élő emberek viselkedését, életét. Szeretem a munkám de mégis időről időre elgondolkoztam, hogy nem is lenne rossz egy ilyen közösségben élni, ahogy így egymásért vannak az emberek, hogy képesek megbocsántani, becsületesnek és jónak lenni.
A szigorú szabályaik ellenére mégiscsak emberek ők is. A könyv elején meghal egy újszülött, akinek meggyilkolásával már szinte az elejétől kezdve az anyát, egy fiatal amis lányt vádolnak. Sok helyen olvastam, hogy viaskodik az emberben a kétely és a hit, hogy Katie, ez a fiatal lány vajon megölte-e a babát, vagy sem. Nem tudom, én végig azt gondoltam, hogy egyszerűen nem lehetett ő. Nem tudom miért, hiszen az elején semmit nem tudtam róla, folyton hazudott, máshogy gondolkodott, ebből kifolyólag máshogy reagált le dolgokat. Tudtam mit fognak nála félreérteni, átéreztem a kétségeit, félelmeit. Talán azért mert hasonlón én is átmentem. Na nem gyerekgyilkosságon :) hanem a félelmen, hogy a szüleid mit szólnak ahhoz amit tettél, teszel, és hogy utána hogy viszonyulnak majd hozzád. Elfogadnak, kitagadnak, mit tesznek mégis.
Engem lenyűgözött Katie egyénisége. Hogy engedett egy pillanatra a szerelemnek, valakivel akivel szerették ugyan egymást, de nem volt jövőjük együtt. Képes volt erről a szerelemről lemondani, mert voltak számára sokkal fontosabb értékek. És talán igaza is volt. A szerelem lehet néha nem a megfelelő emberrel, hiába olyan varázslatos, és kívánatos. Vajon mennyire tudunk elszakadni tényleg a gyökereinktől. Nagyon értékeltem, hogy a család mennyire fontos volt Katinek. Mindenekelőtt. Valahogy ezért sem hittem azt, hogy képes megölni egy babát.
Az apa, Aaron. Akárcsak a saját apám. Azért nem bocsát meg, mert magánban csalódik hogy nem olyanná nevelte a gyerekét, amilyennek szerette volna. Nem tudom hogy ez mennyire elfogadható, akár az amis vallásban, bár teljesen megértem miért ilyen.
Igen, a könyven szerepel még Ellie, a könyörtelen, lelketlen ügyvédnő, legalábbis én annak láttam, aki képes bármilyen rosszembert felmentetni, aki mindig is vágyott saját gyerekre, és nem tud azonosulni a gyermekét megölő anyával, mégis elvállalja az ügyet. Aki mégis lassan lassan beilleszkedik az amis életben, ügyfele miatt. Aki a saját világában olyan élesen lát mindent, Katievel kapcsalatban pedig unos untalan téved. A két nő, ahogy neveli és tanítja egymást. Adnak és kapnak, de azt hiszem Ellie kap a többet ezzel az üggyel. Talán végre olyan valaki lesz belőle, aki tényleg értékes. És nem azért, mert a leglehetetlenebb ügyet is megnyeri a bíróságon. Ellie nem volt nekem szimpatikus, csak később, ahogy alkult és formálódott.
És a többi amis szereplőt is ki lehetne vesézni, egyik sem tökéletes, sőt! Mérges, önző, gonosz, hazug... mégis valahol jobbnak érezzük őket. Mert valahol ennek ellenére jobbak is szerintem. Embertársaikkal, egymással.
Éppen ezért olyan letaglózó a vége. Hannah a vízen, karján az újszülöttel, hogy Ellie látja, és tudja, hogy miért nem szabad, hogy elvegye ezt Katietől. Katie örök álma, hogy maga mellett tudjon mindenkit, akit szeret. És aztán mikor azt hiszed, hogy rád hagyják hogy mi is történt valójában, bár sejted, akkor megakad az ember lélegzete. Hogy, azt mondod, hogy nem, nem, nem, nem akarom hogy így legyen. Nem, nem, ez nem lehet. Bár sejthető volt nagyon is, mégis az ember próbálja kizárni az agyából, hogy mi is az igazság. Ami annyira egyszerű, hogy az ember csak sírni tud. Meg lehet-e bocsátani egy csecsemő megölését? Nem hiszem. Én legalábbis nem tudom megbocsátani. Egyszerűen elfogadhatatlannak tartom. De meglehet érteni, hogy van amikor azért történik valami, hogy ne legyen még nagyobb baj az életében valakinek. Amikor többeket akar valaki megmenteni, egy kárára. És megdöbbenünk, holott azt hisszük, hogy egy anya nem képes megölni egy gyermeket. Egyfelől nem is, de másfelől talán mégis. Kettősség, melytől tényleg sírhatnékja van az embernek. az anyáknak tényleg úgy gondolom, hogy semmi sem számít, csak a gyermeikeik.
Ez az emberek igazsága. Hogyan vagyunk képesek a jót is különbözőképpen értelmezni, és a rosszat is.
A magyar borító pocsék, én nem tudom miért tesznek Picoult könyveire mindig valami hasonlót, egy arcot magában. Nem adja át a lényegét.
Mennyivel beszédesebbek a külföldi borítók.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése