szombat, április 24, 2010

Jodi Picoult: Tizenkilenc perc

Kiolvastam. 550 oldal. Nem rövid könyv.

Nem is tudom hol kezdjem. Hősiesen bevallom, hogy még miután kiolvastam, rá fél órával is bőgni kezdtem. És leginkább azon, hogy milyen rémesek vagyunk, mi emberek, és hogy hova tart ez a világ. 

Az írónő nem csak jó, de nagyon fontos témát is feszeget. Nekem nagyon bejött a stílusa, a szereplők kifejtése. Nekem nagyon jók, és nagyon élethűek voltak a karakterek, mindről el tudtam képzelni, hogy igen, létezik ilyen, és mindenkit meg tudtam érteni, hogy miért így vagy úgy gondolja, még akkor is ha nem a legjobb döntéseket hozta. 

Miről is szól a történet? Egy 17 éves srác, Peter egy napon bemegy a középiskolába, lelövi 9 iskolatársát és egy tanárát, 19 másikat komolyan megsebesít. A fejezetek váltakoznak a jelenben előre halad, a múltba visszamegy 17 évvel ezelőttre, és onnan igyekszik a jelenhez. Mi visz rá valakit az ilyen cselekedetre? Miért bántják a gyerekek egymást az iskolában? Miért egyre durvább ez? Miért nevelünk ilyen gyerekeket? És itt nem csak Peterre értem, hanem azokra a gyerekekre, akik a szekálásokat, durvaságokat elkövetik a másik, gyengébb ellen. Miért nem vesszük észre? Miért nem teszünk semmit? Nem jól teszünk valamit?

Engem minden karaktere megfogott. 
Két fontos karaktere a könyvnek a két anya. Josie-nak és Peternek teljesen különböző szüleik vannak. Josie-é bírőnő, nem a kimondott anyatípus, nehezen beszélget a lányával, nehezen találja meg a hangot, mindig inkább visszalép, ahelyett, hogy közelebb lépne. Peter anyja a látszólag jó anya, aki hagyja, hogy a gyerekek homokot vigyenek be a lakásba télen, aki ételfestékkel dekorálja az uzsonnát, hogy kelendőbb legyen, aki akarja szeretni a gyerekeit, és tudja is csinálni. Aki egész életében gyerekekkel foglalkozik, hiszen szülésznő. Peter édesanyja természetesen nagyon sokat gondolkozik, hogy mit szúrt el, mit nem vett észre. Mikor mondott tett valamit rosszul, ami erre vitte az irányt. Az az igazság, hogy követünk el apró bakikat, mégha néha jónak szánjuk is, nem tudjuk, hogy tulajdonképpen rosszat teszünk. Egy nagy globális valamibe tesszük be a hibáinkat, és jócselekedeteinket, de együtt dől el, hogy mi sül ki belőle. Mert ahány ember annyi féle, mindenki máshogy reagál mindre, mindenkiből egy azonos dolog is különféle dolgokat válthat ki. 
Peter édesapja. Vele is teljes mértékben lehetett azonosulni. Nem bír a fiával mit kezdeni. Nem bír bemenni hozzá a börtönbe, helyette inkább máshova jár, hátha így megleli nyugalmát. 
Peter. Ő volt ugye a bűntény elkövetője. Ugyanakkor úgy éreztem, hogy ő is ugyanolyan áldozat, mint akikkel végzett. Azért mert kicsit más vagy mint a többi, mert nem illessz bele egyetlen klikkbe sem, ezért mindenki rajtad szórakozik és állandóan. Annak ellenére amit tett, mégis vannak akik szimpatizálnak vele, hogy bárcsak nekik is lett volna merszük, hogy megtegyék. Mert valahogy senki nem segít ezeket a kitaszított gyerekeken, akiket mind fizikailag, mind lelkileg bántalmaznak. Sem a tanárok, sem a szülők. Remélik, hogy majd magától rendeződik. Hiszen csak gyerekek.
Én is emlékszem, és szerintem mindenki tudna valami megalázót az általános iskolából, vagy középsuliból felhozni, ami történt vele. Hiszen ekkor még olyan érzékenyek vagyunk. Szerintem inkább ilyenekre emlékszünk, mint valami fantasztikus jóra, pedig azt hiszem a mi időnkben még nem is voltak olyan durva dolgok. Ennyire kiközösítésre, folyamatos terrorizálásra nem emlékszem. Én is kaptam persze olyat, hogy milyen ronda vagyok, és a barátnőmnek mondták, miközben mellette álltam, hogy aki ilyen szép, annak nem kéne ilyen csúnyával barátkoznia, mint én. De valahogy én ezeket szerencsére nem vettem fel. Megkaptam őket, de nem dühítettek, és nem volt belőlük olyan sok, hogy kárt tegyenek a lelkemben. De mi van, ha valaki ezekre érzékenyebb, és nem tud túljutni rajta. Sajnáltam Petert, amiért egy senkinek érzi magát, holott ahogy az édesanyja is megfogalmazta, hogy olyan belső tulajdonságai vannak, amivel majd 35 éves korában kiemelkedik társai közül, és ő lesz az aki valamit ér, nem az izomagyú, bunkó, jó felépítésű sportcsávók. 
Josie, aki ugyanígy vívódik ahogy Peter. Ő sem találja helyét az iskolában. Ő azonban más utat választ, alkalmazkodik, mégha nem is boldog benne. 
Josie barátja Matt, akivel jár, hát igen, ezen is elképedek, hogy az ilyen gyerek szülei is elgondolkodhatnának, hogy mit szúrhattak el. Hogy valaki ilyen aljas és gonosz legyen. Mert a gyilkosság is bűn, de van másféle is. Ráadásul hihetetlen is valamilyen szinten, hogy Josie szerelmes belé, mikor őt sem becsüli meg, nem tiszteli, hiába szereti. Vele is gonosz a végtelenségig. Persze ennek a srácnak a szüleiről nincs említés, és valószínűleg fogalmuk sincs arról, hogy milyen gyerekük van. Miért nevelünk a világra ilyeneket? Aztán csodálkozunk, hogy valakiben meg bekattan tőle valami, és vadállattá változik. Valóban azt hiszem, hogy egy ponton még tökéletesen meg is lehet érteni Petert, hogy semmi meglepő nincs abban, hogy ez bekövetkezik.
Aztán ami még nagyon megdöbbentett, hogy miért nem figyelünk oda a testvérekre. Hiszen különböznek, egyik ebben jobb, a másik abban. Miért nem tudatosítjuk bennük, hogy mindegyiket szeretjük, kit ezért, kit azért. Petert is szerették a szülei, mégis miért tűnt mindig úgy, hogy Joey a jobb, az okosabb, akit jobban szeretnek. 
És milyen szívtelenek vagyunk, hogy képesek vagyunk akár választani is közüllük, vagy gyűlőlni a gyerekünket.


Nagy meglepetés nem volt a könyvben, mindennel egyet lehet érteni, érezni. Minden szemszög tiszta és világos. Az utolsó oldalakra is rájöttem már a 300. oldal környékén... de én egyébként is hajlamos vagyok túl sokat gondolkodni a lelken, a miérteken, és beleélni magam érzésekbe. Eszméletlenül sajnáltam, hogy Peterből is ez lett, egy okos, érzékeny fiúból. Sajnáltam a szülőket, elsősorban Peter szüleit, akiket ez a tragédia vitt nagyon mélyre, ahonnan nem is tudom hogy lehet felkapaszkodni igazán.
Sajnáltam a diákokat, akik még eggyel több okból rettegnek mostmár, hogy mivé fajul ez a világ, hogy még egy iskolában az életed sincs biztonságban.
Sajnáltam Josie-t is, aki alapjaiban véve egy jólelkű kislány. Aki még a szíve mélyén az erőszakot sem tolerálja, de nem tudja sem magát, mást meg pláne megvédeni, hiába is jó. 


19 perc alatt fenekestül felfordulhat a világ. Vajon tehetünk valamit?

2 megjegyzés:

Kriszti írta...

Nagyon szeretem J. P könyveit, ez volt az első, amit olvastam tőle. Nekem nagyon tetszik az az írói fogás, hogy több szereplő nézetéből írja le ugyanazt, meg az is, hogy szinte alig lehet letenni, izgalmasan ír. Olvasd el a Nővérem hugát is, bár ez egy anyának szerintem nagyon szívfacsaró (én bőgtem rajta), de olyan dolgokat feszeget, ami megtörténhet bárkivel. Az Elrabolt az apám is izgalmas könyv, azon nem sírtam, de nagyon tetszett, bár, egy kicsit lehetetlennek tartottam, hogy valaki csak úgy eltűnik a gyerekkel nyomtalanul...Most is van itthon egy könyve az írónőnek, a Szívtől szívig, azt nem tudom, mikor fogom elolvasni, de nem szeretném kihagyni semmiképp sem.

Dora írta...

Nagyon magával ragadott engem is, péntek este valamikor hajnalban feküdtem le, és alig bírtam letenni. Csak azért tettem, mert tudtam, hogy még vagy 200 oldal hátra van, azt reggelig sem olvasom el :-D

Nagyon jó stílusban írt. Nézegettem én is a további könyveit, van még neki egy Törékeny című is. A Szívtől szíviget is kinéztem már magamnak. A másik kettőt nem láttam még, de akkor majd figyelek!