Garay Zsuzsanna a kedvenceim közé tartozik most már. Múltkor a Találkozásokkal már belopta magát a szívembe, de ez a könyve is teljesen bejött. Rövid kis könyv ez is, és olyan Anna Gavaldás érzésem van :) Nem egyforma a stílusuk, de valahogy mégis olyan dolgokat ragad meg, amiket annyira jó, hogy papírra vet. Mindig furcsállom, ha valakinek ez nem jön be, pedig biztosan akadnak.
A Bosszú főszereplője Dániel, aki az apja temetése után végigkíséri apja életútját. Az apja író volt, híres író. De hogyan élt, miként alkotott? És miért úgy végrendelkezett ahogy?
Nekem nagyon furcsa volt némely emberek hozzáállása az íráshoz. Egyszerűen nem értem, hogy miért bántó az, ha egy író valakiről egy mozdulatot, egy nézést, egy hajszínt, vagy bármit megörökít. Mi a rossz abban, ha azt a tulajdonságot egy szereplőre illeszti, egy kitalált történet kitalált szereplőjére. Honnan kéne mégis vennie egy írónak a gondolatokat? Hát persze hogy a környezetéből elsősorban. Ott látja a száz és százféle embert, viselkedést, gondolatmódot. Az miért baj, hogy valakiből valami elgondolkoztatta, és kitalált figurát ruházott esetleg fel vele? Szerintem pont ez az írás lényeg. Valakiből megragadsz valamit, amiből azt mondod, hogy áhá, milyen jó sztori lenne ebből ha lenne egy x akinek van egy ilyen tulajdonsága is. Ez miért lopás? Vagy miért fáj? Vagy miért beperlendő?
A történet nagyon stílusosan megformált. Nagyon tetszik ahogy váltakoznak a párbeszédek, levelek, visszaemlékezések. Csodás, egyszerűen csodás. És végig vártam hol a bosszú? És aztán megkérdezném, "Megérte?" De ilyenek vagyunk emberek. Képesek vagyunk szép nagy baklövéseket elkövetni. Csak azért mert azt hisszük valami jár nekünk.
Szeretettel ajánlom mindenkinek. Még két könyvet találtam az írónőtől, meg kell azokat is szereznem!
A borító tetszik!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése