szombat, július 09, 2011

Gárdonyi Géza: Ábel és Eszter

Ez a Gádonyi Géza is tudott valamit. Tud írni rendesen, és a történet is annyira emberi. Az "epekedés végtelen éneke" Ábel és Eszter története. Ilyenek vagyunk emberek, így döntünk legtöbbször ahogy ők. Felismerem az összes érvüket, az okokat, a miérteket, a hogyanokat. Tudtam, hogy így fog alakulni és végződni a történet, tudtam, hogy mikor melyik döntést hozzák meg. Tudtam, hogy mit tesznek, és mindig a legfájdalmasabbat választották. Annyi keresztút lett volna, sosem éltek vele. És jól döntöttek vajon?! Nem vagyok benne bizonyos. Érvekkel alátámasztották döntéseiket, de vajon az érvek helytállóak voltak?! Megérte olyan dolgokért feladni a szerelmet, amik aztán nem is biztos, hogy megérték.

És miért tették ezt? Miért választották ezt? Lehettek volna boldogok! De így sosem voltak. Egyikük sem. Semelyik időszakukban.
Az utolsó fejezet... állítólag az sok kiadásából a könyvnek ez és az előtte lévő fejezet kimaradt. Pedig ez a lényege az egésznek. A végső felismerés, hogy hova jutottak. Szóval végigbőgtem a végét, a fényképek, a szivartálca, a régi bútorok, könnycseppek a szempillán... Eszterkém... Ábelkám...

Nincsenek megjegyzések: