vasárnap, szeptember 11, 2011

Jodi Picoult: A nővérem húga

Ez a nő annyira tud írni, hogy hihetetlen. Tudom, teljesen ugyanolyan stílusra írja meg a történeteit. Mármint értem hogy formailag. Mindig x darab szereplő szemén át nézzük a történetet, hol egyik, hol másik ember viszi tovább az eseményeket. És én ezt nagyon szeretem benne. Szeretem, hogy mindenkinek a szemszögéből láthatjuk a helyzetet. Annyira jól kidolgozottak a karakterei mindig. Teljesen azonosulni tudok bármelyikükkel. Ez a szép ezekben a könyvekben. A másik szépsége abban rejlik, hogy a témái mindig nagyon durvák, nagyon fontosak, és nagyon nehezek. 

Sejtettem, hogy ez lesz, de bőgtem a végén, mint mindig a könyvein. És mégcsak nem is erre számítottam. Pedig általában tudni szoktam mi a vége. De most valahogy jobban magával ragadott a történet, minthogy ráértem volna találgatni mi lesz a vége. 

Talán sokaknak hiányzik Kate szemszöge. Akit csak ugye a többieken keresztül ismerhetünk meg. De szerintem ez így volt jó. Kate a beteg, a leukémiás lány. Aki 2 éves kora óta 14 éve küzd ezzel a betegséggel. Sok ilyen történet van, rettenetes lehet végigcsinálniuk ezt az egészet, a fájdalmakkal, a kórházzal, azzal, hogy nincs rendes élete. De mégis mennyivel érdekesebb volt a szülők, a testvérek, az ügyvédek szemszögéből figyelni mindezt.
Igazándiból mindenkit megértettem. Megértettem, hogy a szülők nem azért vállalták Annát, hogy örökké donorként éljen Kate mellett. Az első cél csak a köldökzsinórban lévő őssejtek miatt volt. A többi dolog csak adta magát, abban a küzdelemben, hogy nem tudtak Kateről lemondani. 
A sok konfliktus, minden ellenére, ezek a testéverek nagyon szerették egymást. Jesse, aki nehezen éli meg, hogy ő nem tud Kate-en segíteni, Anna aki nem csak testvére de egyben barátnője is Katenek. 

Két dolog viszont tanulságos volt, hogy mennyire ne akarjuk mások helyett dönteni, és nem biztos hogy azzal segítünk valakin, ha nem mondunk el neki valamit időben. Mert igenis meg kell adni mindenkinek a lehetőséget, hogy ő döntsön a sorsa felől, ne pedig feltételezzünk valamit hogy hogy döntene a másik, és aszerint cselekedni. Meg hogy valamit elhallgatni, mert azt hisszük azzal valakinek nagy fájdalmat okozunk. Nem biztos, hogy ezt helyes mindig eldöntenünk. Mert néha rosszabb ha hagyjuk, hogy valaki rossz következtetést vonjon le a történetekből.
Hát igen, én az örök megbeszélő típus vagyok, gondolom azért érzem így.

Nagyon jó ez a könyv, nagyon jól felépített, nagyon megértem az anyát, az apát, a testvéreket. És a legszebb szép Kate egyik mondata volt, ami arról szólt, hogy bármennyi időt is töltünk együtt ezen a világon, az érje meg, úgy tudjunk másokra gondolni, hogy egy percét se bánjuk, ez lenne a jó. Kate a sok rettenet ellenére is, úgy beszél a végén az anyjával, hogy mindezek ellenére minden megérte, és nagyon jó, hogy egymásnak voltak. 

A borító nekem nagyon bejön, tökéletesen szemlélteti Anna és Kate kapcsolatát, ami az egész könyv lényegét alkotja.

Meg kellene nézni a belőle készült filmet is,amit készítettek belőle.

0 megjegyzés: