Cormac McCarthy: Az út

Ez a könyv... borzalmas és egyben jó is. De nagyon megvisel az ilyen. Nem szabadna ilyeneket olvasnom. 

Régóta vágytam erre a könyvre, és mikor megláttam a könyvtárban a polcon egyből felkaptam, és hazahoztam.

Egyszerűen borzasztó ez a történet. Egyszerűen rémülettel tölt el, hogy mi lenne velem is ha egyike lennék a nagy világégés egyik túlélőjének. Lenne remény, lenne miért élni? Mit tennék a gyerekeimmel? Milyen jövőt mutatnék nekik? Hogy vegyem rá hogy akarjanak élni, mikor nincs miért és hogyan.

A földön alig vannak emberek. Minden kiégett, elégett, kidőlt, ledőlt tönkrement. Nincsenek állatok, nincsenek növények. Csak hamu mindenütt. Itt menetel céltalanul valójában apa és fia. Az anya már rég feladta. Csak a kisfiú és az apja. Pár szavas beszélgetéseik, félelmeik, reményeik. 

Nem tudom bírnék-e tényleg én is sokáig így élni, még ha teszem azt feltalálnám magam egy ilyen világban. Egy apa, aki bármit megtenne a fiáért. Tartogatnak két pisztolygolyót maguknak, ha valami olyan történne amiért muszáj megtenni. Erre mégsem kerül sor. Mert mikor hal meg a remény? A végtelenségig ki tudunk tartani, és hinni benne, hogy lesz jobb, megváltozik valami. Egy rettenetesen jólelkű és bátor gyerek. 

Kiborított a menetelésük, a szerencsétlenségük, az éhezésük, jövőtlenségük, céltalanságuk. Egy letűnt csillogó múlt, melybe van-e újra visszaút. 

Végig annyira akartam hinni, hogy legyen. Hogy igenis újrakezdhessék az emberek. Mert erősek bátrak. Lehet hogy nagyon borzasztóan újra kell kezdni, és az ősembertől indul útjára újra ez ember. De ha egyszer megtettük, tán még egyszer képesek vagyunk? Persze nincs válasz a könyv végére sem, de én remélem, bízok benne, hogy nem volt hiábavaló az út.