Rettentően olvastatta magát. A csattanót sem tudtam kitalálni, mert ettől sokkal komolyabbra számítotttam :D Ugyanakkor úgy passzolt mégis az egészhez, nem kellett nagyobb dologra gondolni, a lelkünknek az ilyen is nagy dolog.
Olvastam róla rengeteg áradozást, és negatívat is. Az a helyzet, hogy mindegyikben van valami. Az egyszer biztos, hogy az írónő remekül fokozza a hangulatot, folyamatosan fenntartja az érdeklődést, jól vegyíti a jelent a múlttal, míg végül a kettő egybekapcsolódik.
Nekem nagyon tetszett az, ahogyan a gyerekekből tinik válnak, ahogy változnak az érzelmek. Nagyon sok valós érzelem volt benne, úgy értem, hogy amilyeneket én is megéltem, és tényleg így éltem meg. Tetszett az egész helyszín, a tó, az úszás, az hogy dolgoztak ezek a gyerekek zsebpénzért, pedig a sztori erősen ma játszódik, mert olyan könyvek szerepelnek benne, amik nem olyan régiek. A szereplők szeretnek olvasni, nem számítógépeznek álló nap - mondjuk innen már gyanús, hogy hihetetlen a sztori :D -, talán azért tetszett, mert önmagamra emlékeztetett. (Közben rájöttem, hogyha ezt a könyvet 2020-ban álmodta meg az írónő, akkor inkább a saját korosztályának gyerekkorát írta meg. Vagyis, aki 2008-ban volt 18 éves, az még azért jóval kevésbé számítógépezett álló nap. Akkor is voltak ugyan számítógépes játékok, de jóval kevésbé virultak a kisgyermekek körében, mint ma.) Az én gyerekkoromra, amivel én foglaltam el magam, amivel én töltöttem a tinikoromat.
A szerelemi történet, azon kívül, hogy persze izgultam értük, meg minden érzését átéreztem, átéltem én is egyszer régen, mégis annyira nem igazi. Úgy értem, egyrészt nincs igazi :D Van aki jobban illik hozzád, van aki kevésbé, és akkor van hogy egyikbe szeretsz vagy a másikba, és van hogy nehezebb összecsiszolódni, vagy végül nem sikerül, vagy hogy nagyjából sikerül. A könyv azt sugallja, mintha lenne valaki, akit csak neked találtak ki, pedig ez csak rányomja a bélyegét a romantikus lelkünkre, hogy ugyan miért csak nekem nem jut akkor ilyen.
Ami nagyon zavart, hogy bár eleinte esetlen, nem tökéletes kamaszoknak festette le őket, a végére mégis tökéletes testű, megfelelő mellű, kockahasú fiatalok és felnőttek lettek. Na ne már :D Még akkor is ha a rózsaszín szemüvegen keresztül gyönyörűnek látjuk is a másikat. Vesztett a varázsából ez a tökéletesség. Aztán, hát kritizálták egyesek a szex jeleneteket is... hát van benne valami... a végére elég rendesen lett belőle, közben meg a vicc, hogy hány év kellett mire ide jutottak :D A titok, ami csak a végén lepleződik le, tényleg gáz volt, de bármelyik nő járhatott hasonló, vagy közel hasonló helyzetben. Amikor a szerelmed úgy megbánt, hogy azzal vigasztalod magad, aki elsőnek kinyilvánítja a tetszését irányodban. Ezt nagyon meg tudjuk bánni utána. De, mivel nincs igazi, és én értem még azt is hogy egy trauma máshogy is hathat, de tanulunk belőle, túllépünk rajta, és legközelebb okosabbak, és bölcsebbek leszünk... remélhetőleg :D De én rettegnék egy ilyen szerelemtől, amiből képtelen vagyok felgyógyulni, mert azért valljuk be, még ha örök szerelem és együtt öregednek is majd meg, akkor is az egyik - hacsak nem egyszerre vannak valahol valami szerencsétlenségben - hamarabb fog meghalni. Mit él meg teoretikusan egy olyan ember, aki ennyire szeret valakit, és nem bír nélküle lenni. Bár, talán az is benne van, hogy egészen addig érzel így, míg nem válik tényleg a kapcsolat realitássá, és akkor szembe kell nézni szépen az évek múlásával, a lángolás laposodásával, és a másfajta szeretet érzésével. Hajlamosak vagyunk azonban a nem beteljesült szerelmeket, legalábbis mi nők szerintem, valamiféle extra romantikával felcicomázni, mintha ő, na ő aztán sokkal jobban illett volna hozzám (bárcsak inkább a Hufnáger Pistihez mentem volna feleségül), pedig azzal a Valakivel is ugyanazaokat a párkapcsolati kríziseket kéne megoldani, de mégis, akivel végül nem jött össze azt idealizáljuk, hogy na az bezzeg mekkora egy szerelem volt.
De jó, tegyük fel hogy létezik az igazi, és hogy egymásnak teremtettek valakiket. Vannak kétségeim egyébként, hogy a 13 éves korban már megélt szerelem valóban tartós lesz-e. Az a helyzet, hogy 13-30-ig mondjuk annyi, de annyi változás áll be az ember életében, mindenféle fronton, hogy rettenet sokat változik egy 13 éves mire 20, 25 majd 30 lesz. Ha pedig a kezdeti időszakot tartósan távol töltöd a másiktól... szerintem jó eséllyel bizony rendesen eltávolodsz, másba szeretsz váratalnul. Kellenek a barátok, a sokféle kapcsolatok, úgy értem megismerni embereket, hogy nem jó hosszútávon szerintem kettecskén lenni már túl korán. Persze lehet hogy van egy-két ellenpélda, és irigylemi is azokat, akik megtalálják a párjukat ilyen korán, és tényleg boldogan élnek, míg meg nem halnak. Mert hát igen, másféle sérüléseket is okozhatunk, akarva akaratlan az évek múltával, az igazi nélkül megélt múlttal is, akkor is ha végül megleljük az igazit. Mert hát valljuk be, az is fel kell esetleg dolgozni, hogy a párunk, aki mostmár esküszik, hogy csak mi vagyunk az egyetlen és igazi párja, de azért előtte csak megvolt neki 100 másik nő/pasi. Na de, talán pont ettől vált végül mégiscsak kissé hietesebbé számomra a történet, hogy talán csak így alakulhatott valóban hihetően a történetük. Na de, akkor is, az egész egy kissé túl szirupos mázba volt bugyolálva, annak ellenére, hogy a kielemzett megélt érzelmeket meg tudtam bőven érteni. A bűntudatot, a félreértését a másik viselkedésének, mikor nem mondjuk el valójában mi van mögötte, és a másik bizony máshogy értelmezi, megbántódik, nem elég neki, hibát hibára halmozunk, a tartós kapcsolatokban is a hosszú évek alatt.
Egyszóval tetszett is meg nem is. Bizonytalan vagyok egyelőre, hogy megtartsam-e. Nagyon olvastatta magát, de kérdés, valamikor elolvasnám még? Valakinek kölcsön adnám még? Nem tudom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése