Ez a könyv volt a júniusi NIOK könyv. Előtte gyorsan kiolvastam Valérie Perrin másik könyvét, mert az megvolt, és előbb tudni akartam, hogy tetszik-e az író stílusa, mielőtt megveszem ezt a könyvét is. Megvettem mert a Másodvirágzás tetszett. Namármost, elolvasva ezt is, már nem is tudom mit érzek... Talán nem volt annyira jó ötlet egymás után olvasni a kettőt, bár azért olvastam közte mást is.
A könyv szerintem nagyon olvastatja magát, szóval aki azt mondja, hogy unalmas, és 50 oldal után letenné, azt nem értem. Mert nem volt unalmas. De az is lehet, hogy azért, mert én imádom a történeteket, az emberi sorsokat. Jól forgatja a szavakat, felkelti az ember kíváncsiságát még akkor is, ha már megint kitalálható volt sok minden. Nekem biztosan.
Ami elsőre fura volt, hogy én az elején egy idősebbnek képzeltem a főhősnőnket, és annyiszor elhangzott, hogy 21 éves, hogy már el kellett hinnem, hogy annyi, de egyáltalán nem úgy tűnt számomra, mint egy 21 éves. Talán pont ez is volt a cél, hogy kissé koravénnek tűnjön a főszereplő, akit a trauma annyira mássá formált, mint amilyen egy 21 éves valójában. Ugyanakkor, ami engem nagyon zavart, hogy a könyv végéig nem vált számomra világossá, hogy miért is lett ilyen? Azért attól, hogy valaki elveszíti a szüleit, pláne 4 évesen, ami elég kicsi kor, annyire szeretetlen legyen, ugyanakkor még megis az, az idősekkel, ez valahogy nekem nem állt össze.
Hogy talán azért lett ilyen ez a lány, mert a nagyszülők nem szeretetben nevelték, csak gondozták, ellátták őket? Nem tudom, nem derült ki. Számomra teljesen hiteltelen, hogy van olyan az ember életében, hogy valakivel akivel rendszeresen találkozik, annak a nevét se tudja. Persze lehet, hogy ez csak egy jelkép, hogy azt szimbolizálja, hogy nem tud kötődni, de azért... és miért ilyen ez a lány, hogy az időseket szeretettel érdeklődéssel veszi körül, a saját életét meg nem képes szeretettel kezelni. Persze a nagyszülők furák, nagymama folyton öngyilkos akar lenni, talán csak az tartja vissza, hogy ott a két gyerek, akiket fel kell nevelni, de ez nem derül ki. A nagypapa meg egy mogorva csöndes ember, két szót nem szól, róla meg azért nem tudunk semmit. Hogy ő meg miért ilyen? A történetből kiderültek fényében? Nem neki kellett volna igazán gyerekszeretőnek lenni? Nem azt mondom, hogy egyszerű lehetne ilyen környezetben felnőni, de hogy ezért csak egyéjszakás kalandokba keveredjen 21 évesen minden héten... hát na fura.
A történetben a másik történet az egyik idős ápolt története, amit szépen végigkövethetünk az elejétől a végéig. Azt hiszem, hogy ez a történet sokkal jobb volt, sokkal kerekebb, sokkal érthetőbb, hitelesebb történet. Nagyon megérintett az, hogy a lány nem annyira szereti a férjet, aki viszont oda van érte, és akkor jön rá, hogy mennyire szereti, mikor elveszíti. De nem is akárhogy veszíti el, nem úgy, hogy meghal, de közben mégis teljesen elveszett, és ez a veszteség örökre megmarad. Valahogy annyira fájdalmas volt számomra ez a része, mint egyfajta viszonzatlan szerelem. És még a végén Ednára sem tudtam haragudni, pedig nagyon csúnya volt, amit tett szerintem.
A könyvben, hasonlóan a Másodvirágzáshoz mindig mindenki megcsal mindenkit. Ez engem nagyon kiábrándít, hogy nincs egy értelmes kapcsolat sem ennek az írónak a könyveiben. A másik, amit más is felvetett és engem is zavart őszintén, hogy csak úgy be-be van dobva egy-egy csúnya szó a történetbe. Nem a csúnya szavakkal van bajom, hanem hogy a többi szó benne meg olyan szép, néhol irodalmi, művészi. Ha a főszereplőnk legalább alapból rondán beszélt volna, még megértem. De hogy így csak néha bedobva, látszólag teljesen nem odaillő helyzetben, amikor nem is láttam indokoltnak... bár lehet, hogy csak régen voltam 21 éves.
Mindent egybevetve nem volt rossz. De nem is vagyok annyira oda érte. Nem tudom mi legyen a sorsa, megtartsam, eladjam???!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése