A könyv egy egész napot ölel fel, és fokozatosan bontakozik a kép ki, egyre jobban kezdjük megérteni a jellemeket, a szereplőket. Eleinte azt hittem, hogy a nő csak azért hagyta el a férjét, mert egyszerűen csak megunta. Még csóváltam is a fejem, hogy van két szép gyerekük, ők meg valami buta veszekedés miatt szétmennek. De aztán szépen sorban jöttek a régi emlékképei, történések. Amiktől egyere jobban sajnáltam a nőt, és hogy milyen rossz lehet hogy hogy hátráljon ki ebből az ember. És hogy ő is alapvetően mindig hitte a jót, hogy talán megváltoznak az emberek. Még akkor is a volt-férje miatt aggódott, hogy mit tesz a jövőjével, ha bemegy a rendőrségre. Pedig az az ember semmit nem érdemelt.
Ugyanakkor minden szereplő kicsit sérült volt. A politikus, aki bár szerette a feleségét, mégis úton-útfélen megcsalta, megpróbálta megcsalni. Nem értékelte ami adatott neki. A feleség, akinek talán nem is hozzá, hanem a fiához kellett volna hozzámennie. A feleség, aki úgy le tud nézni másokat, és nem értékeli azt a sok jót ami jutott neki. A poltikus előző házasságából született fia, aki lázadt minden ellen, de legfőképpen az apja ellen, aki soha nem akart pedig neki rosszat. És mégis milyen könnyen fanatikussá válik valaki, nem veszi észre, hogy ami mellé kiáll az nem is jó.
Aztán ott van az elkallódott tanár, aki amiért választja a tanári pályát meg sem valósul. Titokban teljesen más életet élve, bizakodva egy társban, aki mindig átveri. Pedig ő aztán biztos sok jót tehetett volna, nem kellett volna ragaszkodnia ahhoz amihez nincs értelme.
A nő, aki a két gyerekével furán boldogul. A lánya kamasz, lázad. Nem akar vele beszélni. Egyébként ez volt a legdurvább az egészben, hogy a fiatalok olyan csúnyán beszéltek a szüleikről. Így fognak az enyémek is majd egyszer rólam? Én sosem beszéltem így az enyémekről... A kisfiú, aki még oly kicsi, és oly anyás. És az iskola ahol megalázzák folyton ezt a gyereket. Aki méltósággal tűri. Ez a kisfiú volt azt hiszem a kedvenc szereplőm, talán ezért is érintett annyira mélyen ami vele történt végül.
Az első fejezetben eldördülő pisztolylövések tényleges lezajlását soha nem tudjuk meg. Csak a rendőrség elemzése alapján felvászolt lehetséges szituációt. Ami egyszerűen annyira borzalmas, annyira szemét aljas visszaélése a gyerekek feltétlen szeretetével, annyira beteg, és remélem az ilyen emberek a pokolra jutnak mind. És a végén ott van egy halvány kis remény, nem a kis kedvencemmel, neki már az nem jut, bár kérdés, hogy az a reménysugár jóva kecsegtet-e. Milyen élet lesz ezután. Hogy lehet ezt ép ésszel feldolgozni, mint a részeseinek, mint a távolról részeseinek. Az anya, aki oly messze van ekkor, bízik lányában, aki végülis a nem beszélések, lázadása ellenére nagyon szereti, csak tán még maga sem tudja.
Megrázó, egyszerűen rettenetesen megrázó. És oly buták vagyunk, mikor jóval korábban, jóval több jel utalt arra, hogy innen ki kell szállni. Mégsem időben történt meg. Hiszünk, bízunk az emberekben, a szeretetben, a szerelemben, a szülő gyermek kapcsolatban. Pedig néha mennyire nem szabadna.
2 megjegyzés:
Ezt olvastam én is, nagyon a hatása alatt voltam napokig, rengeteget kattogott rajta az agyam, megrázott a vége...Na azt hiszem ezt nem fogom újra olvasni.
Én is így voltam vele, még rosszat is álmodtam utána :((( Engem is nagyon megrázott. Annyira fájt, hogy olyan aljas módon visszaélt a gyereki szeretettel. Az az édes kis bekötött szemű kisfiú, és hogy nézte az Oroszlánykirányt... a lányának meg hogy végig kellett mindent néznie, csinálnia, és hogy van így tovább?!?!
Pedig arra gondoltam, hogy a nőnek annyira tudnia kellett volna hogy ez egy beteg ember. Nem hiszem hogy sok olyan férfi van aki az ex-ekre féltékenykedik, akiket nem ismert, vagy szándékosan követelné az összehasonlításokat. Aki ennyire hisztérikusan féltékeny férfi létére azzal valami nagy baj van.
Megjegyzés küldése