Szabó Magda: Katalin utca

Szeretem Szabó Magdát erre kellett rájönnöm, így felnőtt fejjel is. Gyerekként, talán természetesen is :) az Abigél volt a kedvencem, amit többször elolvastam, odahaza a szüleim házában az ablakban ülve, és kifele bámulva.

A Katalin utca viszont nem könnyű könyv. Az eleje totál zavaros, azt sem értettem ki kivel van, kiről van szó. De gondolom ez volt a cél, a rébuszokban beszélés. A történet nem egy boldog történet. Egy régi utca, ahol több család együtt élt, ahol megtörténik egy tragédia, ami egész életükre kihat. 

Buta döntések sorozata, boldogtalan életek. Fontos az embernek a gyerekekkora, hogy hol nőtt fel, de semmi értelmét nem látom olyan emberhez feleségül menni akit egyszer szerettél de már nem. Csak a közös emlékek, a régi miatt. Inkább meg kéne tanulni feldolgozni az embernek bizonyos történéseket, hogy jóvá válhasson végül az élet.

Sajnáltam Henriettet, a bolyongását, ahogy ő is próbál visszakapcsolódni, mert az élők nem engedik el. 

Elvont gondolkodásmódja ellenére is, és hogy komoly odafigyelést és koncentrációt igényelt a könyv, nekem nagyon tetszett. Ez az író stílus mindig is tetszett nekem. Mindig is szerettem ha az emberek érzelmei, gondolatai ennyire végig vannak játszva.

Sajnáltam Irént, hogy ő volt a jó lány, mégsem őt szerették igazán. Pedig mindent megtett, mégha nem is célzattal, szándékosan.
Szerettem a kis szeretelen Blankát. A vidám, és érző szívével. Amit a komoly nővére oly sokszor mennyire nem értékelt.
Bálint pedig rémes volt. Sajnálta magát a végtelenségig, én viszont annyira nem tudtam sajnálni.

Én ennyire nem tudok egyébként házakhoz, helyekhez ragaszkodni. Sok helyen éltem már, sok helyet igazán az otthonomnak éreztem, volt amit nem. De akkor sem ez határozta meg az életem. 7 éves koromig egy kicsi lakásban laktunk a szüleimmel. Sokszor eszembe jut, onnan akár más gyerekek, de nem vonz állandóan. Jó felpillantani a 7. emeletre, ha arra járok. A házunk ahol most is laknak a szüleim, oda is fura visszamenni, nem érzem már a sajátomnak, a szobám átalakult. Sok barátság kötött oda, de azok is már jó távoliak, max facebookon ismerjük egymást, és néha kommentelünk a másikhoz. A sok albérlethez ahol eleinte laktam nem sok minden köt. Emlékek, történések. A Dunakeszis házat nem igazán éreztem sosem az otthonomnak, nem tudom miért. Talán mert nem akartam odaköltözni. Talán mert nekem sok szempontból macerás volt. Aztán az albérlet, na ott igazán otthon éreztem magam. Bár albérlet jellege miatt nem lehetett akárhogy rendezni, és a képeim csak sorakoztak a falnak döntve, de mégis szerettem ott lenni, pedig zajos volt, és büdös, poros. Pedig rossz emlékek is fűzödtek oda, betegség, egyedüllét, sok sírás, skype, csőtörés, kínlódás. De egy másik dimenziójában az életemnek meg mégis boldog voltam ott. Ennek ellenére ott sem szívesen laknék újra. A poros, zajos része nagyon nem vonz már. Ahol meg most lakok? Hát ezt kimondottan nem érzem otthonomnak... de ez egy hosszú történet. Remélem egyszer nem itt fogok lakni, hanem egy másikban, ahol a hely miatt is boldog vagyok, mert már végre nem kötődik senkihez, meg az emberek miatt is, akikkel együtt élek.