Ha nem kapott volna annyi sok dícséretet, a fülszövege alapján, hogy egy temetőgondnokról szól, akit a férje csak úgy elhagyta... hát nem biztos hogy kezembe vettem volna olvasásra. Pedig hát na, erről szól a történet. De mégis.
A történet jól van felépítve, ahogy szépen a jelenből indulva, eleinte nagyrészt abban élve, majd vissza-visszatekintve a múltra, fény derül a múltra, szép lassacskán a homályból előkúsznak dolgok. Nem értettem elsőre, hogy ha egy ilyen jólelkű rendes nővel van dolgunk, miért hagyta csak úgy el a férje, aki egy utolsó senkiházi, szaralaknak tűnik a leírás alapján, pedig valójában nem mondott a a főszereplő mesélőnő ilyet sem. De mégis haragudtam a férfire, hogy viselkedhet így, mégis mit vétett ez a nő, hogy ennyire semmibe veszi, milyen csélcsap ember ez.
Aztán szépen sorban előkerülnek más szereplők, más szemszögek is. Előkerül egy nyomozó, aki elindít valamit a jelenben, ami megkavarja a dolgokat. A múlt szereplői is előbukkannak. Már nem csak egy mesélőnk van. Már Irine is mesél, és Phillip is. Szép lassan megtudjuk miért is van valójában egyedül Violette, és hogyan küzd meg élete nehézségeivel. Mindezt pedig beleágyazva a temetőgondnoki munkába, a temetések sorába, pár oldal erejéig egy-egy új elhunyt családjának életébe pillanthatunk bele.
Ami számomra megrendítő volt, a rengeteg megcsalás, szerető, extrém viszony. Közben meg persze értem, hogy milyen sokfélék vagyunk, és milyen élethelyzetekből nincs kiszállás. Mindez valahogy nagyon lehangoló volt. Meg hogy bármikor a szerelem megtalálhat minket. Végül mindenki viselkedésére lett magyarázat. Mindenkinek megértettem a saját szemszögét. Amennyira utáltam Phillipet az elején, annyira sajnáltam őt a végére. A szülei viselkedése meg annyira felkavart, mert a családban nekünk is van ilyen mindenben beleszólok ember. Hogy tönkre lehet tenni embereket az erőszakoskodással, és ez alatt nem a fizikai fölényt, erőt értem.
Egyetlen furaság volt Sacha személye, ami nagy szerencse, ha létezik ilyen ember a világban, aki tényleg így önszántából támogat másokat, kvázi vadidegeneket is, segíti őket lelki nyomorúságukban. De valahogy olyan valótlan volt az egész lénye és viselkedése. Bár lenne ilyen, hogy valakitől átveszem a munkát, az meg minden lépését szeretettel betanítja. Sőt ő maga kereste az alkalmas utódját. Hogy ilyen szeretettel fordul mindenki felé, és szinte küldetésének tekinti a jóságot. Teljesen valószerűtlen volt számomra, szerintem nincs ilyen ember. De remélem tévedek.
Érdemes tényleg elolvasni ezt a könyvet, nagyon sokat adott nekem, a gyászról, az emberekről. De legfőképpen arról, hogy értékeljük amink van az adott pillanatban, mert nem tudni, hogy meddig adott bármi is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése