Ismét Gavalda, és ismét imádtam. Nem tehetek róla, de tényleg szomorú voltam, hogy nincs tovább. Annyira olyan, mint az ember gondolatai, élete, annyira jól van írva, hogy direkt lassan olvasom, hogy később legyen vége. Van, hogy visszaolvasok sorokat, hogy még egyszer olvassam.
Ez a történet sem hosszú, egy nőről szól, aki többször hosszasan beszélget apósával, akivel úgy egyébként igazán soha nem beszélt.
Ami fura volt nekem, hogy milyen vakmerően beszélt a nő az apósával. Oké azt értem, hogy elkeseredett, meg alkohol is fogyott, de nem tudom, hogy képes lennék-e ilyesmit mondani a párom szüleinek. Még akkor is, ha úgy gondolom, akkor is ha van benne igazság, vagy akkor is, ha tanulság az az illető számára, hogy minek látszik kívülről.
És a szerelmek, milyenek, hogy érnek véget, ki mikor hogyan szúrja el, avagy nem szúrja el. A párhuzam apa és fia között, és melyik hogy kezelte a helyzetet.
Az apának érdekes az házasodása, hogy mi okból tette annak idején, és vajon tényleg hány ilyen lehetett régen. Hogy fiatalok, hogy első szerelem, hogy relatíve tudatlanok, terhes lesz a lány, összeházasodnak. És hogy vajon ez az oka annak hogy a szerelem lecsap rá, vagy teljesen lényegtelen, a szerelem így is úgy is lecsap, ha olyanja van?! A fia, aki meg szerelemből nősült, és ráadásul még jobb lányt is kapott, mint amit érdemelt volna, miért akar elmenni, miért hogyan szeret másba.
Sok érzelem, harag, ellentét, sérelem, de azt hiszem bárhogy is van az, hogy fájdalmat okozunk esetleg a másiknak, mégis úgy érzem, hogy ha valami nagyon nem jó, igenis ki kell szállni belőle, mint belenyugodni, idő előtt belefásulni, belemenni boldogtalanul a szürke hétköznapokban. Inkább az a kérdés nekem, hogy ha szerelemből házasodtál, vannak-e pillanatok, amikor még tényleg megjavítható, és vagyunk-e elég ügyesek, hogy észrevegyük, és tegyünk a dolgokért. Vagy csak hagyjuk magunkat áltatni, reménykedni, hogy biztos félreértettem, biztos nem is annak a jele, biztos minden rendben van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése