Jay Asher: Tizenhárom okom volt...

Ahogy nézek más könyves blogokat, sokaknak nagyon nem jött be ez a könyv. Pedig szerintem nagyon jó volt. 
Van egy lány, aki öngyilkos lesz. És hátrahagy 7 kazettát, melyen 13 embert nevez meg, akik miatt oda jutott, hogy nem akar élni. 
Persze nehéz dolog az, hogy hogy mondhatja bárki is hogy feladja, hogy nem bír ki olyan dolgokat, mint egy iskola, szekálások, viccek. De igenis ez van, van aki nem bírja ki. 
És nagyon nehéz lehet észrevenni, hogy nem bírja a másik. Mert nagy színjátékosok vagyunk, és igazán pont azt nehéz felismerni, aki tényleg bajban van.

Egy 17 éves máshogy gondolkodik. Mind halálról, mind problémákról. Ami nekem nem probléma, az nekik még az. Persze kicsit fura volt olvasni, hogy zavarja, hogy mit terjeszt róla egy srác, holott csak egy csók volt köztük semmi más. Hogy a legjobb segg díjat neki osztják. De egy 17 évesnek ez bizony sokkal jobban bántó, mint egy felnőttnek. Mi - még ha ki is akaszt - akkor sem akarunk ezért meghalni. Megoldjuk máshogy. Lehet, hogy bezárkózunk, vagy nem jól kezeljük, de meghalni biztos nem akarunk miatta. 

És igenis magamra ismerek a lány érzései között. A 17 éves magamra. Bizony én is sokszor gondoltam, hogy "ha meghalnék, bánnák amit mondtak vagy tettek velem". Pedig nem voltak ám eget rengető dolgok. És igenis gondoltam, hogy elegem van, hogy nem tudom tovább csinálni, hogy hagyjanak békén. Csak nem vagyok egy öngyilkos típus. Mind neveltetésemnek köszönhetően, meg úgy összességében. Szeretek bátran megmutatni, hogy igenis megoldom majd valahogy. De ettől még voltak rossz pillanataim, néha tök értelmetlenek, amin utólag azt mondom, hogy ez vicc, hogy ez kiakasztott. 

Szerintem nem kimondottan gonosz akart lenni a kazettákkal Hanna Baker. Egész egyszerűen szerintem csak el akarta mondani nekik, amit szóban nem mert, élőben nem mert odaállni, hogy azt mondja "tudod milyen szemétség amit csináltál?" Igen, ezt kellett volna tennie, de ő egy búcsúbeszédben teszi ezt. Kell a lelkének a megnyugvás, hogy kimondta, hogy tudják a többiek mit gondol. 
És persze rossz ez a többieknek is, de annyira nagyon nagyon szerintem mégsem viseli meg őket. Hiszen tudják, hogy csak egy porszemek voltak a gépezetben. Ami van hogy rosszul sül el, van hogy jól. Persze, ami fontos szerintem, hogy elgondolkodjunk, hogy egy rossz mondattal mennyire bántó dolgot tudunk előidézni. Erre életből is van példám, de nem mesélem el, csak annyira, hogy volt egy nagyon jó barátnőm, aki szintén egy buta mondat miatt, egy gonoszkodó, szemét aljas mondat miatt, elgondolkodott, hogy márpedig ő öngyilkos lesz. És én láttam rajta, hogy baj van, arra nem emlékszem, hogy még aznap hívtam-e fel, vagy másnap reggel, lehet, hogy még aznap, és mondtam neki, hogy ez egy hülyeség, ezt nem szabad magára venni, ez egy direkt aljas húzás volt az illetőtől, erre ment ki a "játék". És mondta utána, hogy nem tudja, hogy mi lett volna ha nem hívom fel. Megnyugtattam, mert észrevettem, hogy kiborította. Mi is 17 évesek voltunk. 

Szerintem ez nagyon érzékeny egy kor. És ráadásul egyre érzékenyebbnek érzem, a mai rohanó világunkban, hogy hajlamosak vagyunk csak tenni a dolgunk, és nem figyelni a másikat. Nagyon izgulok a gyerekeimmel kapcsolatban is, hogy észrevegyem időben ha bajuk van, hogy még lehessen segíteni. 
De szerintem ebben a korban tényleg nagyon nehéz. Nagyon bezárkóznak az emberek, azt hiszik, hogy elég célzást tettek rá, pedig nem, csak egy halvány próbát tettek, mert elkönyvelték, hogy senki nem szereti őket, és nem is akarnak segíteni.
Sajnáltam Mr. Portert is, hogy Hanna ugyan kér tőle segítséget, és még ha haloványan sejti is, hogy talán valami gond van, akkor is azzal a képpel veti össze, ami kialakult benne a lányról. És ha az olyan kép, akkor meg fogja nyugtatni magát, hogy annyira nagy baj nem lehet, majd figyelem, majd másnap megpróbálok újra beszélni vele. És valóban tudunk ennél többet tenni?! 

Csak nagyon meg kell próbálnunk figyelni. Hogy időben vegyük a jeleket. Hogy ne csak a végstádiumot kapjuk el. Illetve az az igazság, hogy ez bizony kétszemélyes játék. Ha valaki nem is akarja, hogy segítsenek neki, azon igazán nehéz. Talán ezt kell valahogy megtanítanunk a gyerekeinknek, hogy akkor is kérjenek segítséget, ha úgy érzik nem fogják megérteni őket. Tegyék meg, próbálják meg! Sose adják fel!
Szóval nekem egy teljesen hihető történet volt, én megértettem, átéreztem Hannát, ahogy egyre jobban belelovalja magát a megaláztatásokba, megértettem a srácot akin keresztül hallottuk a történetet, megértettem azokat a szereplőket is, akik úgy gondolták, hogy nem tettek nagy dolgot, nem volt óriási bűn, és végülis részben igazuk is volt. Felelősek vagyunk a kimondott szavainkért, jó lenne ha csak akkor tennénk, ha komolyan is gondolnánk, nem viccből, bosszúból vagy haragból.

És hát a könyvet sem valami elmebeteg írói agyszülemény ihlette hanem egy hasonló eset, bár szerencsére sikertelen öngyilkossággal. Lehet nehéz megérteni, de ez bizony benne van a kamaszok lelkivilágában.